böszörményi zoltán szőcs géza válogatott versek székely könyvtár 2016
+ Ajánló

Szőcs Géza, az allegóriák fejedelme

Az Isten áldotta művész, a beérett, világhírű karmester biztonságával vezényli a partitúrákat. A gondolat metaforákba, légiességbe öltözik – írja Böszörményi Zoltán. Szőcs Géza válogatott versei.

„Miért van egyáltalán létező, és miért nincs inkább semmi? Ez a kérdés… Mindenkit megérint egyszer, talán többször is a kérdés rejtett ereje, anélkül, hogy igazán tudatosulna, mi megy végbe benne. Például a mélységes elkeseredés pillanatában, amikor súlya vész a dolgoknak és elhomályosulnak a jelentések. Talán csak egyszer kondul meg ez a kérdés tompán, mint egyszeri harangütés, belecsendül a létezésbe, hogy aztán lassanként újból elnémuljon. Jelen van e kérdés a szív kitörő örömében, amikor átszellemülten ragyognak a dolgok, mintha először vennének körül, úgyhogy könnyebbnek tűnik azt gondolni, hogy nincsenek, mint megérteni, hogy vannak, és úgy vannak, ahogyan vannak. Ez a kérdés lepi meg az embert unalmában, amikor egyaránt távol vagyunk a kétségbeeséstől és az örömtől, amikor azonban a létezők konok mindennapiságból oly sivárság árad, hogy azzal sem törődünk már, hogy egyáltalán van-e létező vagy nincs, amiben azonban rendkívül fontos formában ugyan, de újra csak az a kérdés csendül meg: „Miért van egyáltalán létező, és miért nincs inkább semmi?”

Martin Heidegger, Lét és idő

 

„Nem az a misztikum, hogy milyen a világ, hanem az, hogy van.”

Ludwig Wittgenstein

***

Szőcs Géza költészetének egzegézise, metafizikai útjai több irányba vezetik el az olvasót. Egyrészt az intuíció árterületét kell bejárnia, majd a hermeneutika fellegvárára tanácsos feljutnia. A kettő között húzódó távolságot a gondolat térfogata tölti ki. A költői üzenet megértéséhez az immanencia és a transzcendencia eszközei szükségesek, hiszen a versszövegbe kódolt jelzések csak így nyílnak meg a textusokat vizsgálók előtt.

Már az első, a Te mentél át a vízen? – 1975-ben megjelent – kötetében Szőcs irányt szab a feltartóztathatatlan szellemi erőnek, mely létét és annak megismerésére való törekvését áthatja. A semmibe kapaszkodó lélek jelmagyarázata, a fegyveresek allegóriája lefekteti a gnózis, az állandó szorongásos állapot alapjait.

„Ezek a fegyveresek, mit keresnek ezek a fegyveresek
Hollóvölgye csicsergő homoktáblái, homokgömbölyegei között,
a szelek fejük tetejéig emelte puhás
fehérörvények között, amelyek szelíd, sokat ígérő
és odaadó simogatással fátyolozzák fáradt,
lehulló lépéseiket – egészen más simogatásokra
emlékeztetve őket –
ó, ez a homok, ez a fehér homok.”

– írja a költő A hollóvölgyi fegyveresek című versében. Hollóvölgyben a homoknak táblái, gömbölyegei vannak, és csicseregnek. A költői tudat játékfigurái átlényegítik a valóságot, megszerkesztik azt az érzelmi regisztert, melyben az idő illata, árnya, tüllfoszlánya átlebeg. Az elmúlás, az észrevétlen előrehaladás tünékeny szimbólumába csomagolja, s továbbítja azt a képzelet kikötőjébe. A tapasztalat és az empirika nélküli lét megragadása a néző-madár szemében összpontosul, ami nem más, mint a verset olvasó, aki bennragad a desztillált illúzióban, a megszelídített magasban. A fegyveresek sorsa már a szöveg nyitó sorában meghatározott, a lebegésből a képzetek fényesre csiszolt csöndjébe lép, ahol a harcosok kése, mint egy fáradt szem fehérje, villog. Idézzük akkor a vers záró részét:

„Mintha nehéz, megfeneklett gránitcirkálót vontatnának, vagy
ledőlt lépcsősoron mennének végig, úgy hajladoznak
erdő-módra a fegyveresek, míg fejükben egymáshoz ütődnek
a homokszemcsék, és ez olyan, mint a csicsergés,

de ők úgy hallják, a szegény fegyveresek, mintha igen távol
cirpelne valami, és azt képzelik, fejük fölött
a néző-madár
nyújtózik el mozdulatlan
szemöldökként a
magasban.

