Az Élet és Irodalom új számát a kulturális cikkek rövid részleteivel ajánljuk.
FEUILLETON
Angyalosi Gergely Állóképek drámaisága című esszéje Füst Milán Negyedik Henrik királyáról szól.
„A shakespeare-i modellhez képest kétségtelen újításnak számít az is, hogy Füst „egy alakban, Henrikben meri egyesíteni a hőst és a bohócot” (Radnóti Zsuzsa). Az életmű egészét tekintve úgy látszódhat, hogy az írónak egyetlen nagy alapélménye van az életről, és ezt minden munkájában más és más oldalról veszi szemügyre. A Henrikben is ugyanazt a megoldhatatlan kérdést teszi föl: az emberi akarat szabadságának kérdését járja körül újra és újra, miközben azt sugallja, hogy az ember nem ura a döntéseinek. Schopenhauerrel együtt vallja: akkor vagyok szabad, ha azt tehetem, amit akarok – de ki dönti el, hogy akarhatom-e azt, amit akarok? A tett az akarattól függ, de mitől függ az akarat? Alakjai végül mindig ugyanarra a következtetésre jutnak: „nem tehettem másképpen, mert én én vagyok”. Ez a felfogás magyarázza Henrik morális karakterének problematikáját: a teljes determinizmus feltételezése esetén az erkölcs csupán pszichikai reflex – ezt a végkövetkeztetést azonban mégsem tudja elfogadni az író, lázad ellene: ebből erednek a figura abszurditásba hajló gesztusai.”
KÖVETÉSI TÁVOLSÁG
Kálmán C. György A hely szellemei című kritikájában Térey János Káli holtak című regényéről ír.
„Nem valami nagy történet, de hát ettől még bármilyen lehetne a mű. Hol is kezdjem? Talán azzal, hogy az elbeszélő-főszereplő Alex szövege bántóan hullámzó minőségű – olykor igencsak gondozatlan, hanyag, elkeni a dolgokat. Itt van például ez a részlet: „Karakterszínész lett belőle, lásd Rosencrantz, Szerebrjakov és még sorolhatnám. Ez a méz-máz lehet a pajzsa a világ ellen. Ő nyájas, mert ezt választotta. Kipróbálták kemény bírónak, lásd Hawthorne, és nem igazán vált be.” (175.) Mi ez a két „lásd” ebben a pár mondatban? Miért kezd bele egy gondolatba az elbeszélő, ha lusta rendesen kifejteni? Kinek beszél? A külvilágnak, vagy csak magának? És hogy kerülnek a szövegbe olyan (az internet révén elterjedt) rövidítések, mint a WTF („what the fuck”) vagy a BTW („by the way”)? Tekinthetnénk ezt úgy, mint ami jellemzi az elbeszélőt – úgy beszél, mint amilyen. De hát amikor a pszichológusával konzultál, mintha egészen más személy volna, önreflexív, átélten gondolkodó, elmélyült. A sok-sok Alex-stílus között hol az igazi? Minthogy a mű alapvetően a „realista kód” szerint íródik – vagyis elsősorban úgy olvasható, hogy a „valósághűséget”, a „hiteles ábrázolást”, s hasonló, kissé gyanús szempontokat érvényesítünk –, jogosnak látszik, hogy olyan egyszerű követelményeket kérünk rajta számon, mint a beszéd vagy a párbeszéd életszerűsége. Márpedig ezen a próbán a Káli holtak gyorsan elbukik. Úgy ember nem szól a másikhoz, ahogyan Térey szereplői: kimódolt, bonyodalmas, olykor költői(eskedő) megszólalások, minden mintha kicsit emelkedett akarna lenni, mintha csak valami kötött formájú drámai műből vagy a lírából keveredtek volna ide.”
KETTEN EGY ÚJ KÖNYVRŐL
Markó Béla Bocsáss meg, Ginsberg című verseskötetéről ketten írtak:
Forgách Kinga: Akik mindenbe beletörődnek:
„A Bocsáss meg, Ginsberg nyíltan vállalja az időskori líra sajátosságait: a számvetést, a csalódások és megrázkódtatások leltárját, a nosztalgiát és a halál értelmezésének kísérletét. Rendkívül sok hangon, témában és formában megszólaló dühös kötet, amely nem akarja elfogadni, hogy hiábavaló volt a hit egy jobb, szabadabb jövőben. Kontextusa az erdélyi magyarok kisebbségi helyzetéből, az 1968-as, majd az 1989 utáni csalódásokból, brutális gyerekkori emlékekből, és a mai gyűlöletkampány régi korokat idéző motívumaiból rakódik össze: „nem fér versbe vagy regénybe, / a gyűlöletet nem lehet megírni / nem zene a szögesdrót-országhatáron / átdobott kisgyerekek puffanása sem.” (157.)
A legerősebb ciklus a kötetben az első, Cukorspárga című szabadvers-folyam, amely a gyerekkorról mesél szókimondó, őszinte stílusban. Markó Béla a szagok, a hangok, a benyomások felől, mozaikszerűen tálalja az azóta élettörténetté és történelemmé szilárduló tapasztalatokat. Megjelenik például egy apa, aki esténként „lehalkította a forradalmat”, egy anya, amelyik rakott krumplit főzött a nehezen megszerzett húsvéti tojásokból, egy motoros szomszéd, aki felakasztotta magát, miután feljelentették, és a karácsonyfa, amely csontvázként ragyogta be a Szentestéket. A különös leltárban kiemelt helyet kaptak az elvesztett vagy elvesztegetett tárgyak és emberek, például a sosem elnyert futball-labda, az űrbeli kalandban odaveszett Lajka-kutya, vagy a szomszéd J. néni, aki a folyóba vetette magát.”
