A New York Kávéház a magyar kultúra központi és megkerülhetetlen helye, szerepe a múlt századelőn – és azóta – itt alakult irodalmi és művészi asztaltársaságok miatt felbecsülhetetlen. A hely kultúrhistóriai pozícióját az öt éves New York Művész Páholy nem csak őrzi, de méltó módon építi tovább. Juhász Annát, a Művész Páholy lelkét a születésnap ürügyén faggattuk.
– Nekem, vidéki srácként, van egy csomó irodalmi élményem a kávéházi világról, Nagy Lajos regénye, ami a Bucsinszky Kávéházról szól, s a nyugatosok számtalan sztorija… Te biztosan más fénytörésben is láthattad a kávéházi életet, illetve ami abból megmaradt!
– Az irodalmi élmény nekem is megvolt, de szerencsém van, hiszen édesapám, Juhász Ferenc ide, a New York-palotába járt dolgozni. Persze, gyerekként nem kávéházat láttam, hanem egy különös bérházat, udvarral, irodákkal, étteremmel, történetekkel… Emlékszem, ahogy kislányként felülhettem Kéri Piroska ölébe és együtt gépelünk… Gyerekszemmel is izgalmas és rejtélyes volt, főleg úgy, hogy a többi kávéházról is mesélt édesapám: elvitt a Centrálhoz, ahol sok időt töltött régen, vagy a Luxorhoz, aminek helyén most a Kieselbach Galéria működik. Többször végigjártuk együtt a várost, és sokat mesélt a kávéházakról. De aztán, ahogy kamaszodtam, úgy ezek a történetek háttérbe szorultak.
Aztán, később, mikor megújult a New York Kávéház, és én már foglalkoztam irodalommal, Hubay Miklós bácsi – akit bevontak a kávéház szellemiségének újraalkotásába – vetette fel, hogy nekem itt kellene dolgoznom. Akkoriban persze egészen mással foglalkoztam…
– Aztán mégis…
– 2012 körül már „magamnak” fedeztem fel a New York Kávéházat. Akkoriban indultak a kulturális programok, az elsőn mi vendégként, közönségként voltunk jelen. Volt valami különös vonzás, hiszen ez a hely egy legenda része. Egy olyan legenda, amihez személyesen is tudtam kötődni…
– Csak „berobbantál” és közölted, hogy beszélgetéseket szeretnél rendezni?
– Nagyjából. A Hadikban is úgy kezdődött, hogy bementem, és elmondtam, hogy mit szeretnék… Itt is így volt. Biztos mindenkinek van olyan az életében, hogy érzi, mi az, amit jól tudna csinálni. Engem mindig vonzottak a régi történetek és a hagyományok. Amikor édesapám, az élők közül elsőként törzsasztalt kapott, akkor eljöttünk együtt. És a már zajló kulturális események kapcsán nem értettem, hogy miért vannak ilyen kevesen. Gyönyörű helyszín – fantasztikus lehetőségek… Úgy éreztem, hogy a másik kávéházi szalon tapasztalataival be tudnám hozni a közönséget. Nagyon gyorsan megtaláltam a hangot Szabó Csabával, a kávéház vezetőjével és Józsa Dianával, egyre gyakrabban találkoztunk, s végül azt mondták, mutassam meg, mit tudok.
Kapóra jött, hogy a Könyvhétre jelent meg édesapám könyve. Ennek a bemutatója jó indításnak tűnt. A „mélyvízben” (a kávéház legmélyebb része) tartottam a beszélgetést, Csányi Vilmos, Kabdebó Lóránt, Dresch Misi társaságában. Tele volt a hely. És nem csak az fontos, hogy elsőre eljött nagyjából kétszáz ember, de megmutatkozott, hogy lehet így is közvetíteni az irodalmat. Az est után egyértelművé vált, hogy ezt érdemes folytatni. Azóta öt év telt el, és ezek közül csak egy olyan este volt, amiről vannak rossz emlékeim…
– Ötödik születésnap ide, vagy oda, ne hagyjuk ki a rosszat se!
– Hantai Simon özvegyétől, Párizsból jöttem vissza, úgy, hogy a repülőtérről egyenesen a kávéházba kellett érkeznem. Az est témája Robert Capa és Gerda Taro volt – akkor jött ki a Park kiadónál a Gerda Taro-kötet –, ami nem a felhőtlen kacagás terepe. Eljött a magyar fotós szakma krémje, teltház volt… Amit nem tudtunk, hogy egy szervezési hiba miatt a mi rendezvényünkkel egyszerre, a kávéház másik részében volt egy másik összejövetel. Háborúról, halálról beszélgettünk, és a beszélgetés tizenötödik percében egy nyolcvanfős amerikai turistacsoport tapsviharban és ovációban tört ki. Pont, amikor Gerda Taro utolsó képét vetítettük. Azt hittem, elsüllyedek… Más probléma azóta sem volt, hisz ebből is tanultunk, pedig azóta közel száz estet tartottunk.