Ezek, ezek a fegyveresek itt, ahova bizonyosan nem boldogságukat
jönnek keresni, akik ide jönnek, s ahol
a szembejövő homokoszlopok hol ferdék, hol vízszintesek,
de mindenképp a hirtelen közelivé vált,
eredetileg örökösen távoli dolgok képzetét keltik,
mint amilyen két lépésről egy templomkereszt.

Feltűzött késük, mint egy fáradt szem fehérje, villog.”

A Székely Könyvtár sorozatban megjelent Válogatott versek, rendhagyó gyűjteménye a Szőcs-életműnek. A kötet megjelenése teljesen visszhangtalan maradt a magyar recenzió- és tanulmány-írók körében. (De az igazság kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy az említett műfajokban alkotók tábora is erősen megcsappant az elmúlt tíz-tizenöt évben.) Nem ez az első, nyomtatásban napvilágot látott válogatás Szőcs Géza verseiből, 2010-ben Faludy György szerkesztésében, Nyestbeszéd címmel jelenik meg egy összeállítás.

Fekete Vince biztos kézzel, ihletetten nyúl az életmű darabjaihoz. Könyvjelzőjére ezt írja a költőről: „Ennyire készen, ennyire teljes fegyverzetben kevesen érkeztek az irodalomba, mint ő. Nála mintha már a kezdet kezdetétől készen lett volna minden: a világ, a nyelv, a szereplők; be volt népesítve a táj, megvoltak a díszletek, a hegyek, a völgyek, a folyók, a patakok, minden megvolt. És megvoltak a szerepek, a monológok, a helyzetek, a jelenetek. És mindennek már neve is volt; nem kellett nevet adni semminek, mert ő már mindent megnevezett. Nem sok ilyen jelentkezés volt az elmúlt fél évszázadban az irodalomban. Mintha ő találta volna fel ezt a versnyelvet is, a semmiből valami teljesen újat, valami teljesen mást. Hiába keresnők első verses köteteiben a nagy elődök hangját, mert sehol senkit nem találunk, senkire rá nem ismerünk. Szőcs Géza, ő Szőcs Géza volt.”

Fekete Vincével egyetértésben megjegyezhetjük, hogy szerintünk is a hang, a regiszter, a megoldások, a vendégszövegek technikája mind-mind egyedi. És az is, ahogyan az Isten áldotta művész, a beérett, világhírű karmester biztonságával vezényli a partitúrákat. A gondolat metaforákba, légiességbe öltözik. Mint egy varázslatban, megszűnik a dolgok determináltsága, a metafizika díszletei mindenütt. A tárgyiasság aggasztó erőitől eltávolodó költő a szó hatalmába menekül, onnan tekint vissza önmagára, arra, aki volt, aki megtörténhetett volna. „látszunk-e nektek, láttok-e tisztán? vagy ezt a kort is / füstfüggöny-cafatok takarják majd el, dörgésrétegek / akna lába fölrúgta homoktölcsér, ejtőernyősök / szakadt, égett rongyai, mint támolygó, nyomorék selyemsárkányok az égen, / bombavetők földbe süppedő csigaházai, mint mérhetetlen csizmaszárak, / és mindemögül ki-kihallatszik, ki-kilátszik az ének – / néhányan több szólamban, énekelünk.” (Kérdések a XXVI. század költőihez) A költemény folytatásában a kolozsvári táj mint szédületben táncoló történelmi vízió elevenedik meg a szemünk előtt: „…a Sétatér mentén, / vagy egyszerűen a lámpavasakon himbálóznak majd, körte gyanánt / a város vezetői, meg a fegyveres ellenállók” – mintegy előrevetítve az 1989-es romániai eseményeket. Hat évszázaddal később élő költőknek teszi fel Szőcs a retorikai kérdést, de minduntalan a jelenről beszél:

„Ezt a földet, ezt a megviselt országot
akárhány idegen talp tapossa is
akárhány idegen mancs tépázza is
dobálják akárhány halottal
ismét a kutakat tele
ha lehetetlen lesz is megint a források
fölé hajolnod, mert a vízből
nem a te arcod néz vissza rád – és az ekével elforgatott temetők
és a lovasszobrok melléig érő tűzvész – így is, úgy is
elkotródnak az országrontók
és akkor megint az országépítők
akkor megint ez a szívós emberfajta
ezek az emberek, akik itt, a Szamos mellett is
olyan hosszú ideje,
de milyen hosszú ideje,
ezek!”

