Lemezcsempészet a Szovjetunióba, Rocky Romániában, punk, szamizdat, ’68: többek között ezekről a témákról láthatunk történeteket június 1-2-án a Courage Parevo Nemzetközi dokumentumfilm-fesztiválon a Premier Kultcaféban. Ennek kapcsán beszélgettünk szamizdatról, melegségről, és a kezdeményezésről Takács Máriával, a fesztiválon is szereplő Meleg férfiak Hideg diktatúrák című film rendezőjével és Scheibner Tamással, a fesztivált szervező Courage tudományos gárdájának egyik kutatójával.
A fesztivál a rendszerváltás előtti ellenkultúrákat mutatja be és azt, hogyan került ki a forradalom a volt szocialista országok utcáira. Nemcsak filmeken keresztül kerülhetünk közelebb a témához: a programot kerekasztal beszélgetés nyitja, egy underground poszt-szoci buli zárja, a mozi előterében pedig Szőnyei Tamás plakátgyűjteményének darabjait is kiállítják két napon át.
A filmek a rendszerváltás előtti ellenkultúrát mutatják be. Van film Vinyl csempészetről, VHS-ek elterjedéséről Romániában, punkról, egyszóval nagyon széles a paletta. Mi alapján választottátok ki a filmeket?
Scheibner Tamás: Azokat a filmeket kerestük, amelyek úgy tudják érthetővé tenni a korszakot, hogy túllépnek a beszélőfejes megoldáson és nemcsak fontos ismerteket közvetítenek, hanem szórakoztatóak és átélhetők is. Ügyeltünk arra, hogy lehetőleg az országok arányosan képviseltessék magukat és sokféle témát bemutassunk. Így a Lengyelországban felbukkanó graffititörpéktől a bolgár kultuszmozi történetén át egészen addig, hogy Csehszlovákiában miként függött össze a túrázás a vallásos szamizdattal, minden megjelenik itt. Ezek bátorságot és leleményességet igénylő, sokszor veszélyes tevékenységek voltak, s nem feltétlenül később történelemalakítóvá vált egyéniségek, hanem azóta jobbára elfeledett, hétköznapi emberek, szűk körben tisztelt művészek vitték ezeket végbe. Még az ismertebbek is csak országukban azok: a fesztivál igyekszik ezen változtatni, ugyanis rendkívül gazdag és izgalmas az ellenzékiség kulturális öröksége az egész régióban.
Pályázni is olyan munkákkal lehetett, amelyek az ellenkultúrát mutatják be. De mi az az ellenkultúra, meg lehet egyáltalán határozni?
Scheibner Tamás: Ez egy nagyon változó dolog, egészen más volt mondjuk a hatvanas, mint a nyolcvanas években, s más manapság is, hiszen egy viszonyfogalomról beszélünk. Általában nem valami ellen jött létre, hanem ellenzéki szerepben találta magát, egyszerűen azáltal, hogy a politikai hatalom képviselői korlátokat állítottak. Ezek akadályozták az önkiteljesítést, útkeresést vagy az adott közösség kulturális gyakorlatainak zavartalan művelését. Az ellenkultúra attól függően változik, hogy a hatalom milyen típusú korlátokat teremt. Ezért nincs egyetemes válasz arra, mi az ellenzékiség kultúrája, esetről esetre kell megvizsgálni és megérteni megnyilvánulásait. A COURAGE kutatócsoport célja éppen az, hogy segítse az ellenzéki vagy nonkonform kultúráról az eszmecserét, amiben mindenki részt vehet, hiszen ez mindannyiunk közös és páratlanul sokszínű öröksége. Ahogy létrejöttében kulcsszereplők voltak a hatalmi pozícióval nem rendelkező emberek, úgy az emlékezetével is csak együtt kezdhetünk valamit. A fesztivál és a hónap közepén a Fugában nyíló Kockázati tényezők című kiállítás egyaránt ezt ösztönözné…
Mari, a te filmed dióhéjban elmesélve arról szól, hogyan lehetett melegként élni a rendszerváltás előtt, és egy képet ad arról is, mik a mai lehetőségeik. A melegség azonban nem egyértelműen ellenkultúraként él az emberek fejében, te így gondolsz rá?
Takács Mária: Azt nem mondanám, hogy ellenkultúra a melegség. Inkább láthatatlannak látom a rendszerváltás előtti melegség témáját, amit meg kell mutatni a nagyközönségnek. Ma már valamennyire része a gondolkodásnak és a kultúrának, de nem biztos, hogy az emberek pontosan értik, honnan indult és hogyan alakult ki a mai kontextus. Kicsit oktatójelleggel is készítettem a filmet.