– És ha a kellemes élmények közül kell választanod?
– Vannak kedvenceim. Fontos például Alexander Brody születésnapja – 2013-ban volt nyolcvan éves. Azt ígérte, hogy idén eljön az páholy ötödik születésnapjára. Ő nem csak Bródy Sándor által kötődik a Kávéházhoz, de szellemisége által is: nagyon kevés olyan embert ismerek, aki ízig-vérig gentleman. Nagyon fontos, hogy itt volt Bächer Iván, de Csányi Vilmos nyolcvanadik születésnapjára is szívesen emlékszem vissza… Izgalmas volt, amikor a hely adottságait kihasználva behoztuk a zenét és a színházat, hiszen az irodalom nem önmagában létezik. A New York Művész Páholy koncertjei Zsédától Dés Lászlóig tartó palettát fedik le, énekelt Ruzsa Magdi, volt Budapest Bár… Nehéz így szemezgetni, hiszen minden esemény ad élményt és rejt izgalmakat. Nemrégiben tartottunk egy Szepes Mária estet, amire többen voltak kíváncsiak – hatszázötvenen –, mint korábban bármire.
– Van olyan, hogy az estek egymáshoz való viszonyát – valamiféle egyensúly miatt – vizsgálni kell?
– Nem, ezzel igazában így nem foglalkozunk, de más szempontok azért akadnak. Minden szezonban igyekszünk tartani olyan estet, ami a pszichológia felé nyit, és kiszakítja az embert a nehéz hétköznapokból, és valamiféle segítséget ad. Mindenkit foglakoztat, hogy ebben a furcsa világban hogyan lehet élni. Mi az, ami ebben segít az anyagiaktól, a munkától, a gyerekektől függetlenül. Komolyan hiszem, hogy az irodalom segít ezeken a terepeken. Így került ide Pál Feri atya, ezért mesélt Berecz András, de így került a képbe Bagdy Emőke, Müller Péter… Sok olyan vendégünk volt, akik kifejezetten a lélekkel foglalkoznak. Őket a saját életükről is szoktam faggatni, hogy a közönség egy kicsit megláthassa az embert magát is.
Minden szezonban van olyan irodalmi estünk, ami egy énekeshez, vagy színészhez kötődik. Ezek általában az aktuális színházi élmények alapján jönnek létre, és kapcsolódnak az aktuális friss könyvekhez is. Azt veszem észre, hogy az ilyen estekkel ma már a legnagyobb gond, hogy miért nem hosszabbak, miért nincs ismétlés…
– Ez a könnyed témák esetében merül fel.
– Nem, a kifejezetten komoly vagy komor alkalmak is így működnek, pedig itt nem celebekről van szó. Úgy látom, hogy egyre nagyobb az igény az irodalomra, az emberek odafigyelnek a szövegekre és a hangsúlyokra.
– Mit lehet elárulni a márciusban várható születésnapi estről?
– Március 26-án lesz az est, és tudtommal már most is nagy az érdeklődés, pedig a programot még nem árultuk el, hiszem még szervezés alatt áll. Az biztos, hogy két részből fog állni. Az egyik egy színházi produkcióból lesz, ami az Így viszik át című színházi előadásból készül. Ebben Nyári Krisztián által megírt történeteket játszanak el fiatal színészek, olyan magyar írók életéből, akik kötődnek a New York Kávéházhoz. Az est másik fele pedig az itt eltöltött öt évre fog reflektálni. Hiszen szerintem az ünneplésre érdemes, hogy 2018-ban az emberek sorban állnak, amikor irodalomról van szó. Úgy tervezem, hogy valamiféle „best of” válogatás lesz. Talán minden évből elhívok egy embert, akivel beszélgetek.
– És utána az estek sora folytatódik…
– Azt hiszem, a New York Kávéház vezetői és a közönség is szereti, és biztos pontnak érzi a Művész Páholyt, nincs ok arra, hogy ne folytatódjon. Ráadásul a közönséggel tényleg élő és személyes a kapcsolatunk, az esküvőmön például legalább tizenöt olyan vendég volt, aki a Művész Páholy törzsközönségéből lett az ismerősöm. Egymás életének része vagyunk, s ezekből az emberi kapcsolatokból, ezekből az emberekből áll össze az a hűséges közönség, amelyik értelmet ad a munkámnak. Ma reggel is egy olyan levéllel ébredtem, amit a legutóbbi est kapcsán írt az egyik vendég.
Címlapfotó: Mernyó Ferenc