A szülőföld szeretetéről, jövőjéről, reményéről kevesen írtak ennyire meghatóan, egyszerűen, csillogóan.

Szőcs Géza korábbi költészetében a homo politicus előre jelezi, mintegy biztosítékként azt, hogy ha eljön az idő, és alkalom nyílik számára a politikai szereplésre, nem latolgat, vacillál, nem tétovázik, hanem cselekszik. Lexikális tudása, felkészültsége és nem utolsósorban tehetsége erre predesztinálta. Emberi és erkölcsi magatartásrendje nemcsak verssoraiban, hanem a mindennapi politikában is reverberál. Az emberiség történelme nem más, mint annak a sorozatos, célirányos értékszerzésnek a hajszája, melyben egyének vagy kisebb közösségek érdekakarata érvényesül. Szőcs úgy áll be ebbe az érdekhajszába, hogy kultúrértéket teremt, „pipacs-periszkópokon” figyeli a fenti világot. Nem rácsodálkozik, hanem ráérez, megszagolja, megérinti. Nem akarja magáénak tudni, ami nem az övé, hanem mindazt, ami körülveszi, értelmezni, átszerkeszteni, látni, láttatni szeretné. Rásütni a szó bélyegét az abszurddá növekedett valóságra. Az idealizmus szűrőin keresztül vizsgál mindent, amihez hozzáér. Hiszen „aki a jelent látja, az mindent látott, ami csak valaha volt, vagy valaha lesz” – idézi Marcus Aureliust. Talán a mindenség megteremtőjének, Istennek is ilyen a látása. Ilyen a történelem, ilyenek az érdekharcok is, legyenek azok anyagiak vagy szellemiek. Ami ismétlődik, az nem a változás jele, hanem a kontinuum, az idő-téranyag hullámzása. „Ránk néz a jövő, fölteszi / szemüvegét, a tényeket. // Levelet ír a múlt nekünk / s mint jelbeszédet, fényeket: // kutatja múlt idők vizét / s a jövőt is a képzelet. // Elküld a múlt a víz alól / hitlevélként egy éneket” (Istenkép). Az Istenkép, az Úr bennünk élő képmása a történelmi terek felett is felismerhető, beleszól a nemzet sorsába. Az allegória itt is erőteljes, a magyarság léte összefonódik a Fennvalóéval. Elválaszthatatlan az ember az Istentől. „Megsokszorozza arcát az Úr. / Képmásom, beszélj magyarul! // A felhők s az ég alól / Isten magyar népmása szól. // Tiéd az ország, mond az Úr / s azt gondolja szótlanul: // Mindez övék és mindez ők. / A polgárháborúk s a nők… / mindez övé, a nemzeté, / mindez övé, s mindez ő…/ egymást váltják az ezredek, / lyukas zászlókat fúj a szél; / mindez övék, és mindez ők, / a felhők és a felkelők // és a kopár szik sarja ők.” A Toldi első sorából becserkészett „kopár szik sarja” átlendíti a gondolatot egy másik dimenzióba, a nem oly messzi nyelvemlék intencionális élménye a képzeletbeli tér új meglátására késztet. A döbbenet erejével hat. Sajátos kromatikája, íze, illata van. Szőcs tudatosan alkalmazza ezt a technikát. Például az Annabella és a betyár zárómondatai József Attila Altatójának sorait fogalmazzák át: „sok szemét a kökényfa lehunyja. // Alszik a szélben a kabát.” Ez a tudatos rokonítás, a narratíva emléktraktusokba foglalása, az érzelmek immanens hangulata megerősítik a verset, s az olvasóban erővel rezonálnak. A tudat játékai ezek, a felfedezésé, az újramegismerésé. A tudatszubjektum fölé emelkedés esztétikai s a rátalálás érzelmi örömét szólaltatja meg.A megismerés tehát emberi megismerés csupán, s az emberi intellektuális formákhoz kötve képtelen arra, hogy a dolgok természetét, magukat a dolgokat magánvalóságukban »eltalálja«” – írja Husserl. Ezzel ellentétben Szőcs azt bizonyítja, hogy a költő igenis képes a formában a belelátás eszközével megmutatkozni, feltárni, felfedezésre késztetni a befogadót. A verssorok szemantikai, logikai kapcsolódása teszi ezt lehetővé. Izgalmas eleváció az irreálisban gyökerező, a metanyelv határát súroló megfogalmazása:

„Mi több már látom magamat mint zúzmarás
embergörcsöt amelyet a lehetetlen
ütései hajtogatnak a dombokon
vállamban hiúz
harapásának szirma pirospettyes bársonyos
hiúzé reális állat aki most
a fehéredő erdő szélén álldogál
a jeges sárga avarban és
hallgatózik magába néz
Lehull rólam az oltalom.”

