A műfajok találkozásának jegyében telik a Valentin-nap a Pannon Filharmonikusoknál. Az év legromantikusabb estéjén a zenekar Malek Andreát, Tóth Verát, Feke Pált és Karácsony Jánost kíséri. Hogy miként fér meg egymással a klasszikus és a könnyűzene, arról Tóth Verával beszélgettünk.
– Február 14-én Valentin-napi hangversenyen fogsz fellépni a Pannon Filharmonikusokkal. Mennyire vagy Valentin-nap párti?
– Nyitott vagyok mindenre, így nem vagyok ellenére azoknak az ünnepeknek sem, amelyeket más országok kultúrájából vettünk át. Ez egy szép dolog. Igenis ünnepeljük meg a szerelmet! Akár minden nap. Amikor pedig a szerelem világnapja van, miért ne lehetne még jobban megünnepelni!
– Milyen dalokat választottál erre az estére?
– Vannak dalok, amiket különösen szeretek szimfonikus zenekarral játszani. Ilyen Hrutka Robi szerzeménye, a Gyémánt, amivel még A Dalban indultam. Szeretem, ha többféle stílust be tudunk mutatni. Így lesz olyan dal, ami abszolút mértékben jazz, s olyan is, ami a jazz elemeit csak finoman hordozza. Bizonyos dalok csodálatosan szólalnak meg, ha klasszikus zenei kíséretet kapnak. Ilyen az első lemezemről a Nem tudhatom című számom, ami Cserháti Zsuzsa egykori zongoristájának, Halász Jánosnak a szerzeménye, aki remek tanár, zeneszerző és producer. A szövegét pedig a legendás Horváth Attila írta. A szimfonikus zenekarral kísért műsorokat úgy próbálom érdekessé tenni, hogy igyekszem olyan dalokat választani, amiket a közönség csak ritkán hallhat. Mindig izgalmas, amikor a klasszikus zenészek könnyűzenét játszanak… Gyakorlatilag csak egy-két valóban klasszikus zenei mű fog megszólalni az este folyamán, hiszen mindannyian – Malek Andrea, Feke Pál és Karácsony János is – könnyűzenei énekesek vagyunk.
– Említetted a többi énekest, akikkel együtt leszel a színpadon. Amikor elvállalsz egy ilyen fellépést, számít, hogy kik lesznek a közreműködők?
– Hogyne. Nagyon is számít, hiszen a háttérben velük vagyok az öltözőben, a próbák miatt pedig már egy nappal korábban leutazunk. Vannak olyan kollégák, akik kicsit tartózkodóbbak, de ebben a csapatban senki sem ilyen. Mindig jó érzés, amikor Malek Andival, Feke Palival és Karácsony Jánossal játszhatok. Mindannyian nagyon lazák és viccesek. Nagyon szeretem, amikor valaki nem csak tehetséges, hanem emberileg is kiemelkedő.
– A klasszikus zenével egyébként milyen a kapcsolatod? Itthon te vagy az egyik olyan előadó, akinek jól áll a klasszikus zenekari és a könnyűzenei kíséret is, de akár úgy is működsz, ha egyedül állsz a színpadon.
– Ha a hátteremet és a szakmai történetemet nézzük, azt mondhatom, annak ellenére, hogy erőteljesen a bulvár célkeresztjében állok, mégis próbálok mindig hiteles előadó lenni. Mindig nagy fába vágom a fejszémet, érdekességeket találok ki a projektjeimben, így egyedül ma már sosem állok színpadon. Azt gondolom, hogy ha zene van a színpadon, akkor azt muzsikus szólaltassa meg, s szerencsére azt tapasztalatom, erre egyre nagyobb az igény itthon. Előtte volt kb. tíz-tizenöt év, amikor sajnos ez egy kicsit a háttérbe szorult, mert a zenekarokat nem tudták megfizetni. Kérdezted a klasszikus zenét. Egyre fontosabb szerepet játszik az életemben. Vannak klasszikus zenész barátaim, például a Nemzeti Filharmonikusokból, a Dohnányiból. A dohnányis lányokkal a saját koncertjeimen is szoktam játszani. Sokszor kapok jegyet tőlük, így rendszeresen járok az Operába és a Müpába is. Ahogy öregszem, egyre jobban szeretem a komolyzenét. Persze azért volt egy-két olyan klasszikus zenei élmény, amire még nem voltam felkészülve, de azt hiszem, az sem a darab hibája volt, hanem én nem értem meg rá. Kacérkodtam azzal a gondolattal is, hogy milyen lenne klasszikus zenét énekelni. Sokan noszogattak, talán egyszer baráti körben kipróbálom magam ebben a műfajban is.
– Úgy tűnik, egyre tudatosabb vagy szakmailag. Ha arról kellene mesélned, hol tart most Tóth Vera, miket emelnél ki?
