A foxtrott alaplépései egyszerűek, nyolc lépésből vissza is érünk a kiindulóhelyünkre. De mi történik abban a nyolc lépésben? Erről szól az a film, amely Izraelt képviseli az idei Oscaron.
Samuel Maoz, a Foxtrott rendezője 1982-ben a kötelező katonai szolgálatát töltötte, amikor hirtelen az első libanoni háborúban találta magát. Tankban ülő tüzérként tüzet nyitott egy közeledő arab teherautóra: húsz évesen embert ölt. 45 napot töltött a fronton, abból harmincat egy tankba zárva, amit egyszerre gyűlölt és szeretett, mert tudta, hogy meg tudja menteni az életét. (Ezt az élményét dolgozta fel később a Libanon című alkotásában.) Szerencsés volt: épségben hazatért. A sérülés, az a belső üresség kívülről nem látszott, amit a kényszerű emberölés okozott benne.
Sok évvel később, már apaként egy reggel elege lett abból, hogy a kamaszlánya nem hajlandó időben felkelni, és a szüleivel viteti magát az iskolába, hogy mégis beérjen. Úgy döntött, itt az ideje, hogy a gyerek vállalja a döntései következményét: nem volt hajlandó elvinni autóval, menjen csak busszal. A lány morogva el is indult, aztán a menetrend szerint érkező busz pár megállóval később egy merénylő bombája miatt felrobbant. A filmrendező kétségbeesetten hívta telefonon a lányát, amikor megtudta a hírt, de nem tudta elérni őt. Az volt élete legsötétebb félórája, amíg a lánya vissza nem hívta, és el nem mesélte, hogy a buszt is sikerült lekésnie.
Ezek a történetek, amelyeket Maoz interjúkban mesélt el, kitapinthatóan ott vannak a 2017-es izraeli-német film, a Foxtrott érzelmi világában és sztorijában. Két téma, ami – bevallom – jó ideje izgat engem. Szerettem volna filmben vagy színdarabban megírni egyszer a gyász pontos lélekrajzát, illetve azt a helyzetet, amikor valaki elkövet egy apróbb hibát, aminek azonban aránytalanul súlyos következményei lesznek. De amikor leültem megnézni a Foxtrottot, húsz perc után úgy éreztem, hogy kész, megvan: ez a film pontosan ezeket a helyzeteket járja végig mélyen, nagy pszichológiai figyelemmel és szuggesztíven.
A hol szürreálisba, hol expresszionistába csúszó ábrázolás nem drámázik, de sorsdrámát mutat be. Ahol az ember kétféle végzetnek van kiszolgáltatva. Egyrészt a vaksorsnak, ami olyan törékennyé teszi az életünket – bármikor bármi megtörténhet, próbálunk jól dönteni, de ez nem mindig elég. Másrészt pedig annak a végzetnek is, amit az emberiség önmaga számára hoz létre. A film érezhetően kritizálja a militarizmust, a katonaság privilégiumait, amely gépként gyűr maga alá életeket. Négy fiatal ember ül egy lassan süllyedő konténerházban valami mocsaras, elhagyatott határvidéken. A sors egy teve alakjában újra és újra átsétál a sorompó alatt. A kiskatonák félig emberek, félig automaták már – egyiküknek az apját látjuk a film legelején, ahogy megkapja a fia halálhírét.
A szülők érzelmi hullámai, a srácok monoton mindennapjai, az ajtón újra és újra bekopogó katonai tisztségviselők, az egyre kuszálódó történet, a váratlan fordulatok úgy mennek körbe-körbe, mint a foxtrott lépései. Nagy különlegessége a filmnek, hogy miközben fantasztikusan szerkesztett, egyedi képi világgal dolgozik, a perspektíva végig emberi marad: mindig az adott pillanatra figyel, mindig épp annyira kiszolgáltatott és érzékeny, mint mi magunk is vagyunk. A humora és az életszeretete is olyan.
Hiába lenyűgöző alkotás, az izraeli kultuszminiszter nyilvánosan kifakadt a film ellen azután, hogy az megkapta a velencei filmfesztivál nagydíját, az Ezüst Oroszlánt. Miri Regev felháborítónak tartotta, hogy egy izraeli pénzből is készült film a jelenlegi helyzetben az ország védelmi ereje ellen kampányoljon. Pedig ezeken az áthallásokon túl a Foxtrott bárhol, bármikor aktuális lehet – nemcsak a katonaságra, de minden olyan intézményre vonatkoztatva, ahol az emberi életnél vannak fontosabb dolgok is.
A Foxtrott Magyarországon 2018. február 15-től látható a Cirko Film forgalmazásában.