A folytatás majdnem tükörmása a fenti szövegnek:

„És ezalatt fönt a földön
a földön gyöngypohos gerezden
őszméh hasonlat-bajsza rezzen
kislányokra szemfedőt
terítenek szenvedők
és szaggató fogat keresne
sok gőgpiros ajakcseresznye”

Míg az első versszak látomásszerű leírás, metafizikai képzettársítás helyzetjelentése, az egyik szereplő felvonultatása és jellemzése, addig a másik szakaszban a női szereplő lép színpadra, felhangosítja a teret, a „sok gőgpiros ajakcseresznye” lángra gyújtja a képzeletet. A kognitív és az érzéki elemek szimbiózisa különleges hangulatteret, élményt teremt.

A szakállas farkas népmondát Tompa Mihály is feldolgozta; 1847-ben közzétett verse a ballada hangján mondja el a történetet. Szőcs a Ballada és környékében megőrzi ugyan a történet fonalát, meseszövése azonban újszerű. A kaszálni induló arra kéri asszonyát, délre a határba ebédet hozzon neki. Óhaját ki is fejti: „– Asszony, készíts ebédet, s délire hozd ki nékem / báránnyal, fürjfiókkal hadd csillapítom éhem, / hat korsó gyömbérsörrel hadd verjem el a szomjam”. Míg Tompa szövegében a pásztorasszony nem főzéssel törődik, hanem a faluban sétál, pletykálni is megáll, s nagykésőre készül el az ebéddel, addig Szőcs szövegében, a férjétől búcsúzó asszony azonnal „bárányt ránt ki, / kis fürjfiókokat süt”, ténykedését Mályvaherceg ábrándszerű álomképe díszíti:

 „A Mályva torkát sóval
Gyógyítja, méhvisszal,
hamuval, kakastejjel,
veresbegyfütty-vigasszal.
És lám, hogy mélyvörösse
a későnyárban serceg,
azt mondja asszonyának
a gyógyult Mályvaherceg.”

A főzés közbeni ábránd-kitérő, a rímbe kapcsolódó verssorok és a gondolati vezérfonal megtörése nemcsak hangulatelem, de érzelmi képzettársítás is, a vágyakozás és a valóság ötvözete. A belső dialógus színes metaforákat fest a képzelet egére:

  „–  Ne menj el most, ha itt hagysz, többé nem is térsz vissza –
megfognám szoknyád, kendőd – ó, volna karmom, tüském!
állnék utadba forró, felágaskodó füstként!
– Ha nem kap ételt, baglyok, sündisznók vérét issza
viszek hát néki mindent, amit kívánt a reggel,
hadd verje el a szomját, éhét hadd csillapítsa.”