– Ezt olyan valakitől is érdemes lenne megkérdezni, aki ismeri a munkásságomat és kívülről látja, hogy nagyjából hol tartok. Érdekes lenne… Én azt érzem, hogy vannak dolgok, amik még hiányoznak az életemből. Fantasztikus lenne például saját dalokat írni. Én autodidakta módon tanultam énekelni, nem vagyok képzett zenész. Egyébként ezt pont a komolyzenész barátaim szokták mondani, lehet, hogy ez nem is baj, elrontott volna, ha nagyon képzett lennék. A tubás barátom szokta kérdezni, honnan tudod ezeket a hangokat ráénekelni arra a zenére, ha nem is tanultad? Hihetetlennek tartja, hogy tanulás nélkül ezt tudom. Meg kellett tanulnom az évek során, hogy nem nyomjam el az ösztönből jövő dolgokat, de ha szükséges próbáljam meg kordában tartani. Egyfajta egészséges zűrzavar legyen, amit én csinálok. Legyen jellemző a zenei életemre a fegyelmezettség, a gyakorlás és a rengeteg munka. Amit kiviszek a színpadra, az viszont tűnjön úgy, hogy mintha örömzenélés lenne.
– Hogy zajlott ez a folyamat?
– Évekig dolgoztam ezen. A Megasztár után elég sokat hakniztam az országban egy CD-lemez kíséretében. Végtelenül magányosnak éreztem magam, sőt bele is fáradtam és bele is betegedtem a sok-sok fellépésbe. Közben persze iszonyú sokat tanultam az emberekről, ami jó, de nagyon megterhelő volt. 2011 környékén jött egy nagy változás az életemben. Ekkor a zenészek és a zene iránti szeretetem, tiszteletem miatt elkezdte lemondatni a haknikat. Elkezdtem komolyabban gondolkodni az életemről, számba vettem, hogy mik is a kvalitásaim. Fontos tisztába kerülni azzal, amit tudsz. Tudom, hogy nem vagyok tehetségtelen, jól ráérzek a zenére. Ezért azt gondoltam, hogy bennem sokkal több van, mint egy cd-s hakni, és elkezdtem felépíteni a muzsikus Tóth Verát. Azt, aki tetőtől talpig zene. Éreztem, hogy igenis ez a dolgom és ezt kell csinálnom. Kezdetben 30 fő volt a koncertjeimen. Nyilván külön kell választani, ha az ember a kereskedelmi televíziók és a bulvársajtó miatt népszerű, vagy azért, mert jó zenész, jó muzsikus, s elismert a szakmában. Ma ott tart ez a folyamat, hogy már telt házas Kongresszusi Központ előtt játszottunk karácsonykor, nemrég pedig dupla telt házas Budapest Jazz Clubunk volt. Elkezdtek az emberek járni Tóth Verára és igényelni Tóth Verát, ami elképesztően jó dolog!
– És mi a titka a muzsikus Tóth Verának?
– Azt hiszem, egyre többen tudják, ha én fellépek valahol, akkor nem csak egy egyszerű koncertet kapnak, hanem biztos, hogy lesz benne valami csavar, valamilyen zenei érdekesség. A Budapest Jazz Orchestrával például most már hét éve dolgozunk együtt, a korábban is említett karácsonyi koncertünk hagyomány lett. Anno száznyolcvan fővel kezdtük, most pedig rengetegen jönnek! Elkezdtem több síkon is zenészekkel dolgozni. Így jutottam el évekkel ezelőtt például a Random Tripre. Ennek a koncertsorozatnak az a lényege, hogy minden a színpadon születik meg, és semmi nincs előre begyakorolva. Együtt játszik a jazzista a népzenésszel, a rockerrel és az underground muzsikussal. Összeengednek minket, és csináld, amit gondolsz. Ez egy feszítetten koncentrált munka, ami mégis örömzenélés. Én az ilyen jellegű dolgokban hiszek. Meg is jelent egy Random Trip cd Zenehíd címmel, negyven muzsikus szerepel rajta. A lemezbemutatón mindannyian ott voltunk, s arról beszélgettünk, hogy ilyen talán nem is nagyon van a világon, ami megbizsergetett, s rájöttem, engem ez érdekel igazán. Zenehidakat kell építeni a műfajok és a zenészek között. Azóta nekem is volt olyan koncertem, ahol a Budapest Jazz Orchestra mellett fellépett velünk Pásztor Anna, Wolfie a Punnanyból, Tóth Gabi, Charlie és emellett egy gospelkórus, egy big band és egy kamarazenekar is ott volt a színpadon. És működött! Én ezekben a hidakban hiszek, semmi más jövőt nem látok a magyar zenei világnak, csak ezt. Találkozunk és összefogunk.
