A stand-up comedy komolyzenei változatát igyekszik meghonosítani Bősze Ádám. A Bartók Rádió műsorvezetője Kaposvár, Szeged, Budapest és Debrecen után március 9-én a pécsi Kodály Központban mutatja be önálló estjét #szeretnekahallgatók címmel. Erről beszélgettünk vele.
Elmondana egy poént?
Nem, nem szeretnék….
Miért? Nem elég jók?
Megmagyarázom. Ennek az estnek volt egy tesztváltozata. Kis közönség előtt hatszor teszteltem – és katasztrofálisan sikerült! Az emberek ott ültek, én már a hetedik nagyszerű poénomon voltam túl, és fagyott arccal, egy mosoly nélkül hallgattak. Még az is fölrémlett bennem, hogy valaki pénzt adott nekik, hogy ne nevessenek. Úgy éreztem, föladom, ez nekem nem megy. Szerencsére megkérdeztem egy rendező barátomat, aki lebeszélt róla. Azt mondta, próbáljam ki ezt színházi körülmények között, sok ember előtt. Ha csak öt ember ül ott, és egy méterre vannak tőled, akkor nem fognak nevetni. Rászántam magam – gondoltam, mit veszíthetek – és én lepődtem meg, hogy Kaposváron ez a másfél órás műsor nagy sikert aratott. Szóval ezért nem akarok most elmondani egy vagy két poént. Az a határozott tapasztalatom, hogy ez csak színházi térben, sok ember előtt hatásos. Borzalmas volna, ha elmondom a legjobb poénomat, és a telefonvonal végén meg hulla csönd van.
Ezt a választ elfogadom. Hogy épül föl az este? Anekdotákat, humoros történeteket mesél?
Ez egy klasszikus értelemben vett stand-up, nincsen benne egy hangnyi zene sem! Csak annyi, hogy a téma a klasszikus zene. Anekdotákat és velem megtörtént eseményeket mondok el. De érettségi nélkül legtöbbjét azért nehéz megérteni.
Akinek gondolkodni kell, hogy ki is volt Mozart, az nem fogja élvezni.
Még erre is húznék egy lapot… Van olyan poén, ami mindenkinek érthető, de a programban se politika, se altesti humor nincs. Az elejétől a végéig én állítottam össze, írtam, úgyhogy teljesen az én felelősségem. Mindenütt másképp hat. Debrecenben máshol nevettek, mint ahol én gondoltam, Szegeden nagyjából úgy sikerült, ahogy elképzeltem, a kaposvári premier messze fölülmúlta a várakozásaimat. Egy 70 fős lakodalmi helyszínt béreltünk ki – aztán megtelt a 450 fős koncertterem.
Mindig szó szerint ugyanazt mondja?
Nem egészen. A téma váza ugyanaz, de a szöveg kicsit alakulhat. A poén természetesen mindig szó szerint ugyanaz.
Hát, igen, az szigorú műfaj. Olyan, mint a szonáta!
De a köztük lévő részekben teret engedek az improvizációnak. Ezt még ki kell kísérleteznem, mennyire kalandozhatok el, vagy hogy vonhatom be a közönséget.
A stand-up ma nagyon népszerű műfaj, kitűnő magyar művelői vannak. Kik a kedvencei?
Egyetlen magyar stand-upot nem láttam soha életemben! Nem, mintha ellenérzésem lenne. De cirkuszt se láttam soha.
De nem is oroszlánokat ugráltat… Külföldieket sem?
Egyet szeretek nagyon, Eddie Izzardnak hívják. Ő kitűnő, sokat hallgattam. Neki nincsenek zenei témái, de nagyszerű komikus. De egy idő után le kellett állnom ezzel is, mert ha valakit sokat hallgatok, vagy sokat vagyok vele együtt, elkezdem utánozni. Egyszer-egyszer észrevettem magamon, hogy úgy mondok poént, mint ő – és senki nem röhögött. Mert ő nem én vagyok. Nekem a saját hangomat kell használnom. És máshonnan származik az alapanyag is: az olvasás ugyanis a hobbim. A koncert az munka, színházba alig járok, tárlatra igen, de szabad időmben rengeteget olvasok. És a jó történeteket kiírom magamnak. Elmondok több saját sztorit is, amelyeknek néha én vagyok a szenvedő alanya. Senki nincs pellengérre állítva magamon kívül. Magamon nagyon szívesen nevetek.
„Magamat kigúnyolom, ha kell…”
Gúnyolódnak velem eleget a hallgatók! A Bartók Rádió betelefonálói is végtelen forrásai a történeteknek.
Akkor legalább néhány muzsikust vagy egyéb szereplőt mondjon!
Puccini, a Bohémélet és a Tosca, az Orfeusz és Euridiké történet. Van benne egy hosszabb szakasz a Don Giovanniról, hogy mi történt vele azok után, hogy a kőszobor lehúzta a mélybe. Beethoven is megjelenik.
Kedves szerzőiről választott történeteket, vagy azokról, akikről jó storykat talált?
Ebben nem követtem szabályokat. De például tudatosan kerültem Bartók Bélát és Kodály Zoltánt. Ők ketten olyan szimbolikus figurái a magyar zenei életnek, hogyha egy poén közelébe kerülnének, komoly ellenségeskedést szítanék vele. Ők még mindig szentek és sérthetetlenek.
De hát a stand-up egyik lényege, hogy nincsenek számára szent tehenek. Aki ezt a műfajt választja, annak nem szabad a sértődésekkel túl sokat törődni..
Jó, akkor megfordítom: egyikük sem volt vicces figura. Nem ismertem őket személyesen, de amit hallottam és olvastam, annak alapján a humortalanság szobrát meg lehetne mintázni róluk. Persze nem a zenei humorukról beszélek.
Van az estnek valamilyen nevelő célzata is?
Nincs semmi ilyen! Színtiszta szórakoztatás akar lenni. Persze ha melléktermékként nagy művészek emberi arcát jobban megismeri a közönség, azt vállalom. Nem tudom, hogy a stand-up a legjobb megnevezés-e erre, amit csinálok, de nem tudok jobbat. Volt barátom, aki azt javasolta: legyen „önálló est”. De ettől megrémültem, mert az 70-es évek. Ez pedig mai műfaj, bár semmilyen aktualitással nem foglalkozik. Azt viszont folyamatosan tanulnom kell, hogyan tudom a közönséget szórakoztatni másfél óra puszta dumával – egy olyan témában, ami minden, csak nem beszélt szöveg, mert zene. Az a tervem, hogy ezt 4-5 év alatt kitanulom a szakmát – máshogy nem tudom elsajátítani, csak ha csinálom –, és utána ugyanezt el szeretném kezdeni angolul.
Ez azért merész kísérlet lesz….
A klasszikus zene nemzetközi nyelv. Az én vállalkozásom a zenei antikvárium is éppen ebből él, hogy kottákat vásárolok Magyarországon és külföldre adom el. Mert ott is ugyanaz a nyelv.
DVD, televízió, youtube?
Azt is szeretnék majd, de előbb még meg kell győznöm magamat, hogy jó az, amit csinálok.
Azért ennek a műfajnak van egy nagy előnye. Ha nevetnek, nem lehet rossz, ha nem nevetnek, nem lehet jó.
Erre szolgáltat majd újabb bizonyítékokat a pécsi előadás.
