1968. augusztus 20-án a Szovjetunió, a Lengyel Népköztársaság, a Német Demokratikus Köztársaság, a Magyar Népköztársaság és a Bolgár Népköztársaság csapatai átlépték Csehszlovákia határait. A Megszállás 1968 című dokumentumfilm rendhagyó módon ennek az öt országnak a szemszögéből tekint vissza az 50 évvel ezelőtti eseményekre, nem pedig a mindezt elszenvedő országéból.
Azoknak az orosz, lengyel, magyar, bolgár és német katonáknak a története elevenedik meg, akiknek el kellett indulniuk, hogy beavatkozzanak egy baráti ország reformtörekvéseibe, elfojtsák a prágai tavaszt. Azt fontolgatva magukban, hogy mit tesznek majd, ha tűzparancsot kapnak a civil lakosság ellen. Mit tehetnek egyáltalán?
„Az embernek mindig jogában áll, hogy maga döntsön. A kérdés csak az, milyen árat kell fizetnie a döntéséért”
– fogalmaz egy volt katona az orosz rendező, Evdokia Moskovina rövidfilmjében (Ermakov tábornok utolsó küldetése). A Megszállás 1968 az öt egykori megszálló ország rendezői által készített dokumentumfilmekből áll. Megszálló országoknak nevezzük őket, és a Prágába sok évtized után visszalátogató ex-szovjet katonák találkoznak is azzal a sérelemmel, dühvel, amit a szomszédos országok katonai bevonulása okozott a helyiekben. De az egyenként 26 perces kisfilmekben az „áldozat” és az „elnyomó” éles szembeállítása mégis teljesen megkérdőjeleződik az egyes ember, a kisember szemszögéből nézve.
Inkább csak kiszolgáltatottságot látunk. Összetartozást, kényszerű ellentéteket és sérülékenységet. Egyéni túlélési technikákat, amelyekkel az érintettek a fizikai és pszichológiai nehézségeken túl a morális teherre is reagáltak.
A különleges hangulatú német rövidfilmben (Marie Elise Scheidt: Hangok az erdőben) a fák között bolyong egymás mellett két férfi. Abban a szászországi erdőségben, ahol több mint 16 000 keletnémet fiatal állomásozott hosszú hetekig, olyan bevetésre várva, amely soha sem történt meg. Egyikük úgy óvta magát a megőrüléstől a monoton várakozás alatt, hogy naphosszat az elrejtett zsebrádiója duruzsolt a fülében. A többi katonával nem osztotta meg a titkát, úgy ítélte meg, hogy az elzárkózás biztonságosabb. A másik férfi viszont arra buzdította a társait, hogy tűzparancs esetén tagadják meg az engedelmességet. 20 hónapot töltött ezért fogságban. Mindketten megküzdöttek a maguk módján a helyzettel, föléje kerekedtek valahogy.
„Hol tanítják a bátorságot?”
– kérdezi a bajtársait ellenállásra ösztönző német férfi, amikor visszalátogat az egykori cellájába.
Látszólag a hangos és a csöndes ellenállás témájával foglalkozik a szuggesztív, művészi igényű lengyel kisfilm is (Magdalena Szymkow: Katonafeleségek és kémek), amely a lengyelországi 1968-as Sopot Dalfesztivál bojkottálásából indul ki. De igazából az otthon maradottak hétköznapjaiba merül bele, a férjüket hazaváró nők félelmeibe, nehézségeibe, és az állampolgárok ellen a saját hazájukban harcot folytató titkosszolgálat munkájába.
A bolgár film (Stephan Komandarev: Felesleges hős) a hadművelet egyetlen bolgár áldozatáról szól. A fiatal kiskatona csak vécére ugrott ki, a halálának körülményei részben tisztázatlanok. A szocialista bolgár történetírás nemzeti hőst faragott belőle, mások provokatívan dezertálási kísérletről beszéltek. Mára elcsitulóban vannak ezek az ideológiai kérdések, a fiatalember fölösleges halála visszaváltozott családi tragédiává és egy falu lokális emlékezetének a részévé. Egy fiú, akit elvittek, és nem tért haza. És a bátyja, aki újra felállíttatja a szobrát, miután ellopták, és saját emléktáblát helyez a hivatalos, régi emlékmű lábához, mert arra még a fivérének a nevét sem sikerült felírni rendesen.
Dombrovszky Linda rendező pedig a Szlovákia déli, magyarlakta területére kirendelt magyar csapatok történetét játssza újra (Piros rózsa). Ősz fejjel újra belebújnak abba az egyenruhába, felülnek arra a teherautóra. Egyszerre bensőséges és groteszk. Az egyik volt katona a már elhunyt feleségének a szülőházát látogatja meg forgatás közben – hiszen pont a csehszlovákiai készenlét idején ismerkedtek meg. A magyarajkú területeken várakozó magyarországi katonák még a nyárvégi mezőgazdasági munkában is részt vettek. Talán ez volt a legértelmesebb a sok tábori elfoglaltság közül, amivel elütötték a bizonytalanságban telő napokat.
Először a tömeg feje fölé kell lőni, aztán a lábuk elé, és ha az se használ, bele a tömegbe, idézi fel a film egyik szereplője a valamikori parancsot. Azokat az embereket látjuk, akiknek bele kellett volna lőniük a tömegbe. De ők a tömeg is. Az ötvenéves évforduló adja a film apropóját, de az aktualitását nem csak annak köszönheti. Közép-és Kelet-Európában a közös történetünk része az, ahogy a Varsói Szerződés csapatai beavatkoztak a prágai tavaszba – meg is lettek a hosszabb távú következményei az érintett országok viszonyában és a külpolitikai megítélésükben. Tágabb értelemben viszont a kényszerű helyzetben hozható döntésekről, a még akkor is meglévő választási lehetőségekről szól a Megszállás 1968. Úgy beszél az egyszerű ember politikai cselekvésének reális módjairól, hogy közben nem feledkezik meg arról sem, hogy milyen kevéssé látja és láthatja át az átlagember azt, ami körülötte történik, különösen, ha diktatúrában él. Bár ez azóta megváltozott, de a tehetetlenséget máig érzékeljük.
A történelmi és a társadalmi tanulságok mellett pedig filmes szemmel is nagyon izgalmas az, hogy az öt rövid dokumentumfilmben más-más megközelítést és megoldásokat láthatunk: a műfajban rejlő narratív és kreatív lehetőségek a néző fantáziáját éppúgy megmozgatják, mint a valóságérzékelését.
A Megszállás 1968 Magyarországon legközelebb a Titanic Filmfesztiválon lesz látható, 2018. április 7-én és 12-én 18 órától.
