A kilencvenes években egy 11 éves fiút elrabolt az olasz maffia, hogy így tartsa sakkban az apját, aki korábbi maffiatagként értékes információkat szolgáltatott ki a rendőrségnek. Mivel az apát, Santino Di Matteót megegyezések kötötték, nem táncolhatott vissza a rendőrséggel való együttműködéstől – a fiát tehát sorsára kellett hagynia. Ennek a megrázó valós történetnek, egy kiskamasz gyerek értelmetlen szenvedésének állít emléket a 2017-ben készült Szicíliai kísértettörténet című film. Mégpedig úgy, hogy a fiú egyik osztálytársnőjének szemszögéből tekint a gyerekszemmel átláthatatlan, titkokkal terhes szicíliai világra.
Ez a perspektíva és a szimbolikus-sejtelmes filmnyelv teszi izgalmas és szépséges vállalkozássá ezt a filmdrámát. Miközben valóban rekonstruálja is a 25 évvel ezelőtti eseményt, olyan szuggesztív réteget helyez rá, amelyben a tények, a képzelet és az emlékek összefonódnak. Az élet egyik legérzékenyebb, legodaadóbb állapotából, az első szerelemből közelít egy brutális tragédiához, és így sikerül annak igazi mélységeit megmutatnia.
Luna, a folyton álmodozó lány (Julia Jedlikowska) azon kapja magát, hogy beleszeretett egy osztálytársába, a teljesen más közegből jött Giuseppébe. A szülei, főleg az anyja hevesen ellenzik a két fiatal közeledését, a fiú apja miatt, de Luna barátnőjének sincs jó véleménye minderről, szerinte nem illenek össze. Luna persze egyre jobban ragaszkodik a fiúhoz az első szerelem kiszolgáltatott, édes kábulatában. Csakhogy egy napon Giuseppe nem jön iskolába, és senki sem tud vagy nem akar mondani semmit.
Luna a maga módján nyomozni és küzdeni kezd, de a felnőttek világában nem sokra jut. Így hát a saját belső mélységeibe száll le, ott talál kapcsolatot Giuseppével. Ekkor már szinte a mitológiai alapoknál járunk, de úgy, ahogyan a 21. századi pszichológiai szemlélet számára is megközelíthetőek.
A Szicíliai kísértettörténet az észlelés, a kommunikáció, az összetartozás tudattalan, álomra hasonlító mélységeibe visz le. Ami már egészen szubjektív, mégis velejéig igaz. A film a szimbolikus, sejtető építkezésével a lelki valóságot mutatja be, a két főszereplő befelé megélt világát. Ahol olyan érzelmi szakadékok és magaslatok nyílnak számukra, amit a hétköznapi életükben maguk sem éreztek még soha. Nem véletlen, hogy mások nem is tudják követni őket ezekbe a szélsőséges állapotokba. A lány családja éppúgy nem érti a lányt, mint a fiú elrablói a fiút. Pedig különbözőbbek már nem is lehetnének a szándékaik.
A film kísértettörténetként vagy egy pszichológiai folyamat érzékletes bemutatásaként egyaránt értelmezhető. Akárhogy is, a traumatikus helyzetből való szabadulás vágya és egy másik ember utáni sóvárgás dominál benne, ami egyre inkább átalakítja, újrateremti a két fiatal főszereplő világát. A fiút életben tartja a rettenetes körülmények között is, a lányt pedig egyre jobban eltávolítja az élettől. Ezek párhuzamosok is csak a végtelenben találkoznak.
A Fabio Grassadonia és Antonio Piazza rendezte film Magyarországon 2018. május 10-től látható, a Cirko Film forgalmazásában. Meglehetősen hosszú alkotás: rá kell hangolódni, és hagyni, hogy a szép és szimbolikus képek, az intenzív hangok, az egyszerre lefelé és felfelé lépegető atmoszféra magával ragadjon. Hogy a bagoly, az erdő, a tó mélye elvezessenek valahová, ahol már jártunk – valakivel.
