Muszorgszkij élete nem lányregény, halála nem sci-fi

Zsoldos Péter: Portré négy ülésben – Metropolis Media Group / Galaktika Fantasztikus Könyvek, 2018 – 296 oldal, kartonált kötés – ISBN 978-615-5628-80-1

Jó, hogy újra feltűntek a könyvpiacon Zsoldos Péter (1930-1997) művei, s jó az is, hogy a kicsinyes műfaji korlátokat figyelmen kívül hagyva – életmű-sorozatról lévén szó nem is tehetett mást a kiadó – megjelent a Portré négy ülésben. Ez a regény „kilóg” Zsoldos regényeinek sorából, akkor is, ha mélyebben a gyökerezik a szerző életútjában, mint gondolnánk:

Zsoldos Péter a szentesi érettségi után a Zeneművészeti Főiskolára járt zeneszerzés szakra, és 1956 tavaszán le is diplomázott, mint karnagy és zenetanár, ezt követően pedig a Magyar Rádió zenei műsorainak volt munkatársa. Így tulajdonképpen nem is kell csodálkoznunk azon, hogy a szabálytalan zseni, Muszorgszkij megragadta és fogva tartotta képzeletét legalább húsz évig… A Portré négy ülésben 1979-ben jelent meg, jóval a Viking visszatér(1963), a Távoli tűz(1969), A feladat(1971) és az Ellenpont(1973) után, amikor már nem csak a zenei műveltség, de a regényhez szükséges írói „szaktudás” is a kisujjában volt. Érett, kiegyensúlyozott, szép és megrendítő regény, mely – talán ez is az író habitusából következik – nem próbálja meg az életrajzi regény kliséi között lavírozva „letudni a feladatot”.

„… a művészi igazság nem tűr előre megalkotott formákat. Az élet nagyon sokoldalú, és eléggé szeszélyes is. Csábító feladat, de nagyon ritkán sikerül, hogy valami életből vett jelenséget vagy típust a hozzá illő, de még művész által eddig meg nem alkotott formában teremtsünk meg.”

Zsoldos négy megrendítő napba sűrít mindent. Négy napba, ami alatt Ilja Jefimovics Repin (1844-1930) megfestette a kórházba zárt zeneszerző portréját. A regény tulajdonképpen a két – hosszú barátságra visszatekintő – barát találkozásának, közös munkájának és beszélgetéseinek megjelenítése. A háttérben – mármint a regény és nem a belső borítón is feltűnő festmény hátterében – megjelennek a kortársak is, és a drámai sűrítés kedvéért Zsoldos Péter még arra is hajlandó, hogy a II. Sándor orosz cár elleni halálos merényletet néhány nappal előbbre hozza.

Mielőtt bárki vitázni kezdene arról, hogy ez vajon nem ütközik-e valamiféle írói etikába, halkan szólok, hogy ez egy regény: fikciós mű. Egy regényen pedig, bármennyire is divatja van ennek, lehet, de nem érdemes számon kérni a valósággal való egyezést. Akkor sem, ha a regény azt mímeli, mintha…

Zsoldost elsősorban a lélektani hűség érdekelte, s abból dolgozott, ami rendelkezésére állt: egy zeneszerző és egy festő életművének összekapcsolódása egy drámai pillanatban, a hozzájuk köthető életrajzi események… és – nagy szavak következnek! – a művészet mibenléte.

A Portré négy ülésben egy erős regény, mely nem a külső, hanem a belső történések miatt izgalmas. Zsoldos Péter feszültséggel teli, vibráló és sűrű szövésű szöveget alkotott, mely majdnem annyit árul el Repinről, mint Muszorgszkijról. Ebből következően szükségszerűen majdnem olyan képzőművészeti felkészültséget igényel – nem az olvasótól, hanem az írótól –, mint amilyen zenetörténetit. A kép elkészülésének folyamatát szinte ecsetvonásról-ecsetvonásra követi, s ezzel – hogy a zene felé forduljunk – sajátos ritmust ad a szövegnek. Erre a ritmusra épül rá aztán a gondolatok és események által felrajzolt „dallam”. Ahogy az utókorra maradt portré többet mutat, mint bármilyen korabeli fénykép, úgy a regény is sokkal többet ad, mint amit a puszta életrajzi adatok ígérnek.

„Az orosz művészet ma olyan, mint a megriasztott veréb, nem meri kibeszélni magát. Vagy, ha mégis felrepül, fel, fel a felhők fölé, hogy költőhöz méltón fejezzem ki magam, akkor ott is marad a felhőkön, rájuk telepszik, sőt, el is alszik… Ha meg völgynek tart, látja, ismét csak a költői hasonlat, akkor, és ez már egyáltalán nem költői, csak a szatócsboltig jut el, és jelentéktelen kis érdekek között vájkál, melyek senki számára sem érdekesek. Nem tud elszakadni az álomszuszék a saját zászlójától, és hajbókol, ahogy rég megszokta. Ahogy az urak parancsolják!”

Miközben a regényből kibontakozik egy tradíciókban gyökerező, de minden ízével az újat kereső művészet eszménye, azonközben átviláglik Zsoldos Péter művészetfelfogása is. Ez pedig állásfoglalásra készteti a kicsit is művelt olvasót, akinek úgy kell szembenéznie a kultúrtörténet kétezer évének remekeivel, benne Muszorgszkij műveivel, hogy közben, jó esetben, önmagán, átszűri. Az, aki kultúrembernek tudja/mondja/képzeli magát, nem spórolhatja meg ezt a munkát. Ma sem.