Ida Hegazi Høyer: Bocsáss meg – részlet a könyvből

Noran Libro kiadó Európa női szemmel című sorozatának legújabb kötetei között szerepel Ida Hegazi Høyer norvég írónő Bocsáss meg című kötete, amely az első oldaltól kezdve oda szögezi az olvasó figyelmét az abszurd felütéssel, amikor az elbeszélő hazaérkezve megpillantja a saját ágyát az utcán, a kapujuk előtt.

Ida Hegazi Høyer 1981-ben született, dán és egyiptomi felmenőkkel, Norvégia északi részén, Lofotenben, de Oslóban nőtt fel. Szociológiai tanulmányokat folytatott, dolgozott egy ruhaüzletben is, jelenleg szabadfoglalkozású író, Oslomarkában, az Oslo környéki erdős vidéken él. Bekerült a tíz legjobb fiatal norvég író közé, és 2014-ben megkapta a fiatal tehetségeknek ítélt állami Bjørnson ösztöndíjat Eddig öt könyve jelent meg, a harmadikkal 2015-ben elnyerte az Európai Unió Irodalmi díját. Lefordították spanyolra, készül a dán, a szerb és a bolgár, az albán és a macedón kiadása.

Itt egy részletet olvashatsz a könyvből, a cikk végén pedig a budapesti bemutató időpontját és helyét találod.

Ida Hegazi Høyer

Bocsáss meg

Azonnal összeköltöztünk, kibéreltünk egy kétszobás lakást a városban, egy park mellett. Alig tudtam valamit rólad. Ahogy te is alig tudtál valamit rólam. Úgy tűnt azonban, egyikünket sem érdekli különösebben, hogy valójában idegenek vagyunk egymásnak. Reggelente kipréseltük az utolsó csepp örömöt az éjszakából. Esténként összebújtunk a jövő reményében. Körbe akartuk utazni a világot egy vitorlással, álmodoztunk, akár a kamaszok, különleges emberekké akartunk válni, de közben nekem munkába kellett járnom, neked pedig be kellett menned az egyetemre, de viseltem a gyűrűdet, még akkor is, ha fájt, azzal aludtam, zuhanyoztam, dolgoztam, tiltakoztam ellene, de soha nem vettem le. Az összes kiscsoportos gyereken meglátszott a horgász-zsinórod lenyomata. Minden egyes nap, amikor én pelenkákat cseréltem és orrokat töröltem, te egy előadóteremben ültél, filozófusnak készültél. Amikor haza jöttem, érezted rajtam a kisgyerekek szagát. Gyereket akarok, mondtad ilyenkor.

A lakásunk szép volt. Központi fekvésű. És olcsó. Kicsempéztük a fürdőszobát, és laminált padlóval fedtük be a helyiségeket. Azután jött az óriási kanapé. És akkor még nem is beszéltem az olyan előnyökről, hogy a busz a házunk előtt állt meg, minden nap együtt mentünk ki a megállóba, ahonnan ki-ki indult a maga útjára. Aztán volt még az utcában egy bár, minden kedden és csütörtökön élőzenével. Soha nem mentünk be, de örültünk, neki, hogy ott van.

Szerettem a tárgyaidat. Szerettem, hogy sok van belőlük.

Szerettem a gondolataidat. Új környezetet adtál nekem és felnőtt életet.

Így éltünk. A veled töltött idő volt a legboldogabb. Az első pillanattól fogva kezdtelek feltérképezni. Elképesztő, titokzatos térképek készültek rólad. Volt például egy szív alakú anyajegy a combod belső részén, egy hatszögű forradás a köldököd felett és egy picike dudor a tarkódon, akár egy aprócska bolygó. Ettől eltekintve a bőröd makulátlan volt és sima. El sem hittem, hogy milyen tiszta és puha és sima és szép voltál. És a kezed. Még soha nem jártam olyan férfival, akinek ilyen játékos ujjai lettek volna. Akinek ilyen nagy lett volna a keze. Telhetetlen voltál. Semmi nem volt elég neked. Feneketlen mélység voltál. Csillapíthatatlan éhség.

Elmentünk Párizsba. Elmentünk az IKEA-ba. Bárhol jártunk, mindenütt megtaláltuk a szépséget. Senkinek nem olyan jó, mint nekünk, mondogattuk, bárhol voltunk is, a parkban, az erdőben, a gondolatainkban, a szívünkben. Beköltöztünk egymásba. Kiköltöztünk egymásból. Nincs te és én, hajtogattad, szinte minden nap. Mint valami fogadalmat. Mint valami reklámszlogent.

Vacsorát főztél, kinyitottad a borosüveget, elérted, hogy elhiggyem magamról, hogy okos vagyok, hogy új szavakat használjak, több szót használjak, például azt, hogy egzisztencialista vagy relatíve. Soha azelőtt nem találkoztam filozófussal. Sejtelmem sem volt arról, hogy ennyi minden van, amin gondolkodni lehet. De neked annyi elméleted volt, annyi gondolat-labirintusod. Beléd léptem és kiléptem belőled. Egy másik világból jöttél. Elmesélek neked egy történetet, de te úgy mondtad, hogy engedd meg, hogy elmeséljek neked egy történetet. Engedd meg.

