Jón Kalman Stefánsson: A halaknak nincs lábuk [Fiskarnir hafa enga fætur] – Typotex Kiadó, 2018 – fordította Patat Bence – 376 oldal, kartonált kötés – ISBN 978-963-2798-87-5
Miközben olyan lassú, jól megfontolt, kiérlelt és magas színvonalú szövegekkel múlatom az időt, mint az A halaknak nincs lábuk, mindig elfog az aggodalom. Ebben az egyre gyorsuló, egyre felszínesebb(nek tűnő) világban meddig leszünk? Meddig leszünk képesek alámerülni ezekben a nagytestű, kicsit lomha, de mégis mozgalmas, szerteszaladó és egyetlen pont felé tartó szövegekben? Meddig lesznek/lehetnek, akik ilyeneket írnak, és meddig tart a kegyelmi állapot, amíg az olvasókból élő könyvkiadók ezeket a szövegeket képesek és hajlandók elénk tenni?
Ez a regény – adjunk hálát érte akárkinek – szembe megy mindazzal, amiről a világ ma szól. Nem divatos, nem locsi-fecsi, nem csillogó, hanem mély erős, zsigeri és tiszta. Ugyanakkor átszövi egyfajta fanyar ismerős – és mégis egzotikus – humor. Sorsokat mesél, apró egyedi eseteknél időz, s közben mégis az általánosban, az örökben merül alá. A könyv szembenézés, szembenézés a tapasztalással. Szembenézés emberségünkkel, esendőségünkkel, kiszolgáltatottságunkkal és erőnkkel. Igazából mindegy is, hogy Izlandon játszódik-e, nem fontos, hogy éppen az évszázaddal ezelőtti halászokról és hajósokról, vagy a mai világban csellengő elbeszélőről – vagy annak fiatalságáról – van szó: száz év sűrűsödik-tágul egyetlen napba. A regény nehezen megragadható fontosságát az a felismerés adja, hogy a dolgoknak súlya van. Persze, ha ez ilyen egyszerű lenne, akkor nem lenne szükség egy ekkora regényre. Igazából a figyelmes olvasó, ha el is merül a szövegben, azt veheti észre, hogy ez a regény, nem szemben áll a mai világgal. Inkább valahol mögötte. Az élet rezdüléseinek, a szerelemnek, az elmúlásnak, az asztalról lesöpört tál koppanásának önmagán túlmutató súlya és jelentősége van: része valami nagy egésznek, amit megfogalmazni nem tud(aht)unk és nem mer(het)ünk néhány keresetlen szóban. Talán nem is lehet szavakkal megfogni, vagy ha mégis, akkor abból ilyen mélyizzású regény születik… olyan csattanóval, amire senki nem számít.
„A legsötétebb hely – milyen lehetett itt az élet a hadsereg és a gépesítés megjelenése előtt?
A válasz egyszerű: elviselhetetlen.
Sehol az országban nem lakoznak az emberek annyira közel a halálhoz, mint itt.
Mintha a makacs szél képes lenne egyszerre két irányból is fújni, felváltva csapkodja az embert a só és a homokvihar, az ég oly messze van, hogy imáink csak félútig jutnak, és döglött madarakként hullnak alá vagy jégesővé változnak, az ivóvíz pedig annyira sós, mintha magát a tengert innánk. Nem lehet itt élni, minden ez ellen szól: a józan ész, a szél, a lávamező. Mégis évek, évszázadok óta itt élünk, makacsul, mint a láva, némán a történelemben, mint a moha, ami rátelepszik a kőre és talajjá változtatja, valakinek már rég ki kellett volna preparálnia bennünket, vagy legalább érdemrendet adományoznia nekünk, és könyvet írnia rólunk.”
A hétköznap rohanásai között kiszakított időkben nehéz kapcsolatba kerülni a halak lábainak számlálásával, de ha sikerül, akkor már nem ereszti el az olvasót, húzza maga után, vonszolja, s közben megmutatja azt, amitől az élet, a létezés, a világban jelen levés – érték… és félreértés. Ami akkor is megmarad, amikor látszólag minden összetörik, eltávolodik, szétmorzsolódik. Mert a dolgok mögött ott van, ami nem múlik el. Ott van és ott is marad. Akkor is, ha nem veszünk tudomást róla. A halaknak nincs lábuk.
„A világ zene nélkül olyan, mint a Nap fény nélkül, a nevetés vidámság nélkül, a hal víz nélkül: szárnyaszegett madár. Mintha arra lenne kárhoztatva az ember, hogy a Hold árnyékos oldalán vesztegeljen, ahonnan csak a sötétségre és a magányra nyílik kilátás…”
