Daniel Kehlmann: Tyll – Magvető Kiadó, 2018 – fordította Fodor Zsuzsa – 420 oldal, keménytáblás kötés védőborítóval – ISBN 978-963-1436-57-0
„Hátrahajtotta a fejét, és amilyen nagyra csak tudta, kitátotta a száját. Már régen nem csinált ilyet. A hó még ugyanolyan édeskés és hideg volt, mint annak idején, kislány korában. És aztán, csak hogy jobban meg tudja kóstolni, és mert tudta, hogy a sötétben úgysem látja senki, kidugta a nyelvét.”
Ezekkel a mondatokkal zárul Daniel Kehlmann regénye, a nő pedig, aki – mindenfajta etikettnek fittyet hányva – nyelvét kiöltötte, nem más, mint a pfalzi választófejedelem özvegye, a trónjától megfosztott prágai királyné, aki valamikor réges-régen egy télen át uralkodott a csehek felett. A helyszín is szimbolikus: a harmincéves háborút lezáró béketárgyalások helye. A hely, ahol Európa sorsa arra az ösvényre tévedt, mely – minden kanyarral, buktatóval lejtmenettel és kaptatóval együtt – máig meghatározza a kontinens történetét.
Daniel Kehlmann, okosan és érzékletesen festi meg a harmincéves háború történetét, s benne kicsit mellőzött főszereplőjét Tyll Ulenspiegelt, aki vásári mutatványosként, majd udvari bolondként a fontos korszak fontos tanúja. Kehlmann nem történelmet ír, hanem regényt, amiben a történelem összeér a költészettel, a látomással, az emberi rezdülésekkel és az itt-ott groteszkbe hajló cselekménnyel. Bölcs könyv, mely – már csak töredezett időkezelése miatt is – „átmozgatja” az Olvasót, s éppen a főszereplő háttérbe szorításával ébren tartja a figyelmet. Rávilágít a korszak embereinek tudományos és hétköznapi gondolkodására ugyanúgy, mint a politika – máig működő – mozgatórugóira.
Re-konstruálja az 1618 és 1648 között lezajlott, a kor mértékével mérve is jelentős pusztítást okozó háború korszakát, s elhelyezi benne a Tyll Ulenspiegel figuráját – akinek neve és alakja évszázadokkal korábban feltűnt, mint a „nép ajkán élő hős”. Tyll az, aki nevettetőként bárhová el- és bejuthat, s ő az, aki kimondhatja azt, amit mások gondolni sem mernek/merhetnek. Ideális szereplője egy regénynek, hiszen vele/általa bepillanthatunk bárhova, a falusi molnár házától a csatamezőkön keresztül császár palotájáig…
Kehlmann elvarázsolja az Olvasót, s bár nem mond ki „nagy igazságokat”, mert ilyesmire felelősséggel nem is vállalkozhat, felvillant valamit, amiben, ha a kosztümök mögé pillantunk, magunkra ismerünk. A Tyll című könyv rafinált regény, mely nem követeli meg, hogy levonjuk a tanulságot, s bár itt-ott elborzasztja olvasóját – például a kupacban álló csecsemőhullákkal –, ugyanakkor máshol megnevetteti. Akkor is, ha az a kacagás nem felhőtlen, akkor is, ha észre sem vesszük, hogy magunkon kacagunk…
Talán ez volt Európa történetében az utolsó olyan időszak, amikor tudós emberek még elindultak, elindulhattak sárkányt keresni, hogy aztán annak véréből gyógyszer készítsenek. A jezsuita tudós, Athanasius Kircher biztos benne, hogy az utolsó sárkány Holsteinben él.
„ – Látta itt valaki a sárkányt?
–Természetesen nem. Az a sárkány, amelyet lát valaki, olyan sárkány, amelyik nem rendelkezik a legfontosabb sárkánytulajdonsággal – hogy tudniillik nem megtalálható. éppen ezért olyan emberek beszámolóinak, akik azt állítják, hogy sárkányt láttak, a legkevésbé sem szabad hitelt adni, mert a látható sárkányt a priori nem valódi sárkányként kell azonosítanunk. […] Ezen a környéken nyilvánvalóan még soha senki nem állította, hogy látott volna sárkányt. Ezért bízom benne, hogy van itt egy.”