Hogy érzed, sikerült elérni ezt az ismeretterjesztést, közelebb került a témához a közönség?
Takács Mária: Én úgy látom, hogy igen, legalábbis voltak ilyen visszajelzések. Talán attól működik, hogy nemcsak értelemmel, hanem érzelmileg is tudnak kapcsolódni hozzá a nézők. Például Tölgyesi Zolival (a film egyik transzvesztita szereplője) egyszer főztünk a Szimplában, és odajött hozzánk egy „nő”, aki el akarta mondani, mennyire sokat jelentett neki a film és milyen sokat tanult belőle. De olyan is volt, aki a bemutató után odament az egyik főszereplőhöz és elmondta neki, a film miatt ment ki a Pride-ra.
A fesztiválnak és a Courage-nak célja, hogy elindítson ilyen változásokat, vagy akár elérje azt, hogy az emberek jobban vállalják magukat?
Scheibner Tamás: Az, hogy a gondolkodás ne legyen konformista az abszolút cél, gyakorlatilag ez mozgatja az egész tudományos projektet, mint ahogy a jobb tudományos vállalkozások mindegyikét. Az érdeklődés, a kíváncsiság felkeltését, és ami ezzel összefügg, a készen tálalt válaszok megkérdőjelezését jelentős eredménynek tekintenénk. Jó lenne, ha társadalmi léptékben is ez válna magatartásmodellé, mely nyitottságot feltételez, őszinte érdeklődést a másik helyzete és véleménye iránt olyan esetben is, amikor az a miénktől jelentősen eltér.
A filmek között sok olyan van, ami az egykori rendszert hasonlítja össze a maival. Megmutatnak egy problémát a rendszerváltás előtt, aztán megnézik a mai hatásait is. Mari, a te filmed is ilyen: az idősebb generációt fiatalok kérdezik és reflektálnak is hallottakra.
Takács Mária: Banach Nagy Milán, az LMBT közösség egyik tagja kért fel a film rendezésére 2011-ben. Nagyon örültem neki, de úgy akartam vállalni a dolgot, ha a fiatal generáció is megjelenik benne és ők teszik fel a saját kérdéseiket, érintettként. Ez a struktúra jó dinamikát is adott a filmnek, nem mindig értette egymást a két generáció, de az is kiderül, mennyire elfogadó a mai társadalom.
Például sokat elárul a mai helyzetről, hogy az egyik fiatal csak hangban szerepel, mert nem akarja megmutatni magát a felvételen. A történetét odaadta, de nem vállalja nagy nyilvánosság előtt a melegségét. Ezt fontosnak tartottam megmutatni, hogy 2017-ben Magyarországon vannak olyan melegek, akik nem vállalhatják fel magukat, mert a munkájukban vagy a családjukban nem fogadnák el őket.
A filmednek van egy előzménye is, az Eltitkolt évek, ami a leszbikusok életét mutatja be ugyanebben a korszakban. Van különbség abban, mennyire volt élhető a rendszer a leszbikus nők, és ehhez képest a meleg férfiak számára?
Takács Mária: A meleg férfiak kultúrája felszabadultabb szerintem. Persze, elnyomottak voltak ők is, de azért azt látom, hogy sokkal szabadabban éltek a saját közegükben, ha sikerült megtalálniuk. A meleg partykon a ’80-as években, ahova kvázi meghívásos alapon lehetett bejutni, vagy Jugoszláviában, ahova simán lementek pár napra és nem korlátozta őket senki abban, hogy nyíltan megéljék a melegségüket. A nőknél ez más volt, ők inkább elvonultak, ha párra találtak. A férfiak ezt egy kicsit lazábban vették.
Másként fogadják a filmedet az egykori szocialista országokban és Nyugat-Európában?
Takács Mária: Az Eltitkolt évekkel kapcsolatban van friss tapasztalatom, azt most mutattuk be Prágában, és tök jó élmény volt. Egy hatvan körüli nő odajött hozzám és azt mondta, náluk pont ugyanez történt. Vetítettük a filmet Párizsban is, iszonyú érdeklődő volt a közönség, telt házzal ment a film és nagyon sokat kérdeztek a beszélgetésen. Viszont ott inkább kíváncsiság és rácsodálkozás volt, kevésbé az azonosulás.
Tamás, rengeteg filmből válogathatunk a fesztiválon, tudsz ajánlani párat?
Scheibner Tamás: Kiemelni itt egy-két filmet nem lenne fair, mert részt vettem a zsűri koordinálásában, ismerem a titkot, amit a megnyitón fogunk bejelenteni. Lesz ugyanis egy fesztiváldíj, amiért minden kiválasztott film versenyben van, ha ajánlanék, még a végén lelőném a poént…
