Az ember választó lény, de vajon elmenekülhet-e önmaga elől?

„… az asztalon egy jegyzetfüzet hever.”

(Daniel Kehlmann: El kellett volna menned)

Szörnyű hideg.
Nem tudom, milyen magasan lehetek
(Vagy mélyen? Vagy messze?…)
Közel, távol üres. Minden
mérőeszközöm befagyott.

(Karinthy)

A kis könyvecske, az alig több mint 90 oldalas elbeszélés, 2016-ban jelent meg németül. A magyar kiadást jó kézbe venni, sejtelmes borítóját Farkas Anna tervezte. Nem korszakos mű, mégis jó színvonalú, beilleszthető Kehlmann elbeszéléseinek, novelláinak sorába. Eredetileg a Frankfurti Könyvvásáron mutatták be. Fogadtatása vegyes volt. Egyesek kifogásolták, hogy a thriller elkoptatott eszközeivel dolgozik. Legtöbbször Stephen King Ragyogását emlegették. De a közönség szerette, és – horribile dictu – talán nem mindenki olvasta a Ragyogást.

A még mindig fiatal író 20 évvel ezelőtt kezdte el pályáját a Beerholm-illúzióval (1997), melyben már kitűnt, hogy a valóság és a képzelet kölcsönhatása érdekli, valamint a kitörni, változtatni nem tudás és az eltűnés vágya. Folytatódik ez a tematika novelláskötetében is (Unter der Sonne, A nap alatt, 1998), melynek kisemberek a hősei. Az El kellett volna menned c. hosszabb elbeszélés előzményének tekinthető a Der fernste Ort (A legtávolabbi hely, 2001). Főhőse olyan személyiség, aki nem tud elfogadhatót nyújtani a rá szabott szerepekben, mindenünnen kihullik, s halála előtt – képzeletében – különös dolgok történnek vele. Nem tudni biztosan, hogy él-e még, vagy kísértetként távolodik egyre messzebb az emberi világtól. Összeolvad a realitás és a fantasztikum, s ezáltal jön létre a bizonytalanság és a kételkedés atmoszférája.

Hasonló folyamat ment végbe a legújabb könyvének főhősében. Itt egy naplószerű feljegyzés dokumentálja a kísérteties átváltozást. Az első bekezdés csupán egy apró jelenet a készülő forgatókönyvből. Ennek az elkészítése lenne hősünk feladata. A forgatókönyv vázlatai mellé azonban bekerülnek a naplójegyzetek is, illetve az egész szöveget felfoghatjuk forgatókönyvként is, mely egy lélektani drámát, a tudat elborulását mutatja be.

A világ végén levő alpesi házba való megérkezés csupán az első lépés a végső eltűnéshez. Hat napig küzd látomásaival, a testetlen árnyakkal, az eltorzuló valóság rémképeivel, míg a végén beletörődik: nem tartozik már az emberi világhoz. Pedig abban a reményben húzódott ide, a világ szélére, hogy megírja a várva várt forgatókönyvet. De egyre világosabbá válik az olvasó számára, hogy a családi konfliktusok elmélyülnek, s ezzel párhuzamosan széttöredezik a normalitás világa, s elősuhannak, eleinte bátortalanul, később egyre magabiztosabban, a kísértetek. A régebbi nagy művek szinte mindegyikében (Odüsszeia, Aeneis vagy akár a Hamlet) számára ismert szellemekkel találkozott a hős, s ezeknek bizonyos iránymutató szerepük volt, hogy megtalálja a helyes utat. Az újabb irodalomban (a 19. századtól) az a borzongató, hogy a hősök váratlanul ismeretlenekkel szembesülnek, s nem tudják megfejteni jelentésüket: amiként

„… a hangya sem tudja, mi az a székesegyház, vagy erőmű vagy vulkán.” (72)

Ha Kehlmann a 19. század elején élt volna, bizonyára jobban kiaknázta volna a helyhez fűződő mondát, mely szerint itt egy ördög építette torony állt. Jeremias Gotthelf még érzékletesen jelenítette meg a gonoszt (A fekete pók), mely behálózta az embert. Kehlmannál nem kívülről jön a fenyegetés, hanem benne van az emberben, kapcsolataiban, és senkihez sem fordulhat.

