Tehetségtámogató programjában Mesterek és Tanítványaik címmel ad koncertet a Pannon Filharmonikusok június 6-án, a Kodály Központban. Tíz ifjú hangszeres lép pódiumra, és szinte mindannyian először játszanak nagy hangversenyteremben, szimfonikus zenekari kísérettel. A Pannon Filharmonikusokat Vass András dirigálja. A különleges eseményről, különleges lehetőségről Megyimóreczné Schmidt Ildikó zongoratanárnővel beszélgettünk. Ő tanította Balogh Ádámot, Boros Misit, most pedig Horváth Apor Boldizsárt készíti föl a koncertre.
Ez rendkívüli lehetőség a diákok számára. A tanulási folyamatban az iskolai oktatásban csak kisebb kamaraegyüttesekkel muzsikálhatnak együtt – meséli Ildikó. Különleges lehetőség és hangulat, hogy ilyenkor nagyzenekar a partnerük. És persze nagy alázatot és alapos felkészültséget igényel.
Az, hogy egy növendék profi zenekarral és karmesterrel világszínvonalú teremben léphet föl, inkább stresszként éli meg vagy fölszabadítóan hat rá?
Egyénisége válogatja, bár a felkészültségen nagyon sok múlik. A mi hangszerünknél, a zongoránál ritka, hogy valaki fiatalon eljut a versenyművek eljátszásáig. Erre okosan föl kell készíteni. Előzetesen két zongorával szoktunk próbálni, ahol a másik zongora a zenekar szólamát játssza, és így lehet betanulni a belépéseket, az alkalmazkodást. Ezt más hangszeresek is így csinálják. Megkérdeztem a növendékeket és érdekesen válaszoltak. Legtöbbjüknek az első próba nem volt könnyű, de aztán föloldódtak. Akadtak olyanok is, akiknek izgalmas volt az úgynevezett csúszó hangzás, hogy kicsit később hallják a szólamokat. De akadt olyan is, aki azt mondta, a zenekarral való együtt muzsikálás bátorságot adott neki. Ennyi hangszer mellett neki is erőteljesebben, intenzívebben kellett játszania.
A zongora jó helyzetben van, mert egy fuvolához vagy hegedűhöz képest nagyot szól…
Igen, bár itt is eltérőek az erőviszonyok. Egy apróbb termetű növendék, kisebb kézzel azért hátrányban van.
A terem is fontos. A kitűnő akusztikájú Kodály terem teljesen máshogy szól, mint mondjuk egy zeneiskolai terem.
A próbaterem után ez valóban óriási élmény nekik. Kitűnő hangszerek közül választhatnak, kipróbálhatják a terem csengését, légkörét.
Ezekre a hangversenyekre leginkább papa, mama, család barátok jönnek el?
Én azt tapasztaltam, hogy ennél azért lényegesen szélesebb rétegekből érkezik a közönség. Persze előfordult már, hogy egy növendékkel eljött a teljes iskolai osztálya, vagy a faluból az egész rokonságát, ismeretségét elhozta, de akadt olyan is, akit a tanári kara kísért el erre a nagy eseményre. Nyilván az is motiválja a gyerekeket, hogy telt ház van, és legtöbbjük még soha nem játszott 1000 ember előtt. Új élmény nekik a karmesterrel való közös munka is. A gyerekek dicsérik Vass András kedvességét. Aranyosak, a mikor így fogalmaznak:
„Jól megértettük egymást.”
Mi a véleménye a gyerekeknek arról, hogy a felnőtt, profi muzsikusok teljesen partnerként kezelik őket vagy azért tanulóként, megértően?
Is-is. Az első próbákon gyakran előfordulnak nehézségek, amelyek miatt megértőnek kell lenni velük, de ha a növendék tehetséges és jól fölkészült, akkor elfogadják. Persze volt olyan, aki megrettent ettől a helyzettől, mások viszont kifejezetten élvezik. De a legtöbb esetben mégiscsak szakmai munka folyik.
