Lázár Zsigmond hegedűs, egy férfikórus karnagya, színházi zeneszerző és egy rockzenekar billentyűse, ha úgy alakul, matematikát is tanít…
[…]
– Az autentikus – nem autentikus vita nem zárult le, és inkább vita, mint beszélgetés…
– Amikor először láttam olyan, népzenét ígérő előadást, amiben gitár volt a zenekarban, akkor én is elhűltem: Mit keres a magyar folklórban a nájlon-gitár? Azóta sok mindent végiggondoltam. A népzene felgyűjtött állapotban történő megőrzése egy nagyon fontos ügy. Tiszteletet érdemel. Másrészt, rájöttem, hogy én nem vagyok népzenész, hanem egy zenész, aki népzenét is játszik. A kezdeti szándék persze nálam is az volt, hogy olyan legyen, úgy szóljon, mint az eredeti, de valahol gellert kaptam, és más irányt vettem. Ha valaki úgy ítéli meg, akkor mondhatja, hogy ez az én „hibám”… hiszen vannak olyanok, akik a folklór autentikus eszközeivel is rengeteg dolgot el tudnak mondani. Olyasmit, ami figyelmet érdemlő táncszínházi produkciók dramaturgiai alapjául szolgálhat.
– Próbálnám kihallani a szavaidból a polemikus élt, hogy az, amit a tiszta forrás őrei benned nem szeretnek, nem más, mint – a konzerválás helyett – a továbbéltetés.
– Ez túlzás lenne részemről, mert nekem a népzene nem anyanyelvem. Sokat megtanultam egy számomra idegen nyelvből, de azt hiszem, nem jutottam el odáig, hogy általa nagyon differenciált fogalmakat ki tudjak fejezni. Azok közül, akik ragaszkodnak az autentikus kifejezésmódhoz, sokan vannak, akik tényleg anyanyelvi szintre jutottak/jutnak. Onnantól pedig az a továbbélés, hogy ők mit tudnak ehhez hozzáadni. A folklórnak a leglényegéhez tartozik a változás. Nem tudjuk megmondani, hogy a hetvenes években Széken fellelt állapot mennyi idő alatt jött létre.
Emlékszem, sokan sóhajtoztak, hogy már Széken szaxofon is szól a lagzin. Erre én azt mondom, hogy Netti Sanyi fia meg szintetizátorral kísérte a legényest… De mégis, hol jövök én ahhoz, hogy megpróbáljak beleszólni ilyen folyamatokba innen, Budapestről?! Ha van, amitől a folklór azt az értéket képviseli, amit, az azért lehet, mert hosszú-hosszú idő alatt nyerte el azt a formát, amiben mi megismertük. Ez szükségszerűen együtt jár azzal, hogy volt, ami rárakódott és volt, ami lekopott róla. Azt biztosan állíthatjuk, hogy a népművészet ledob magáról minden szofisztikált túlmagyarázást. Csiszolódott, változott az átadás során – így jöttek létre a különböző dallam- és szövegváltozatok is. Az meg még egy különleges kérdés, hogy egy-egy dialektus miként formál saját képére egy-egy máshonnan is ismert dallamot. A Rókatáncot például a Kisalföldtől a Gyimesekig mindenhol megtalálhatod… Ezek a jelenségek arra intenek, hogy ne mondjak elhamarkodott ítéletet: nem szólhatok bele, hogy mi történik azon a helyen ahol ez a zene még anyanyelv. Nagyjából úgy állok ehhez a kérdéshez, mint ahogy Nádasdy Ádám és Kálmán László teszik ezt a nyelvészettel foglakozó rádióműsorukban: ők sem feltétlenül aszerint osztályozzák a nyelvi jelenségeket, hogy azok helyesek-e vagy sem. Általában azt válaszolják, hogy a nyelv változik, alakul, a törvényszerűségek is változnak, és nem tudhatjuk, hogy milyenek lesznek ezek a jövőben. Nehéz jóslásokba bocsátkozni, én sem tudom, hogy mi lesz a szaxofonnal vagy a szintetizátorral abban a közegben. Lehet, hogy holnap kukába kerül… Ott van például a klarinét, ami Mozart idejében egy új hangszernek számított, és ma, ha feltűnik, mondjuk egy szatmáriban, akkor senkit nem zavar.
Ide tartozó, nekem kedves példa „másik irányból”, ahogy Netti Sanyi játszott egy „koncert legényes”-t. Ez úgy született, hogy a fia, aki klasszikus zenét tanult, gyakorolt otthon, az öreg meg fülelt, és a neki tetsző motívumokat átvette és beépítette egy legényesbe. Szerintem ez gyönyörű.
– Nem volt könnyű interjú-időpontot találnunk. Sokat dolgozol?
– Jelen pillanatban a munkáim zöme alkalmazott zene, sokat dolgozom színházaknak: zeneszerzőként, zenészként, zenei vezetőként, esetenként karnagyként. A Zártosztály nevű rockzenekar billentyűseként is sokan ismerhetnek. Van egy férfikar, amit én vezetek: a Dohány Utcai Zsinagóga karnagya vagyok. Időnként írok kamaradarabokat, a kórusnak is kell ezt-azt írni vagy átírni… Tanítok egy „második esélyt” adó iskolában, ahol kezdetben az volt az ötlet, hogy a művészeti oktatással adjunk olyan impulzust, amivel a srácok visszahívhatók a járhatóbb utakra. Egy időben matekot is tanítottam, hiszen Pécsett ilyen képesítést is szereztem.
– Működik a módszer? Tényleg van/lehet második esély?
– Tavaly például volt egy srác, akit innen felvettek a Zeneakadémia jazz-tanszakára zongoristának. Szerencsére, ha nem is túl nagy számban, de vannak ilyen sikertörténetek.
– Van az életednek manapság olyan fázisa, amiben – bár önmeghatározásod szerint nem vagy népzenész – aktívan foglalkozol népzenével és folklórral?
– Persze, kisebb megszakításokkal létezik egy Odessa Klezmer Band nevű formáció, amivel időnként fellépünk. Fel szoktam tűnni az Etnofon háza táján is. Van egy Borra-Való nevű együttesünk… Folklór szempontjából érdekes: Nádasdy Ádám csinált egy nótaestet, amiben én vagyok a hegedűs. Ezek népies műdalok, és „a minden meg a bármi” is előfordul bennünk. A legtöbb nótának amatőr a szerzője, de ezzel együtt érdekes tapasztalat felfedezni, ahogy ezek a műdalok az idők során változtak. A XIX. századiak még népzene-közeli hangzásra törekedtek, a XX. századiak meg már inkább az operett felől inspirálódtak. Persze az operett is számtalanszor visszanyúl a folklórba…
***
Az interjú teljes terjedelmében elolvasható a huszonöt éves folkMAGazin legfrissebb (2018/1.) számában.
(kép forrása: Érd Most!)