A filmhez készített vázlatai vérszegények, sehogy sem tud kibontakozni a cselekmény, s kétségbeesett humor nyomja rá bélyegét. Azért nem teljesen elvetendőek. Ezekben is van kehlmanni jellem, szituáció, gondolat. Például az adóhivatalnok ironikus portréja. Az ilyesfajta foglalkozások Kehlmann számára skatulyák. Adóhivatalnoknak lenni csapda, mert túlságosan eggyé válik a foglakozásával. Kehlmann más műveiben is (A világ fölmérése) sok olyan szereplő van, aki nem szabad, mert valamely foglakozás rabja.

A hat nap alatt lejátszódó történet gyorsan véget ér. Addig viszont az álmok ijesztőek, miként a nappalok is. Az autóvezetés is végzetes lehet a szerpentinen:

„Az egyik pillanatban még biztosan állsz a hétköznapokban, (…) és egy másodperccel később már ott vagy, beszorulva a fémbe, miközben felfalnak a lángok…”.

A bevásárlás a faluban nyugtalanító. Itt már nyomatékosabb a felszólítás: „menj el!” Az igazi mélyütés a feleségétől jön, akiről kiderül, legalábbis a telefonüzenetek szerint, hogy megcsalja. Miután kirobban a nagy féltékenységi jelenet, s a feleség eltűnik, egyre inkább teret nyer az őrület. Álom és valóság, nappal és éjszaka egybefolyik. A ház csapdává válik. Az újra felbukkanó feleség segítségével még vissza lehetne térni a valóságba. De a főhős már lemondott erről.

„Ez az egész olyan, mintha belecsöppentem volna valamelyik filmembe.” (53)

Jellemző és fontos epizód a boltostól kapott szögmérő esete. Miután hősünk kísérletképpen megrajzol egy derékszöget, s ha kettéosztja, kiderül, hogy a két rész összege nem 90 fok. Fölmondták volna a szolgálatot a geometria törvényei? Nem véletlen, hogy Kehlmann nagyregényének (A világ fölmérése, 2005) a kulcsmotívuma is a mérés. Egy Newtonnak tulajdonított kijelentés szerint:

„Isten mindent szám, súly és mérték alapján teremtett.”

Gauß és Humboldt is megszállottan mér. A 19. század a tudomány százada, mely a beteljesülést ígéri a béklyóitól megszabadulni vágyó emberiségnek. Bár elhangzik az is, hogy Isten néha slampos volt, s némi hiba csúszott a teremtésbe. Mégis egyáltalán nem gondolják, hogy a káosz venné át az uralmat. A természet törvényei nem csorbulnak. Ezen a hegyen azonban minden a feje tetejére áll: apa és lánya kimennek a nappaliba, és ugyanoda jutnak vissza. A gyerekkel csak hátrafelé tudják elhagyni a házat, s a félelmetes sötétségben ugyanoda érkeznek vissza. Menekülési kísérletük M. C. Escher Möbius-szalagjának felel meg: apa és lánya nem találja a kijáratot a labirintusból. Az a sorsuk, hogy végtelen hurokban gyalogoljanak, mint az említett kép hangyái? Kettejük kapcsolata bensőséges. Az egyik legköltőibb mondat, melyben a közel és a távol még harmóniában van:

„…odasimult hozzám, az éjszaka odasimult az ablakhoz, és amikor leoltottam a lámpát, láttam a távolban a gleccsereket, és néhány perccel később már hallottam egyenletes gyerekszuszogását.” (17)

Ezért lesz olyan fájdalmas elszakadni a gyerektől, s feleségétől, akit még mindig szeret.

A naplóíró a hely szellemének tulajdonítja a bajt, mely azonban mindennapjaiból fakad. Ez adja az elbeszélés feszültségét. Az utolsó pillanatban is megvan a lehetősége arra, hogy visszatérjen a normalitás világába. A cím is erre utal. Az ember választó lény, de vajon elmenekülhet-e önmaga elől?

A természet monumentális jelenségei, érdes szépsége, s fölötte a csillagos ég végtelensége – ellentétben az apró házakkal a völgyben – gondolkodásra késztetnek, s ez most fontosabb dolognak tűnik számára minden másnál.