Terence Hanbury White: Üdv néked, Arthur, nagy király [The Once and Future King] – Partvonal Könyvkiadó, 2018 – fordította Szíjgyártó László; a verseket fordította Tandori Dezső – 576 oldal, kartonált kötés – ISBN 978-615-5783-13-5
Arthur király, Merlin a varázsló és a kerekasztal lovagjainak története évszázadok óta mozgatja az írók fantáziáját. A legenda, mint alapanyag jócskán túllóg az angolszász kultúrkörön, s – ha nem is a szokásos legendaképződés útján, de – ma is gazdagodik. A magyar kultúrát sem hagyta érintetlenül a történet, elég, ha Szerb Antalra gondolunk.
Legutóbb, éppen tavaly, egy kanadai középkor-kutató, Stephen L. Pow állt elő azzal a meghökkentő – s ennek ellenére bizonyos elemeiben nagyon is elfogadható – elmélettel, miszerint Lancelot, a mondakör központi figurája magyar volt. Sőt, nem csak magyar, de nem más, mint Szent László király! (A teóriáról bővebben itt olvashatsz.)
Arthur király történetének legsikeresebb XX. századi feldolgozását vitathatatlanul Terence Hanbury White (1906-1964) alkotta meg. (A szerző életéről érdekes részleteket találhatsz egy solymászatról szóló könyvben.) T. H. White regénye nem csak regényként hódít, de készült belőle Camelot címen musical és film is, sőt 1963-ban rajzfilm is:
Vannak információk arról, hogy 2019-re újabb film készül a Disney-nél Juan Carlos Fresnadillo rendezésében ’The Sword in the Stone’ címen.
Ilyen aktualitások mellett különösen jó döntés volt, hogy a Partvonal Könyvkiadó vállalta a korábban többször megjelent – de mára gyakorlatilag beszerezhetetlen – regény kiadását. Hiszen ez a könyv sokaknak szerzett felejthetetlen órákat az elmúlt évtizedekben, s kár lenne, ha a mai fogékonyak nem ismerkedhetnének meg a szakállát rágcsáló, kicsit bizonytalan Merlinnel, a kölyökből érett uralkodóvá növekvő Arthurral, és a legvitézebb lovaggal Lancelottal. Újraolvasva is élvezetes a regény, s csak hálát adhatunk azért, hogy T. H. White-ban volt annyi eredetiség, hogy meg sem próbált történelmi regényt írni a legendából.
Ahogy az elbeszélő, úgy a szereplők is mentesek a kötöttségektől, s bár T. H. White előszeretettel támaszkodik a korábbi legendákra és irodalmi művekre, azok nem béklyózzák, sokkal inkább alapot adnak a szabad szárnyaláshoz. A regény, mely egyszerre végtelenül és végletesen humoros, nem mellőzi a tragikus, sőt tanulságos elemeket sem. Hiszen hiába nagyra hivatott, elszánt és jó szándékú uralkodó, Arthur, a sorsát ő sem kerülheti el, s hiába akarja jobbá tenni a világot, az mégiscsak marad nagyjából olyan, amilyen volt. Bár – és ez lehet ma is az egyetlen reményünk – legalább a végén felismeri Arthur, hogy miért nem működhet jól a világ:
„…Merlin megtanította rá, hogy valamennyi állat közül csak ez az egy fajta képes tanulni, ezrek és ezrek gondjával-bajával törődve. Eszébe jutottak a harcias hangyák és a békés vadludak, akik fütyültek a határokra. […] Arthur most már tisztán látta maga előtt a problémát. A háborúban az az elképesztő, hogy a semmiért vívják – a szó szoros értelmében a semmiért. A határok csak képzelt vonalak. […] A háború oka a földrajz – a politikai földrajz. Semmi egyéb. A nemzeteknek nincs szükségük egyforma civilizációra, egyazon vezérre, mint ahogy a lundáknak és lummáknak sincs. Meg tudnák őrizni a civilizációjukat, akár az eszkimók vagy a hottentották, ha engedélyeznék egymás közt a szabad kereskedelmet, szabad közlekedést és azt, hogy mindenki bejárhassa a világot. Az országok megyékké válnának – de olyan megyékké, amelyek megőrzik saját kultúrájukat és törvényeiket. Csak nem kellene mindenáron vonalakat képzelni a Föld felszínére.”
Persze, lehet, hogy a fenti gondolat leegyszerűsítő, sablonos és közhelyes, ahogy nyilvánvaló, hogy nem Arthur, hanem a T. H. White gondolatait tükrözi. Mégis, nem lehet, hogy inkább ez lenne a kívánatos és értelmes irány? Az el nem érhető, de törekvésre méltó emberi cél?
S hogy ezen túl, nagy kacajok, fanyar mosolyok és elgondolkodó homlokráncolások közepette tanít-e valamit ez a félezernél több oldal? Igen…
„…csak rá lehetne venni az embereket, hogy olvassanak és írjanak, ne csak egyenek és szeretkezzenek! Még mindig volna rá remény, hogy talán észre térnek.”
Üdv néked, Arthur, nagy király
