Cédric Villani: Egy tétel születése [Théorème vivant] – Typotex Kiadó, 2018 – fordította Gosztonyi Katalin – 300 oldal, keménytáblás kötés védőborítóval – ISBN 978-963-2799-76-6
Nemrégiben Schiller Róbert könyve (A kételkedés gyönyörűsége) kapcsán örömködtem azon, hogy a természettudomány és a humán kultúra összeér, sőt összetartozik, s ennek megértése nem a kevesek kiváltsága, hanem – kis rádolgozással – sokak öröme lehet. Aztán, egészen más irányból jött egy kijózanító pofon, mely ráébresztett, hogy nem eszik olyan forrón…, s ha mégis, akkor ne csodálkozzunk azon, ha megégetjük magunkat.
Viszonylag ritkán fordul elő, hogy olyan könyvvel, ami általam ismert nyelven íródott, és mondatok vannak benne, ne tudjak valamiféle viszonyt kialakítani. Ez a viszony természetesen a méla undortól a lelkesedésig terjedve széles skálát foglalhat magába, de – bár változhat olvasás közben – legalább van.
Cédric Villani könyve a ritka kivételek egyike:
zavarba jötten tőle, restelkedtem, és fogalmam sem volt, hogy miként lehet bármit kezdeni vele. Tényleg úgy tűnt, hogy nem értek – képzettség híján nem is érthetek – semmit, ami ebben a könyvben le van írva.
Az 1973-ban született fura és extravagáns figura legutóbb tavaly villantott, amikor jelentősebb politikai előélet nélkül feltűnt Macron pártjának jelöltjeként a franciaországi választásokon. Persze, ez csak egy a matekzseni fura húzásai közül, akiről tudható, hogy a számok világán túl rajong a képregényekért és a zenéért is. 2014-ben egy interjúban arról beszélt, hogy Szilárd Leóról ír éppen képregényt… Ez, a maga sokszínűségében még élvezetes is lehet, s jó kiegészítése annak, hogy 2010-ben a Landau-csillapítást és a Boltzmann-egyenletet érintő munkáiért megkapta a Fields-érmet.
Mindezek mellett már tényleg csak hab a tortán, hogy Villani könyvet is írt. Saját magáról. Olyan könyvet, melyben fontos szerepet kap a kutatás.
„A Landau-csillapításnál egy reverzibilis egyenlethez keresünk relaxációt…”
– ilyen és ehhez hasonló fél- és egész mondatok tömkelege teszi a könyvet ijesztővé. Talán így már érthető, hogy miért – és mitől – rettentem vissza. És itt jön az igazi csavar, mert ha az Olvasó túltette magát a matematikai kifejezések által kiváltott sokkon, akkor egy élvezhető és értékes könyvet kap. Amely nem arról szól, hogy miként működik a matematika, hanem arról, hogy miként működik a matematikus, aki miközben saját tudományága nagy kérdéseivel bíbelődik, azonközben neveli a gyerekeit és éli az igencsak tartalmas életét.
Így már tényleg lebilincselő a könyv, mert nem csak felsejlik, hanem markánsan ki is rajzolódik „a tudós mögött az ember”. Találomra, például 2009. március 13.
„Becsukom a gyerekszoba ajtaját; a lányom még karattyol az ágyában, Goofynak, az aznapi kitalált történet hősének kalandjait idézi fel. Aludjatok jól tündérkéim, holnap is lesz nap.
Claire is ágyban van, kihasználja az utolsó alkalmat, amikor japántudását gyakorolhatja, mielőtt holnap hajnalban a terepre indul. A pillanat épp megfelelő arra, hogy munkához lássak. Készítek egy teát, szétterítem a jegyzeteimet. Még egy egész halom technikai probléma tornyosul előttünk, amelyeket Clément-nal apránként próbálunk felszámolni.
A bizonyítás leghosszabb fejezete, a 10. rész van készülőben. Ott van annak a nyomorult zéró módusnak a szabályozása: biztos voltam benne, hogy jól megszívat bennünket…”
…és itt a szerző vissza is fordul a tudomány felé, hogy aztán újra kikacsintson a hétköznapi emberek világába. S így megy ez az egész könyvben, míg az a bizonyos tétel meg nem születik.
Villani ezzel a könyvvel nagy szolgálatot tett a tudománytörténészeknek, hiszen a legtöbb esetben a tudományos teljesítmény mögötti életet másoknak kell innen-onnan összekaparnia. Ugyanakkor ez a fura könyv jó szolgálatot tesz a tudományt csak messziről ugató civileknek is, hiszen talán kirajzolódik, hogy a tudós is csak ember. Még akkor is, ha fura. Nem véletlenül nevezik némi malíciával Cédric Villanit a matematika Lady Gagájánal…
