John Ruskin: A XIX. század viharfelhője / válogatott írások – Typotex Kiadó, 2018 – Válogatta Csuka Botond, Déri Ákos és Keresztes Balázs; a bevezető tanulmányt Gyenge Zoltán írta – 348 oldal, kartonált kötés – ISBN 978-963-2799-69-8
Őszintén: belepusztulnék, ha John Ruskin (1819-1900) írásairól gőgből fakadó lenézés és irigységből fakadó malícia nélkül kellene beszélnem/írnom. Pedig valószínűleg csak irigye vagyok ennek a különös alaknak, aki a XIX. század közgondolkodását úgy tudta befolyásolni, hogy közben ő maga mindvégig kívülálló maradt. Mert annak kellett lennie. Csodabogárságában is értője, alakítója és diktálója volt egy különös korszak ízlésvilágának. Azok is hallgattak rá, akik nem értették…
Csodálatos – a mából nézve – kicsit (nagyon) bogaras figura, aki a kultúra jelenlegi állapota, a társadalom mai viszonyai és a művészetek tapasztalható trendjei között elveszetten bolyongana, s hajléktalanként kalapozna valamelyik aluljáróban. Komolyan gondolom: Ruskint az időszerűtlensége teszi időszerűvé, marginálissá szorított értékei teszik megkerülhetetlenné, akkor is, ha magyarul majd’ évszázada most először jelenik meg válogatás a munkáiból. Persze, marad a kérdés: lehet-e válogatni egy grafomán szerző elképesztően gazdag terméséből? Lehet-e kötet összeállítani, amiben felvillantható ez a – néha bornírtnak tűnő – zseni. Nem lehet. De meg kell próbálni, hiszen a kevés is mérhetetlenül több a semminél, és Ruskin fontos kellene, hogy lehessen: nem csak – a már emlegetett – időszerűtlensége okán.
„…hadd adjak Önöknek néhány, bátorkodom így kifejezni magam, rendkívül hasznos tanácsot a tudomány embereit illetően általában. Elsődleges feladatuk természetesen, hogy megmondják, mi fog történni, és hogy a történések miként zajlódnak majd le: például, ha felmelegítik az vizet, az felforr, ha lehűtik, megfagy, s ha égő gyertyát helyeznek egy puskaporos hordóba, felrobbannak. Második, ennél sokkal fontosabb feladatuk, hogy megmondják, az adott körülmények között miként kell cselekednünk: tegyék föl a kannát időben, hogy teájuk elkészüljön, keverjék össze a jeget és a konyhasót, ha fagylaltevéshez támad kedvük, és csökkentsék az esélyét a robbanásnak azáltal, hogy nem készítenek puskaport. Ha azonban a tudomány emberei valaha is túllépnek e biztos és jótékony feladatokon, és megpróbálkoznak valaminek a magyarázatával, biztosak lehetnek benne, hogy a következő esetek valamelyike áll elő: vagy semmit nem tudnak (mondani) a dologról, vagy pusztán annak egyetlen oldalát vették szemügyre, és nem csak nem látták, de nem is képesek látni a többit…”
Egy ember, aki nem a világ felől szemlélte a művészetet, hanem a művészet felől a világot, aki képes volt hinni a művészet felsőbbrendűségében. Hinni a művészetben, s közben szkeptikusan fordulni az ember társadalmi és tudományos teljesítményei felé. Igazában (talán) szkeptikus volt minden iránt, ami a csodálatos természet, és a legnagyobb emberi teljesítményként ünnepelt művészet között elterülő – mindig hatalmas és mindig ijesztő – harcmezőn zajlik/zajlott. John Ruskin nem hétköznapi mércék közé szorítható, skatulyázhatatlan. Lehet rajongva csodálni, s lehet róla elmegyógyászati kórképet felállítani. Ami lehetetlen, az a hűvös távolságtartás. Részlet az előszóból:
„Effie Gray, aki John Ruskin felesége volt, hat év után kezdeményezte a házasság felbontását, mégpedig azon meglepő okból, hogy nem hálták el. Nem hálták el, mert nem szokás. Mármint a művészetben. Edith Mary Lutyens, Ruskin egyik életrajzírója azt mondja, hogy Ruskin annyira el volt bűvölve a görög szobrok meztelen szépségének látványától, hogy egyenesen sokkolta, amikor meglátta egy hús-vér nő fanszőrzetét…”
– persze, ez csak egyike a lehetséges magyarázatoknak, az impotencia gyanúja ugyanúgy felmerült, mint a pedofília vádja.
Ha Ruskinnak igaza van, no, nem a nemiség kérdéseiben, hanem a „többiben”, akkor elvesztegetjük életünket, minden olyan pillanat kidobott idő, amikor nem a művészet magasából értelmezzük-látjuk-nézzük a világot… úgy, ahogy ő tette. Persze, ez sem olyan egyszerű, hiszen – lelkesedés ide vagy oda! – úgy tűnik a ruskini út ma járhatatlan, a művészet felől nem vagy csak nehezen közelíthető meg valóságunk. Elveszett a térkép, fák nőtték be az utat, leszakadtak a hidak és beomlottak az oda vezető alagutak… s ha fordítva közelítünk, saját világunk felől jutnánk el a művészethez, akkor valami egészen más terepre, másfajta szigetekre érkezünk, s Ruskin felől nézve értelmetlen élményekkel és tanulságokkal térünk vissza.
Ha Ruskin gondolatain élcelődünk – ott van mindjárt a címadó előadás – máris magunkat gúnyoljuk, s ha be- és elfogadjuk látásmódját, akkor mi magunk leszünk nevetségessé. Mert ez egy másik világ, itt mások a szabályok, az értékek, mások az utak… és még csak azt sem merném tippelni, hogy jobbak-e vagy rosszabbak. Mások. Amiben az a jó, hogy távoli visszhangként eljuthatnak hozzánk John Ruskin szavai.