Arany János Toldijának egyik sorára emlékeztet az idézet utolsó mondata, „Mikor aztán Miklós éhét elverte…”, ugyanakkor az éhét elveri, szomját oltja idiómák másként használata felkelti az olvasó figyelmét, kizökkenti az ábrándkép ritmusából. Végül is ezzel a képzeletbeli Mályvaherceggel telik el az idő, s a férfi türelmetlenül várja asszonyát: „Kaszáját földbe ütve, indul / morog: „az ember megbolondul” – újabb szinkópa a szövegtestben. A sűrített cselekménybe további balladás díszítőelemeket sző a költő. A befon, a becsüng, a besző, a fojt, a homály csak növelik a feszültséget, előkészítik a történést, az asszonyra „piros-szakállas, szürke farkas vicsorgat, torkának repül”. Hiába veti a keresztet az asszony, mikor „zöld szempár süt reá”. A démon képében megjelenő farkas „kék kendőjét, mint papirost / letépi, szétszedi, morog, / sikít az asszony, fut, forog, / a korsókat elejti, / a fürjeket elejti”.  Az ördög allegóriája, az asszony és a férfi találkozása a katarzis pillanatában világosodik meg előttünk: „a férj a száját csókra nyitja / az asszony borzadva nézi / férjének fehér fogait / férjének fogai között / kendője kék foszlányait”. Drámaiság, a fokozott feszültség ébren tartása jellemzi a balladát. A szereplők lelkiállapota, a szavak zeneisége maradandó élményt nyújt. A monda szürreális világa, az álombéli Mályvaherceg és az Ördög dichotómiája, polaritása biztosítja a ballada egyensúlyát, a történés vezérfonala pedig tömör, színes szavakkal teremti meg a vers érzelmi hangulatát. Egy másik balladaszerű szöveg – szerintünk több is van ebben a válogatásban – a Történet kislánnyal és medvével. Egyedi villanásokban ismerjük meg a „kicsike kislányt”, aki az erdő szélinél táncol a mesebeli miliőben, „hol vadrózsabokrok tövén / puha földgáz szuszog-sziszeg, / sündisznószem villog, vakít… / lovagjának angolt tanít”. A lovag az erdőbe csalja, a lány incselkedik vele: „adj nekem egy mackót pénteken / s én örökkön szeretni foglak”, majd később: „ismét hátraszól a lány: adj nekem mackót pénteken / és tiéd egész életem – / megfordul, s lovagja helyén / torzonborz medvelegény! / Így szól a lányhoz: jösszte / jösszte velem. / döngjön az éjben a medveszerelem! // Elindulnak, olykor / hallszik is az éjben a dal: give me a teddy bear today, / and love you I will everyday”.

A kortárs irodalom egyik legszebb szerelmi allegóriája ez a rövid, a balladák hangján megszólaló vers. A lélek mélységeit járja be, a soha el nem múló nosztalgia szomorúságával emlékeztet legmagasztosabb érzésünkre.

A szamizdatíró Szőcs Géza kollégájának, Tamás Gáspár Miklósnak ajánlott költeménye, A forradalmárok vacsorája a történelmi szerepvállalást hozza előtérbe. Eliot szerint „a „történelmi érzék” teljes értelme az, hogy a költő nem csak saját nemzedékének legközvetlenebb vérrokona, hanem érzi és tudja, hogy az egész irodalom (Homérosztól kezdve) és ezen belül saját hazájának minden irodalmi alkotása: egyidejű az ő alkotásával – múlt és jelen ugyanabban az egységes rendszerbe tartozik”. A történelmi érzék költőnk esetében nem más, mint a változás akarása, valaminek a lerombolása, hogy helyébe új, morális alapokon építsen a lélek és értelem számára lakhatóbb világot. Az ellenállásról szól a szimbólum és képi struktúrákba épített, röplapszerű kinyilatkozás. Kassák Lajos és Juhász Ferenc avantgárd stílusában megfogalmazott helyzetjelentés: „Az asztalon sólyompástétom vízirózsa-főzelék kalács / zuzmó-torta gyopár spárga articsóka /…Az asztalon lángot vet a tudós kenyér a padláson szélludak / széllibák gágognak sivalkodnak. A kiszáradt / vezetékekben kakukk mormog s ha a vízcsapot / elfordítod hósárga füvek és kakukkcsontok folynak belőle. /…és a városban emberek guggolnak a vasaló körül. Tűz fele / fordított szemgödrükből szurok szivárog / s az egész városban hallani hogy a folyó / letépett szoborfejeket görget magával”. A társadalom apokaliptikus látlelete az elkerülhetetlen változás után epekedik. A szuggesztív, lehangoló képvilág szükségszerű végkifejlete, amikor „A FORRADALMÁROK HAZAMENNEK KIVESZIK AZ / OLAJFÜRDŐBŐL A KARABÉLYOKAT MEGTÖRÖLGE- / TIK KIFÉNYEZIK ÉS ÖSSZESZERELIK ŐKET FŰVEL / MOSDANAK ÁTÖLTÖZNEK ÉS MEGVACSORÁZNAK KI- / BIZTOSÍTJÁK A KÉZIGRÁNÁTOKAT ÉS ELINDULNAK”. Az elszántság fémes kattogása a romániai diktatórikus állapotok felszámolását jelzi, a férfi (költő) erejének láttatását, hiszen csak ő képes felszabadítani testet és elmét az elnyomás alól.

