A rámen az egyik legkedveltebb, eredetileg Kínából átvett japán tésztaleves, a rámen te(h) pedig a szingapúri Bak Kuh Teh, a népszerű, sertésbordából készült leves. E kettő kombinációjából készül a Ramen shop – Ízek a múltból című filmben egy leves. A filmet az idei Berlinálén a kulináris szekcióban mutatták be. Berlini tudósítunk, Ferber Katalin még a Berlinálén beszélgetett a film rendezőjével, Eric Khoo-val.
– Mi inspirálta arra, hogy ételkészítést helyezzen legújabb filmjének középpontjába?
– Japán és Szingapúr 2016-ban ünnepelte diplomáciai kapcsolatainak fél évszázados fennállását. Rendezőként felmerült bennem, hogy csinálnom kellene egy szingapúri és japán koprodukciós filmet olyan témával, amit mindkét országban jól ismer mindenki, ez pedig az étel. Európából nézve ez talán nehezen érthető, de Szingapúr fiatal ország, csak 1965-ben lett független. Nálunk mindenki bevándorló. Szingapúri kultúráról így aligha beszélhetünk, de az étkezési kultúránk nagyon gazdag, még japán összehasonlításban is.
Szingapúrban van maláj, kínai, japán és sokféle európai ország étke. Az étel az, ami az összeköt bennünket más kultúrákkal, így Japánnal is. Ráadásul ez egyetemes, mindenki érti, hiszen mindenki másként és mást eszik a mindennapi életben.
– Hogyan készült a forgatókönyv?
– A forgatókönyv megírása a vártnál hosszabb időt vett igénybe, mert először egy japán forgatókönyvírót kértünk fel erre, de neki más elképzelései voltak, mint nekem és itteni (szingapúri) kollégáimnak a filmről. Összesen három évig tartott, amíg elkészült a végleges, számomra is elfogadható forgatókönyv.
– Milyen nehézségek adódtak?
– Szingapúrban az angol most is az első mindenki által használt nyelv.A forgatókönyv tehát először angolul készült el, aztán le kellett fordítani japánra, ami azzal járt, hogy számos lényeges elem a japánra fordított verzióból kimaradt.
Így nem maradt más hátra, mint el kellett mennem Japánba (az angol forgatókönyvvel) és olyan japán színészeket találni, akikkel meg tudom értetni, mi a film lényege, milyen karaktereket szeretnék, s még azt is, hogy a film jeleneteiben miket és hogyan mondjanak japánul, hiszen e nyelv jelentései rendkívüli mértékben az adott helyzettől függenek. Ez nagyon sok munkát jelentett mindannyiunknak.
– Ez azért sem lehetett könnyű, mert a filmben kínai és angol nyelven elhangzó jelenetek is vannak.
– (Egyetértően nevet.) Nem ez volt az igazi nehézség, hanem az, hogy a felkért két japán színész (Takumi Saito és Seiko Matsuda) azt a japán nyelvet kellett, hogy használja a filmben, melynek jelentése (tartalma) mindkét országban, Japánban és Szingapúrban is ugyanaz. Ezért a két főszereplővel Japánban rendszeres megbeszéléseket rendeztünk, ezért tartott ilyen hosszú ideig a forgatókönyv megírása.
Szerencsém volt Takumival (aki Masao, a férfi főszereplő a filmben), mert rengeteg ötletet és nagyon hasznos szempontokat tett hozzá a film egészéhez.
– Alapvetően miről szól a film? Merthogy a nézők azt hihetik a cím és a film besorolása alapján, hogy egy leves elkészítésének kalandjait fogják látni.
– Ez a film szerelemről, elkötelezettségről és sokféle rejtett konfliktusról szól. Főképp azonban a megbocsátásról. Szingapúr, akárcsak Kelet-és Délkelet-Ázsia nagy része szörnyű éveket élt át és túl a második világháború évei alatt. A filmem e szörnyű idők következményeiről, ennek elhallgatásáról, majd a felszabadító szembenézésről és kibeszélésről szól. A leves, a rámen, csak kerete ennek a történetnek.
– Miért fontos ez ma akár Szingapúrban, akár Japánban?
– Hadd válaszoljak erre egy példával. Szingapúrban van egy viszonylag nagy múzeum (Changi Museum), a Háború Múzeuma. Takumi, a film forgatása közben egyik nap elment ebbe a múzeumba, ami az 1942-től japán megszállás alatt levő Szingapúr emlékmúzeuma. Itt volt a rettenetes kínzásokat elszenvedő hadifoglyok japán börtöne is. Takumi többször is bocsánatot kért tőlünk, mert erről nem tudott.
– Tanítják-e Szingapúrban a megszállás éveit?
– Nem. Pusztán gyakorlati okok miatt. Ez nem segíti elő a technológia fejlődését, ez nem természettudomány, így az egyébként nemzetközi színvonalú oktatási rendszerünkben ez nem tananyag.
– A két főszereplő színész életében mit jelentett ez a film?
– Takumi Saito családjának vendéglője volt Japánban, ő is nagyon szeret főzni, így nagyon gyorsan elsajátította a rámen és a rámen the (kiejtése ti) készítését, ahogy ez a filmben is látható. Seiko Matsuda, aki Japánban igazi sztár, tíz éve visszautasította a legnagyobb japán filmgyártók ajánlatait. Amikor elolvasta a forgatókönyvünket, igent mondott. Egyrészt mert tetszett neki, másrészt mert ő ma már csak külföldi vagy koprodukciós filmszerepeket akar elvállalni.
– Mit gondol, mi az oka annak hogy egy igazi sztár nemet mond otthon a filmes ajánlatokra?
– Az egyik oka biztosan az, hogy a nagy japán filmesek nagy része már nincs köztünk. (Ozu, Kurosawa, Oshima). A másik ok, valószínűleg az, hogy a filmgyártás Japánban eltolódott az animációs filmek irányába. Végül: van talán egy harmadik tényező is ebben a jelenségben. Eltérően például a dél-koreai filmek egyre nagyobb hányadától, az igazán jó japán filmek egy része a nem-japán, nem ázsiai közönség számára nem érthetőek teljes mélységükben.
– Épp ennek okán kérdezem, hogy Ön szerint kik fognak a film forgalmazása iránt érdeklődni?
– Német filmforgalmazók biztosan. Azt nem tudom még, hogy más európai országokat is érdekelheti-e ez a film. Korai jóslásokba bocsátkozni, az elkövetkezendő napokban ez majd kiderül.