Hungarian cubes, a legvidámabb barakk – Katharina Roters és Szolnoki József kiállítása Rómában, a Római Magyar Akadémián
A „kapart kőporos” díszítő technológia a reneszánsz sgrafittóig vezethető vissza, melynek elnevezése az olasz sgraffiare vagy graffiare, azaz kaparni igéből ered. Ez a technika évszázadokon át a társadalom felsőbb rétegei számára emelt épületek széles körben elterjedt díszítési módja volt. A süllyedő kultúrjavak elméletének megfelelően jelent meg a huszadik század második felében a magyar agrárproletariátus otthonainak homlokzatán.
A magánerős családi ház építése a mezőgazdaság szocialista átalakításán keresztül vált a kulcsmomentummá a parasztság számára. Ezt az időszakot a kisajátító államosítás, az erőltetett iparosítás és szövetkezetesítés határozta meg. A Párt képtelen volt eleget tenni a 15 éves lakásépítési tervben vállaltaknak, a saját lakhatásának megoldását a vidéki lakosságra bízta. Az 1956-os forradalom leverése után megkötött un. „életszínvonal” alkunak megfelelően engedélyezte az ideológiailag paradox privát mezőgazdaságot is. A kollektív termelés útjára lépett paraszt-proletár így a jellegét tekintve kapitalista, azaz „fekete” tőkéből építette fel az új otthonát, a sátortetős kockaházat.
A hatvanas, hetvenes években körülbelül félmillió „vidéki panel” épült. A viszonylag rövid idő alatt, meglehetősen magas számban létrejött, hasonló méretű és formájú homlokzat egy gigantikus „vetítővászonná” állt össze. A „legvidámabb barakk” homlokzatát díszítő formanyelv egyszerre volt népi és modern. Egyszerre társadalmasított és individualizált. Sőt, a korszellemnek megfelelően, egyfajta szociális kényszerként felülírta a korábbi építésű épületállomány jelentős részét is. A korszak legreprezentatívabb kulturális technikájaként azonban egészen addig sodródott láthatatlanul, a létező és a felfogott között, amíg rá nem vetült az „idegen” tekintete. A német fotográfus tipológiája a feje tetejére állította az értelmiség által a szocialista népi kultúráról kialakított hivatalos képet.
„Én nem fotósnak látom magam, hanem festőnek. Ezeken a fotókon látszik is, hogy a szín egy nagyon nagy szerepet játszott. A házakat díszítő elemek is kedvezőek voltak, mert az esztétikájukban is van egy popos színhasználat. Egyszerű, élénk színek használata. Az analóg technikával készített fotók a digitális utómunka során – a redundáns elemek (villanydrótok, antennák, a növényzet stb.) eltávolítása által – úgynevezett tiszta jelekké alakultak át. Mindegyik fotó frontális. Tehát nem egy építészeti térről, formáról vagy volumenről van szó. Az esztétikailag absztrahált épületportrék tipológiáján keresztül lehetővé vált, hogy a homlokzaton zajló centrális esemény kirajzolódhasson.”
(Katharina Roters fotográfus)
„Itt mind egyforma volt, az összes ház. Mer’ régen, a Kádár-időben egyforma házak voltak mindenhol. Mind egyformák voltak azok a házak, mert mind típusterv volt. De az meg má’ mindegy volt, hogy milyen színűre csináták a vakolatot. […] És akkor fogta a tervet, lerakta a konyhaasztalra és egy vonalzóval addig nézegette, húzogatta a vonalakat, amíg meg nem lett. És akkor a Papa mondta, hogy legyen így. […] Ez a verseny megvolt. Minden gazda más hülyeséget talál ki. A kőművesek meg ráértek ilyenekkel szórakozni. Huszonöt kiló kell egy négyzetméterre, és fehér cementtel kell megkeverni. Ha meg mintákat akartok bele, akkor azt oxidfestékkel kell megszínezni. Oxiddal le van festve, egybe van húzva, és akkor vissza van kaparva. Ezért is hívják kapart kőpornak.“