Nekem az a tapasztalatom, hogy a zenekarok hamar megérzik, hogy a szólista mennyire fölkészült és magabiztos.
Igen, ez így van. És fontos, hogy legyen elképzelése, terve arról, hogy hogyan akarja eljátszani a darabot, mit akar vele mondani. A bizonytalanság az együtt muzsikálásnak sem tesz jót, így nehéz kialakítani az arányokat. Egy koncertteremben való muzsikáláshoz lelki stabilitás kell, amit előzetes koncerteken lehet megszerezni.
Milyen feladata van ebben a mestereknek? Nyilván önnek meg kell tanítani zongorázni a tanítványát, vagy a másik tanárnak hegedülni, és be kell tanulni az adott művet. De mennyire tudja fölkészíteni arra, hogy nagy teremben, nagy zenekarral fog koncertezni?
Ez egy folyamat. Amíg valaki idáig eljut, sok kis föllépésre van szüksége. Érzik ők ennek a súlyát, amikor nagyzenekar elé állnak, amelyben sok jó muzsikus ül, és helyt kell állni. Elsősorban jól meg kell tanulni a művet. Egy ilyen együtt muzsikálásban sok szünet van, olyankor hosszabb pauza után kell ismét elkezdeni játszani. Ráadásul itt, ugye, nem illik kitenni a kottát, kívülről kell játszani, ami egy hosszú munkafolyamat vége. Ugyanakkor valamiféle ajándék is. Magának a zenekari hangzásnak is varázsa van, amit máshogy nem lehet megtapasztalni.
A mostani koncerten tanítványai közül Horváth Apor Boldizsár fog játszani. Ő milyen zongorista?
Két éve került a pécsi Művészeti Gimnáziumba, Veresegyházáról érkezett. Előzőleg budapesti kurzusokon találkoztunk. Megfigyeltem, hogy egyre magabiztosabb előadó lett. Szeret könnyűzenét is játszani. Mindamellett nem olyan egyszerű eset. Nyilván minél erősebb egyéniség valaki, annál jobban ragaszkodik a saját elképzeléséhez, annál dacosabb. Sokszor csatáznom kell vele, de nagyon lelkes, érdeklődő és elszánt. Legutóbb Róma mellett egy nemzetközi zongoraversenyen voltunk vele. Nagyon jól sikerült a programja, végül második lett. Csak egy ponttal maradt le az elsőtől, pedig idősebbekkel versenyzett. Különös értékének tartom, hogy sok egyéni gondolata van. Ez minden tanár szíve vágya, hogy a növendék tanulja meg, amit kell, de tegye hozzá a magáét.
… és ha valakiben ez nincs meg, azt a tanár nem tudja hozzátenni.
Így van. Mi meg tudjuk tanítani, hogyan adja meg egy darab lüktetését, hogyan formáljon, de az élményt neki kell megteremtenie. A tanítvány és a tanár közti viszonyban a szeretet is fontos. Ez elsősorban megértést jelent, de számít a realitásérzék is. A szeretet nem azt jelenti, hogy ne támasztanánk szigorú követelményeket. Régen a zeneoktatás is tekintélyelvű volt. Manapság megbeszéljük a növendékkel, hogy ő mit szeretne, merre felé akar menni, de ezt a tanár nem mindig fogadja el. És az bizony nagyon jólesik, ha később azt mondja: tanárnő, most már értem, igaza volt! Fontos, hogy a növendék egyénisége kibontakozhasson. Emlékszem egy estre. Balogh Ádámot 9-10 éves kora óta tanítottam. Egyszer egy órán, a nagyteremben eljátszott egy Chopin-noktürnt és olyan atmoszférát teremtett, hogy utána másodpercekig nem tudtunk megszólalni. Aztán rám nézett, és azt mondta: Ildi néni, én csak most érkeztem meg. Csodálatosan megfogalmazta, hogy hova jutott el.
