+ Irodalom

Százötvenhat centivel és negyvenkét kilóval a legnagyobb!

Oriana Fallaci a XX. századi médiatörténet egyik legnagyobb hatású személyisége volt: médiasztár – jó értelmében! – akkor, amikor még a fogalom sem létezett. Most megjelent az életrajza.

Cristina de Stefano: Oriana – Egy nő [Oriana. Una donna]– Partvonal Kiadó, 2018 – fordította Mester Yvonne – 304 oldal, kartonált kötés – ISBN 978-615-5783-19-7

2006 őszén, amikor elterjedt Oriena Fallaci halálhíre, biztos voltak – politikusok, vallási vezetők és mások is –, akik fellélegeztek, hiszen ez a kemény, szókimondó nő egyszerre volt tüske a körmük alatt és messzire látszó felkiáltójel. Élete utolsó szakaszában az iszlám elleni éles kritikájával keltett közfigyelmet, s ha véleményével, botrányosnak számító – annak szánt? – kijelentéseivel nem is értünk egyet, attól még feltűnő, hogy szavai mekkora figyelmet kaptak. Minden oldalon.

Miért?

Mert a szavak mögött egy olyan személy állt, akit több évtizedes, konok írói és újságírói munka hitelesített, és tett médiaszemélyiséggé – szemben azokkal a percemberekkel, akiket egy-egy pillanatra felszínre dob a média, hogy aztán nyomtalanul eltűnjenek. Oriana Fallaci más volt, mint a médiában dolgozók többsége. Nőként és olaszként hódította meg a világsajtó – akkoriban még inkább férfiak által uralt világát. Olyan helyekre ment, ahová férfiak se nagyon, s olyan embereket faggatott keményen és kompromisszumoktól mentesen, akik ehhez nem voltak/lehettek hozzászokva.

„Az emberek, amikor megismernek, meghökkennek az apróságom láttán. Mire én széttárom a karom, és így szólok: »Ez minden!«”.

A Partvonal Kiadó gondozásában rövidesen megjelenő könyv (már előrendelhető) tényleg rettenetesen fontos, hiszen Oriana Fallaci munkássága a kihunyóban lévő szabadság, a szűkülő sajtószabadság „szobra”. Figyelmeztetés. Így is lehet, ekkora energiákat mozgósítva kell és ilyen vehemenciával érdemes médiamunkásnak lenni.

A családban hagyomány a hatalom elleni lázadás. Oriana mindig csodálattal nyilatkozott anyai nagyapjáról, Augusto Cantiniről, aki egy vas nélkül halt meg a szegények ispotályában. Anarchista volt, és ifjúkorában dezertőrnek számított, mert nem vonult be, és a háborút az imperialisták haszontalan civakodásának tartotta. „A többi gyerek az első világháború kultuszában nevelkedett, és elszenvedte azt az agymosást, aminek mindenki ki volt téve első világháborúval kapcsolatban, nekem meg egy dezertőr nagyapáról kellett volna regélnem. Anyám büszkén hajtogatta: »Apám dezertőr volt az első világháborúban«. Mintha csak azt mondta volna: »Apám első világháborús hős volt«.”

Cristina de Stefano könyve a klasszikus értelemben vett életrajz, mely bemutatja, hogy honnan jött, mit ért el ez az asszony. Egy nő – aki közel sem volt mentes a hibáktól és a gyengeségektől, de aki ment előre megtörhetetlenül. A könyv lapjairól Oriana, az ember tekint az Olvasóra. Megismerhetjük felmenőit, és az antifasiszta ellenállásban aktívan tevékenykedő kislányt, a gyereket, akit a leírt szó szeretetére tanítottak:

„Szegények voltunk, rengeteg könyvvel, mert anyámnak és apámnak az olvasás volt a »gyengéje«, ahogy ők mondogatták. Így mindig tele volt a ház könyvvel, ami szent dolognak számított. Luxus volt, az egyetlen, amit megengedtünk magunknak, és ez jelentette a kultúrát.”

Oriana 3 és 14 évesen

Apróságnak tűnő, mégis fontos – a későbbiek tükrében fontos – részletek tömegéből áll össze Cristina de Stefano lenyűgöző könyve. Olyan részletekből, melyek – amennyire ez lehetséges – fényt derítenek a személyiség titkaira és mozgatórugóira.

„Mindent az újságírásnak köszönhetek – nyilatkozza később. – Szegény kislány voltam, és az újságírásnak köszönhetem, hogy nem lettem szegény nő. Olyan nővé váltam, akit a kíváncsiság hajtott, s aki arra vágyott, hogy világot lásson. És ezt is tettem, hála az újságírásnak. Olyan társadalomban nőttem fel, ahol a nőket elnyomták, és rosszul bántak velük. Én az újságírásnak köszönhetem, hogy úgy élhettem, akár egy férfi.”

Eljut Amerikába, a filmcsillagok körül kering, szerelembe esik, terhes lesz, elvetél… nem lehet többé gyermeke. A könyv ezekről a történésekről is brutális/megrendítő őszinteséggel szól, hiszen ezek is olyan események, melyek befolyásolták Oriana személyiségformálódását… A vietnámi háború idején a frontról tudósít, bombázógépre ül…

Oriana Vietnámban (1968)

Egy Gina Lollobrigidával készült interjúban a következő kijelentésre vetemedik: „Én nem hinném, hogy te olyan buta volnál, mint oly sokan hiszik”. Majd megkérdi tőle: „Nem tartod immorális dolognak milliókat keresni egy filmen?”

Felesleges lenne itt végigmesélni Oriana Fallaci életét, hiszen – avatott módon – ezt teszi Cristina de Stefano könyve. Akinek fogalma van arról, hogy ki volt Oriana, az nyilván meg fogja venni ezt a kötetet. De éppen, mert jól megírt alapos és részletes munka, azoknak is örömöt szerezhet, akik most ismerkednének ennek a furcsa asszonynak a rendhagyó és kivételes életútjával.

„Én sosem értettem a halált. Sosem értettem azokat, akik szerint a halál normális, hogy a halál logikus; miden véget ér, tehát nekem is végem lesz. Mindig is úgy véltem, hogy a halál igazságtalan, hogy a halál illogikus, és hogy a születésünk pillanatától kezdve sohasem lenne szabad meghalnunk.”

Százötvenhat centivel és negyvenkét kilóval a legnagyobb!
Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top