Czank Lívia: A függöny mögött – A balett titkos világa – Corvina Kiadó, 2017 – 288 oldal, kartonált kötés – ISBN 978-963-13-6472-9
Tényleg döbbenetes!
Az emberek száján úgy él a mondás, hogy „a szépségért szenvedni kell”. Nyilvánvaló, hogy ez a testüket használó művészek esetében sokszorosan is igaz. Aki beleolvas Czank Lívia könyvébe, az megtudhatja, hogy az idézett mondás milyen felfokozott mértékben maga a valóság a balett világában.
„A kalóz előadásai alatt a kulisszában láttam egy balerinát, aki négyféle gyógyszert tartott a tenyerében, majd egyszerre vette be őket a színpadra lépés előtt néhány perccel. Egy másik lánynak beállt a nyaka, egyik oldalra se tudta elmozdítani a fejét. Ehhez képest a színpadon minden mozdulatot végigcsinált, mintha semmi baja nem lenne. Utána a kulisszában viszont hosszú percekig jajveszékelve sírt.”
Ilyen a balett világa? – kérdezhetjük kicsit nyugtalanul, s közben már régen tudjuk a választ: Igen, ilyen is. Czank Lívia nem titkolódzik, és nem misztifikál, számtalan ilyen és ennél durvább eset leírása szerepel a kötetben. Ahogy a Nemzeti Balett együttesével eltöltött évad képe összeáll az olvasó fejében, az – szerencsére – mégsem csak/elsősorban a szenvedésről szól.
Ha csak ennyi lenne a balett, akkor nem is létezett volna soha, vagy kihalt volna mára. A balett ennél sokkal több, és nem csak a „szép élet”, a „nemzetközi karrier” csábítása mozgatja nap-nap-után ezeket az embereket, hiszen ez is csak kevesek kiváltsága. A balett – és ez átüt Czank Lívia sorain – elsősorban művészet. Olyan határokat feszegető művészet, mely nem csak a külső szemlélő számára ad – könnyebben vagy nehezebben befogadható – élményt, de a táncost is átjárja, motiválja, „működésben tartja”.
„Szoktunk személyes ajándékokat is készíteni, például hattyúkat rajzolunk a másiknak A hattyúk tava premierjére. Allergiás vagyok a kókuszra, mégis a lányok mindig megviccelnek azzal, hogy Raffaellót tesznek a pultomra. Volt, hogy mindenkitől kaptam egy darabot…”
Ráadásul, miközben a középkorias kínzásokat idéző testi szenvedés és a könnyedség/magasztosság között feszülő művészetről olvashatunk, a könyv legérdekesebb eleme, hogy emberi portrék bontakoznak ki. Nem csak azoké, akiket leginkább kiemel a reflektorfény, hanem azoké is, akik hátrébb – esetleg a kulisszák mögött – állnak, de akik nélkül egy balettelőadás nem lehetne az a teljes élmény, amivé a színpadon változik.
„Egy darab hozzád nő, együtt lélegzel vele. Sok szerep lesz a szerelmem, a gyerekem, a legkedvesebb számomra. Hiányozni kezd, aztán újra előveszem, majd újra hiányozni fog, így megy ez. Reménykedsz, hogy jövőre is megkapod a lehetőséget, és újra meg tudod mutatni magad.”
Szerelem, valódi, tudatos kapcsolat a mozdulatokkal, és a mozdulatokat végző testtel… – legtöbbünk számára nem adatik meg az ilyesféle testi tudatosság (jó esetben adódik helyette valami más). Mielőtt elkezdenénk irigyelni vagy sajnálni a balett művészeit, előtte álljunk meg egy pillanatra, és tanuljuk meg értékelni őket. Érteni valószínűleg soha nem fogjuk őket, legfeljebb az előadást, amiért ők megdolgoztak.
Czank Lívia könyve fontos, mert olyan dolgokat láttat „testközelből”, amilyenekről nem szokás így beszélni. Olyan emberekről rajzol portrét, akik életük egy részét a rivaldafényben töltik, s ha azt hisszük, hogy ismerjük őket, akkor nem gondolunk a színpad, a kulisszák mögötti világra.