Játszani kezdtünk. Ez is a történetünk részévé vált. Ostábláztunk. Egy szombat délután történt, esett az eső, és semmit sem lehetett csinálni. Minden egyes kör befejeztével szeretkeztünk. Amikor játszottunk, mindenféle elméletekről és hősökről beszéltél nekem. Howard Roarkról, a tántoríthatatlan építészről, a kövek komponistájáról, egy kőkemény férfiról, aki kiemelkedett a többiek közül, azt mondtad, ellenzed a skandináv egalitarizmus eszméjét, hogy a többségnek nincs mindig igaza, hogy az embernek teljes mértékben hinnie kell magában, ezt mondtad, és az arcodon az a mosoly, olyan vagyok, mint Howard, hasonlítok rá, aztán megnyerted a játékot, és megnyerted a párbeszédet, hiszen fogalmam sem volt arról, hogy ki is az a Howard, semmit sem tudtam az építészetről és ehhez hasonlókról.

De te megértetted, hogy én nem mindig értem, hogy miről beszélsz, hogy nem olvastam azt, amit te olvastál, vagy nem gondoltam azt, amit te gondoltál, ilyenkor másról kezdtél el beszélni, olyan kedves volt ez tőled, egyszer csak a fákról mondtál valamit, a felhőkről, vagy valamelyik legendás filmszínészről, John Wayne-ről például, aztán meg valami abszurd dolgot, vagy valami egészen vidámat. Szerettem a nevetésedet, mindent szerettem, ami veled volt kapcsolatos, és veled együtt nevettem, pedig még azt sem tudtam, hogy kicsoda John Wayne, csak húsz éves voltam. Mihez kezdesz, ha befejezed a filozófia szakot, kérdeztem, és akkor rám néztél, és láttam rajtad, hogy nem érted, miért nem tudom. Akkor majd megalkotom a saját filozófiai rendszeremet, mondtad, aztán játszottunk még egy kört, majd fogadni kezdtünk.

Az első fogadás célja egyszerű volt. Aki veszít az ostábla játékban, alsóneműben megy be a pékhez kenyérért. Egy hihetetlenül boldog szerelmespár voltunk, akik még nem találták szembe magukat az élet árnyékos oldalával. Az ablakból figyeltelek, ahogy átmész bokszerben az utcán, olyan vidám voltál, amikor felintegettél nekem, a mosolyod, soha nem tudtam eldönteni, hogy természetes volt-e vagy csak játszottál. Sok mindent nem tudhattam. Az egyetlen, ami jelentett valamit, az egyetlen, ami jelentett valamit, az az érzés volt, hogy minden cselekedeted ebből a mindent elsöprő, különleges szerelemből fakadt, amit irántam éreztél. Megszerettük a játékot. Ostáblázás minden szombaton, öt kör. Ki nyer a végén, ez volt a lényeg, minden szombaton új fogadás. Azt mondtad, hogy nyitott vagy mindenre, egy realista, akik bölcsészetet tanul, bár nem tudtam, hogy mit is takar ez valójában, de azt mondtam, hogy nyitott vagyok én is, és megegyeztünk abban, hogy fejlődni fogunk. Hogy jelentsen valamit, amiben benne voltunk, hogy szeretkeztünk és kockát dobáltunk, kockáztatnunk kellett, mérlegre tenni a dolgokat. Következő szombaton megint vesztettél, ezúttal több volt a tét, de te elegánsan eljátszottad a szerepedet. Ismét elindultál a pékségbe, én ismét az ablakból néztelek, néztelek téged, a kedvesemet, a férfit az életemben, amint átmegy a szemközti oldalon lévő pékségbe bugyiban és melltartóban, az én fehérneműmben, a melltartó kosarába egy zoknit tömtünk. A diadal érzése. Láttam, ahogy az emberek megtapsolnak az utcán, büszke voltam rád és boldog. Túlságosan is boldog. Biztos voltam benne, hogy le tudnám élni veled az életemet, hogy nem találnék nálad jobbat, vagy aki jobban illene hozzám. Mindig a megfelelő dolgokat mondtad, és mindig megfelelően cselekedtél. Ismertél engem a legapróbb részletekig, tudtam, hogy akarsz engem, és én leteszteltem minden testnyílásodat, ahogy egy húszéves teszi azt, egy fülig szerelmes kis nimfa.

Azt mondtad, hogy a szexuális forradalmam közepén járok. Mindenre volt egy megfelelő szó.

SZÖLLŐSI ADRIENNE FORDÍTÁSA

Noran Libro kiadó Európa női szemmel című sorozat legújabb köteteinek szerzőivel Bán Zsófia beszélget, közreműködik Szabó T. Anna 2018. április 21-én, szombaton délután fél 3-kor a könyvfesztiválon, a Supka Géza teremben.