Demény Péter: Oberon új kötete:
„A címadó vers azonban több szempontból is elgondolkodtatott. Ginsberg Üvöltésének a vulkanikusság, az indulatnak csak a nyelv általi megzabolázhatósága adja azt az elemi erőt, amely sugárzik belőle, és az, hogy a beszélő kizárólag abban különbözik azoktól, akikről beszél, hogy ő nem pusztult el. Ezzel szemben Markó versében valamiféle fölényt érzek, ami leginkább a hatalomról szóló passzusban nyilvánul meg. „…hihetetlenül messze van már a remény, / hogy virággal le lehet győzni bármiféle hatalmat. // Nem lehet legyőzni, drága Ginsberg!” (140-141.) Ez a megszólítás valahogy paternalista szerintem, a többet tapasztalt, nehezebb körülmények között élt ember beszélget így azzal, akinek „bezzeg könnyű volt”.
A kötet egysége, mint minden Markó köteté, hibátlan. Az Erdélyi dal után öt ciklus következik, melyeket egy-egy tágasabb téma kapcsol össze, és amelyek nagyjából ugyanolyan súlyúak. Érdemes megemlíteni, hogy a költő soha nem hagyja ki az erdélyi témákat, sem az erdélyi nagyokat. Nem törődik azzal, hogy ki hallott Haller József képzőművészről vagy Király Lászlóról, csak azzal, hogy őt, a beszélőt hogyan érintik ezek a témák-élmények-emlékek-tapasztalatok. Az irodalom általánossá növekvő szenvedélye mindig a legszemélyesebb élményekből fakad.”
VERS
A szám versrovatában G. István László és Szilágyi Ákos versei kaptak helyet. G. István László versei közül idézzük itt az egyiket:
Vizsga
Álmomban egy arcot ettem.
Késsel-villával, mint a tükörtojást.
Beleszúrtam a villát a járomcsont
alá. A késsel szüntettem meg a
vonásokat. A bőr alól valami
hab tört fel, vékony és hártyás,
mint a fontos találkozást elfedő
várakozás anyaga. A bűntudatot
gyakoroltatták velem, teljesen
hiába. Nem volt kedvem
védekezni. Akinek gyereke van,
nem kényeskedhet. Tisztán és határozottan
ettem. Azóta sem tudom, milyen
feladatot, de teljesítettem.
PRÓZA
A héten Baranyai László, Marno János és Murányi Sándor Olivér prózája olvasható,
tárcatár: Kemény Zsófi.
Részlet Marno János A plészen című írásából:
„Simon Zoli, az osztályelső, már majdnem fent volt a dombháton, a Plészen, amikor visszapillantott ránk, mélyen lemaradókra, a Wisztre, a Pólikra és énrám, és visszaereszkedett közénk, de csak az én kezemet fogta meg, s húzott magával erősen fölfelé, úgyhogy, ha nem is a legelsők között, de az osztályátlaggal egyidőben érkeztem fel a dombra. A torna- és az osztályfőnöki óránkat vonták össze ehhez a szeptembervégi kiránduláshoz, ide, a faluszélre, ahol két domb zárta el a szemhatárt a szovjet lőtér és laktanya elől, a kisebb és valamivel lankásabb Plész, amire önerőből nem juthattam volna fel, és mellette a másik, a meredekebb és magasabb domb, a kísérteties Kálvária-Domb, ahol másfél évvel azelőtt, húsvét táján egy másik Simon-fiú, hozzánk képest már nagykorú, tizenöt éves kamasz elmetszette a velünk egyidős unokaöccse torkát a romos kápolnában. A Simon Zoliék csak névrokonságban álltak a tragikus sorsú Simonékkal, nagyon sok Simon család lakott a faluban, de csak kevesen vallották magukat rokonságban lévőnek egy másik Simon családdal.”
FILM
Báron György a Toldi mozi japán filmhetéről írt.
„Öt japán klasszikus pergett a Toldiban, három Ozu és két Mizogucsi, amelyek visszavittek minket abba az időszakba, amikor a film még egyszerű volt és tiszta – alighanem ezt az örömöt fejezte ki a nézőtéren feltörő spontán taps. (…) Egyetlen negyedórás jelenetet ragadnék ki mindössze az öt estéből, ha valaki soha egyetlen Ozu-filmet sem látott (beleértve a leghíresebbet, a Sight and Sound 2012-es szakmai voksolásán minden idők legjobb filmjének megszavazott Tokiói történetet), csak ezt nézi meg, talán érteni fogja, miről beszélek.”
SZÍNHÁZ
Molnár Zsófia a Second life, avagy kétéletem című Orlai produkciót elemzi, mely a Hatszín Teátrumban látható.
„És mi lettél? Az az öt ember, aki a Hatszín Teátrum kis színpadán felállított dobozvázban eljátszadozik ezekkel a kérdésekkel, ilyen-olyan úton-módon, kisebb-nagyobb kerülőkkel és kitérőkkel mind történetesen színész lett. És mondhatjuk úgy, hogy ez a produkció, a Second life, avagy kétéletem véletlenek sorának eredménye. Mert például az ötből hárman (a fiúk) hiába székesfehérváriak, ott soha nem találkoztak. Talán voltak egy időben egy helyen, de ahhoz, hogy a sors végül mégis összehozza őket, kellett a Színművészeti Egyetem, az azonos osztályfőnök, a közös egri társulati lét és még sok minden más, köztük némi hit, plusz néhány pofon és jókora csalódás.”
Mindez és még sok jó írás olvasható az eheti Élet és Irodalomban.
Az ÉS elérhető online is.
