Vida Gábor: Egy dadogás története – Magvető Kiadó, 2017 – 376 oldal, keménytáblás kötés védőborítóval – ISBN 978-963-1435-72-6
Vida Gábor (1968- ) romániai magyar író, végzettsége szerint magyar-francia szakos bölcsész, praktikusan a Látó folyóirat egyik szerkesztője, és regényeket ír. 2017-ben ő volt a Déry-díj egyik elismertje, s ezen – legutóbbi regénye ismeretében nincs is miért csodálkoznunk.
Vida Gábort előző regénye – Ahol az ő lelke – okán Márquezhez hasonlítottam, s abban az akkori összefüggésben ma is helytállónak érzem a leírtakat. Hiszen egy nagy formátumú szerzőről van szó, aki – kívülről nézve – egészen elképesztő magabiztossággal uralja saját prózáját. Még bizonytalanságaiban is biztos. Stílusról, nyelvezetről éppen ezért nekünk, Olvasóknak nem is kell morfondíroznunk. Elég egy elismerő biccentéssel nyugtázni, hogy Vida Gábor mindent tud, ami az általa kitűzött cél eléréséhez szükséges…
Akkor viszont érdemes más irányokban kutakodni, hiszen nem kevesebbről van szó, mint arról, hogy nagyszerű prózaírói teljesítmények között meg kell találnunk a magyarázatot arra, amitől Vidáé kitűnő. (Persze, nem kell sokáig keresgélni, és nem is akarnám csigázni a kíváncsiságot.) Vida Gábor regényeit a nézőpont és az ehhez kötődő – oly ritka – bátorsággal elegy tisztánlátás teszi elképesztően izgalmassá. Vida Gábor – romániai magyar író. Nem székely, és nem is erdélyi, csak egy magyar a határ túloldaláról.
„És bár nem feladatom választ adni a kérdésre, hogy miért történhetett ez meg, pontosabban: miért hagytuk elveszni Erdélyt, a félreértések elkerülése végett röviden kijelentem, hogy nem volt rá szükségünk, és azért nem kapjuk vissza soha többé, mert úgysem tudnánk mihez kezdeni vele. Mi, magyarok, így, többes szám első személyben.” (Ahol az ő lelke)
Ezek a meghökkentő, de valójában nem megdöbbentő szavak egy történelmi regény bevezetőjében állnak, s egyfajta vállalást jelentenek, amit a regény – bár fikciós mű – maradéktalanul teljesített. Hiszen üzenete volt/van az olvasónak: Erdély nem „tündérkert”, nem legendák, hanem hús-vér emberek lakják. Az ottani életet nem misztikus és csodálatos erők irányítják. Hiába akarják politikai, turisztikai vagy egyéb célok miatt mások másnak láttatni! Románia (Erdélyestül) ugyanúgy csak egy ország, mint bármely másik, ott is emberek élnek: jók-rosszak, esendők, furcsák, történelembe ágyazottak és történelem által egymáshoz csirizeltek: magyarok, románok, cigányok, szászok, örmények…, katolikusok, ortodoxok, unitáriusok, baptisták, ateisták… neki az a valóság adatott, azzal kell szembenézniük, azt kell(ene) élhetővé tenniük. Ahogy mi nem tudunk mit kezdeni az itt-tel, úgy nekik sem egyszerű az ott – főleg, hogy a kettő összefügg.
Az Ahol az ő lelke után igazi és feszült várakozás élt bennem: lehet-e tovább haladni, van-e az írónak olyan dobása, ami – nem egyszerűen – nem az eddigi út folytatása, hanem valódi továbblépés?
„Nem mintha az írás nem volna igazi szakma és igazi munka, csak a legtöbb foglalkozással ellentétben itt nem a biztonsággal megismételt műveletsor vezet az elérendő célhoz, hanem a cél újragondolása történik biztonságosan meg nem ismételhető műveletsor által. Minden mondatban újrafogalmazni az egészet. Minden mondatban próbára tenni az elbeszélés, a mondás hitelességét. Hát miféle szakma ez? Az ember úgy tesz, mintha tudna valamit, és nem lehet biztos abban, hogy a következő mondatban nem az derül-e ki, hogy ez minden, amit tud. És mi van, ha ki sem derül, vagy csak több száz oldal végén, netalán a könyv megjelenése után? Mi lesz, ha rájövök, hogy a könyvem rossz, hamis, hiteltelen? Vagy ha még csak rá sem jövök?…”
Mindezekhez képest okozott valódi meglepetést az Egy dadogás története. Utálok lelkendezni, de az, ami ebben a regényben könyvben megtörténik, olyan, mint tizenkilencre lapot húzni… és nyerni! (Persze, lehet, hogy Vida Gábor ezt nem is tudja.)
Az Egy dadogás története hallatlanul bátor tett: Vida Gábor félredobta az író számára biztonságot jelentő fikciót, és saját életéből, emlékeiből kezdett saját(os) szöveget építeni. Márpedig, ha nem hagyományos önéletírásról van szó – és ez tényleg nem az! –, akkor nagyon keskeny a palló, amin haladhat. Ráadásul Szent Ágostontól napjainkig jó néhányan voltak, akik önmagukban kutatva akartak érvényeset mondani: nehéz, hiszen egyszerre kell érvényesnek, kitárulkozón őszintének, hihetően önazonosnak lenni. A szerzőnek – ha nem akar csalni – nem csak önmagát kell látnia, hanem a környezetét, mely fenntartotta és formálta, és a kapcsolati hálót, ami nélkül nem lenne/lehetne az, aki. Aki ír. Vida Gábornak a saját egyedi – és egyetlen – történetéből kell kibontania azt, ami általános, érthető. Ez pedig munka.
„…apám egy szakcikkben olvasta, hogy egér ellen a legjobb ellenszer a macska, de lehet, hogy a magyar tévében mondták, mert ami fontos, azt mi onnan tudjuk. Sokáig olyan, mintha a valóság kiterjesztése volna, mintha létezne a leromló, elszegényedő, torz Románia mellett valahol, földrajzilag közel, de tulajdonképpen elkeserítő messze egy igazibb világ, amelyben minden jobb, emberibb és főképp: magyar.”
Két-három bekezdéssel ezelőtt kihúztam a szövegből a regény szót, mert – bár ez áll a könyv címe alatt – hiába ízlelgetem, a dadogás kapcsán nem érezem érvényesnek. Nem érzem elégségesnek, mert olyan, mint aminek ennek a könyvnek nagyobb tétje lenne…
…ha pedig nincsen, a szerző akkor is zseniális, mert velem elhitette!