A román titkosszolgálat zaklatásai több Szőcs-vers témája. A tárgyalt kötetben Mi villog ott? egy bőrkabát, majd Egy januári délelőttön, Underground címmel olvashatunk ezek közül. Az utóbbi szövegtere, derűs-gunyoros, groteszkbe hajló kezdő sora megremegteti azt, akinek valaha is volt dolga a szekusokkal, de talán azt is, aki csak hallomásból tudott róluk:

„Íme ezredes elvtárs másik verset írok a tőlem elkobzottak helyett.
Életem nem vidám.
Életem nem vidám!
Sok-sok éjszakám tanú rá;
S szállodám szállodaszobám:

Éjszaka jönnek általában,
rám törnek, mint a tüdővérzés,
mely olykor-olykor fölragyog
a hűtőszekrény ajtajában.

(Anyám szalonnát csomagolt a
házkutatási engedélybe;
Így élek, élek, éldegélek.)
Számban a tüdővérzés fésűjével.”

Mintha a halálra ítélt Szókratész monológjának modernkori változatát olvasnánk. A mindenkori diktatúra valahogy így működött: fenyegetéssel, megtorlással, elkobzással, szabadságvesztéssel, halállal. Aki mindezt megéli – mint e sorok írója is –, nem tud szelíd mondatokban fogalmazni, nem tud a félelemről mint univerzális sokkoló érzésről úgy szólni, hogy közben ne remegjen meg a hangja.

„Sisakvirág a csontokon,
virág az elveszett sisakban.
Az emlékezés lent lakik,
a szénbe ásott virradatban.

Szájában vörös fésűvel.”

A vörös fésű jelképe is lehet a vörös terrornak, mert megkérdőjelezhető a költő további sorsa, hiszen mit várhat az egyén egy olyan hatalomtól, mely önnön létjogosultságát azzal védi, hogy társadalmának tagjait önkényes uralma alá veti, gondolati és testi szabadságát gúzsba köti. Ez rettegést, félelemérzetet, ontikus bizonytalanságot teremt. A bizonytalanság pedig nem szűnő szorongást okoz, elszívja az egyén energiáit.

„Szabadnak mondjuk azt a dolgot, amely kizárólag saját természetének szükségszerűsége folytán létezik, s amelyet csupán önmaga késztet cselekvésre, vagy inkább kényszerű olyan dolog, amelynek bizonyos és meghatározott módon való létezését és működését más valami határozza meg” – állapítja meg Nyíri Tamás, míg Wittgenstein a Teológiai-politikai tanulmány című művében azt írja, hogy a gondolat- és szólásszabadság csak az állam kárára számolható fel. Az ember, annak érdekében, hogy az állam mint az emberi biztonság alapvető feltétele létrejöjjön, lemond természeti jogainak egy részéről, ám ez nem jelenti a minket megillető jogok teljes feladását. A lehetséges legjobb államforma a demokrácia, mert ez közelíti meg leginkább a természeti állapotban élvezett szabadságot.

Természetesen a diktatúrákra a fenti premisszák érvénytelenek. A költő megköveti az őt megfigyelő és írásait elkobzó ezredest, s felcsillantja a reményt, hogy egyszer a tiltott rádió (az egykori Szabad Európa Rádió) sugározza majd az elorzott verseket.

„Fényképeimet magukhoz vette a verseimmel együtt:
Ezredes, Ön országos hírű gyűjtő, tegye ezt is,
nem bánom, a többihez, ezredes.

Máshol úgysem lesz olvasható,
hacsak – ki tudja – nem közvetíti majd
egy távoli és elég sokat zavart,
nemritkán alig fogható
rádió
rádióadó”

Szőcs Géza egykori szamizdatírói munkássága az ember szabadságvágyát tűzte lobogójára. Amikor ezt tette felelősségének teljes tudatában, vállalta az ezzel járó veszélyt is. Az erdélyi magyar költők közül talán egyedül ő. S azzal, hogy vállalta ezt a szerepet, megpecsételte sorsát is.

Ebben a rövid esszében nem térhetünk ki a kötet számtalan izgalmas versszövegére, csak ízelítőt szerettünk volna nyújtani az olvasónak Szőcs lírájából, fontosabbnak vélt jelenségeiről. A huszadik századi magyar líra egyik legmarkánsabb képviselőjének alkotásai egyedi hangon szólnak, senkiéhez sem hasonlító versélménye magával ragadja képzeletünket, imaginárius világba repít, ahol a félelem, a fájdalom, a remény főszereplői az allegorikus játéknak, s ahol néha:

„Cselekmény csak ennyi.
És a díszlet:
külváros és rozzant lámpagyár,
hol az éjben elvtárs suhan átal,

s féllábakon sok-sok lámpa áll.”

 

Böszörményi Zoltán

Szőcs Géza, az allegóriák fejedelme
Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top