+ Interjú

A szülés dimenzióváltás

Hiányzik az a beszédmód, amely analitikusan, a maga komplexitásában próbálná felfejteni a szülés élményét. Szabó Réka koreográfussal beszélgettünk.

Fotó: Dusa Gábor

Szabó Réka koreográfussal beszélgettünk a bemutatójához közeledő Burok – a táguló idő összehúzódásai című táncelőadásról, amely a szülés élményét fordítja át tánccá.

Mikor gondoltál rá először, hogy előadásban dolgozd fel a szülés témáját?

Kilenc éves a lányom, kilenc éve szültem. Akkor úgy éreztem, hogy ez az élmény megoszthatatlan. Aztán gondolkodni kezdtem, hogy mit jelent az, hogy valami megoszthatatlan, és hogy át lehet-e mégis adni belőle valamit, meg lehet-e éreztetni. Sokáig dédelgettem magamban ezt a témát, és közben több fantasztikus táncosnőnek is gyereke született körülöttem a kortárs táncos szférában. Végül négy táncosnővel belevágtunk. A mozgásanyag és maga az előadás a vajúdás és a szülés élményéből épül fel. A szülést mindenki nagyon egyedien éli meg, bár vannak benne erős közös pontok. Körülbelül olyan, mint a haldoklás vagy a születés lehet. Elementáris élmény mentálisan és fizikálisan. Határhelyzet, amikor olyan erőkkel találkozol a saját testedben, amelyeket amúgy nem ismersz a hétköznapi életből.

A szülésről szól az előadás, vagy benne van a születés, a csecsemő élménye is?

A szülés van központban. Bár ez a mentális és fizikai határhelyzet általánosítható, valószínűleg a csecsemő is nagyon hasonló élményen megy át. De az előadásban nem elképzelni próbáltunk valami ismeretlent, hanem abból építkezünk, amit valóban átéltünk. Kifejezetten fizikai előadás, de van benne verbalitás is. A téma mélysége mellett az abszurd humor is megjelenik benne.

Hogyan tudtátok a próbák során elmesélni egymásnak az elmondhatatlant?

Azzal kezdtük a folyamatot, hogy nagyon mélyen végigmentünk mindannyiunk szülésélményén. Próbáltuk rekonstruálni a gondolatokat, érzéseket, helyzeteket, külső-belső történéseket. (A próbafolyamat egyébként olyan volt, mint egy hormonális „vulkánkitörés”. Az egyik lány a mélyinterjús szülésfeldolgozó munkánk után nem sokkal teherbe esett, ezért ő végül speciális szerepet kapott.) Szerintem az, ahogy a szülésről beszélni szokás, be van szorítva egy szűk mezsgyére: a blogokon főleg traumatikus szülésekről szóló, vádaskodó leírásokat olvashatunk, a másik oldalon pedig ott vannak azok a beszámolók, amelyek rózsaszínű felhőbe burkolják az egészet. De nem jellemző az a beszédmód, amely analitikusan, a maga komplexitásában próbálná felfejteni ezt az eseményt. Művészeti alkotásból is nagyon keveset találtunk. Halálversből van millió, de szülésvers alig. (Szabó T. Annának van egy szülésverse.) A szülés ki van szorulva a közbeszédből. Biztos kíváncsiak vagyunk rá, de akadályoz a félelem.

Nincs is kidolgozva még az a nyelv, ahogy beszélni lehet róla. A nők csak mostanában kezdtek nyilvánosan foglalkozni azzal, amit átélnek a terhesség és szülés alatt.

Közben ne feledjük az apukák perspektíváját se! Növekvő elvárás, hogy az apa ott legyen szüléskor, de utólag sokszor kiderül, hogy traumatikus volt neki az élmény. Váratlanul érte, frusztráló volt. Hiányzik valami a kultúránkból, társadalmunkból, ami felkészít és átsegít ezen az élményen. Pedig a szülés az egyik legmeghatározóbb esemény az életben. Dimenzióváltás, ha keresztülmész rajta, utána nem ugyanaz az ember vagy többé.

Az előadás segítséget tud nyújtani ebben?

Egyrészt remélem, hogy a néző többet fog megtudni a szülésről. Másrészt pedig bízom abban, hogy az előadás kapukat nyit meg, és rávilágít arra a hiányra, amit említettem. Felveti azt a kérdést, hogy az orvosi és a bábai szemlélet konfliktusán túl hogyan lehetne árnyaltan beszélni a szülésről, hogyan lehetne közbeszédet teremteni róla.

A ti szüléstörténeteitek különbözősége megjelenik az előadásban? Hiszen nyilván mind az öten mást éltetek át.

Nem a szüléstörténetek alapján castingoltam a szereplőket, de három teljesen különböző történetet tudtunk felépíteni. Talán az hiányzik, hogy egyik sem császármetszés, ami ma a nők közel 40%-át érinti Magyarországon. Így egy nagyobb csoport nem fogja egy az egyben megtalálni a saját élményét. De lesz kórházi szülés a történetek között.

Táncosként sokkal nagyobb a testtudatosságotok, ez biztosan segített a szülésben és a feldolgozásában is.

Nem tudom, hogy a szülésben segített-e, de az önreflexióban biztosan. Egy táncos hozzá van szokva ahhoz, hogy megfigyelje a testében zajló folyamatokat, és tudati szintre helyezze. Aztán táncmozdulatokká is tudja alakítani ezeket az emlékeket. Szerintünk ehhez az előadáshoz fontos, hogy már szült nők táncolják. A próbák alatt sokat beszéltünk arról, hogy hogyan lehet elérni azt a csodát, hogy a mozdulaton látsszon a személyes tapasztalat.

Hogyan jelenik meg a táncban mindez, amit elmondtál?

Azokat a belső fizikális élményeket használtuk fel, fordítottuk ki a mozgásanyag létrehozásához, amelyeket a szülő nő megél. Megkerestük ennek az állapotnak az alapvető összetevőit, rétegekre bontottuk. A légzés, a hangok, az idő, az erő, a periodikusság, az összehúzódás minősége… Ebből születtek az improvizatív jelenetötletek. Hogyan lehet például egy mozdulatban megfogalmazni azt, ahogy kicsusszan a gyerek? Milyen érzés ez a csusszanás? Vagy milyen az, amikor szétesik a légzés? Az előadásaimban gyakran dolgozom testi-lelki emlékekkel, az előadók személyiségével és élettörténetével. De ennyire tisztán, fókuszáltan még nem indultam ki egy testi élményből.

Tehát fizikailag is erősen átélhető előadás lesz, nemcsak lelkileg?

Igen, azt remélem, hogy a darab végére a nézőtéren is megszül mindenki. (Nevet.) De ez attól függ, hogy mennyire sikerül emocionálisan is bevonni a nézőket. Tisztában vagyunk azzal, hogy az elmondhatatlant próbáljuk elmondani. Voltaképpen az előadás maga ez az újra-újrapróbálkozás, egyre mélyebben és erősebben. Pont úgy, mint a vajúdás.

Kiket vártok az előadásra?

Mindenkit. A férfiakat különösen! Nagyon remélem, hogy a szülés rájuk is tartozik, és kíváncsi vagyok arra, hogyan viszonyulnak majd ahhoz, amit látnak. A tágabb kontextus, a születés-szülés-halál kérdése pedig egyértelműen mindannyiunk számára fontos, nemtől függetlenül. Nagyon várjuk azokat a nőket is, akik még nem szültek. Azoknak pedig, akiknek már van gyerekük, az előadás segíthet felnyitni az emlékeket, feldolgozni az élményeket.

Ha ilyen társadalmilag fontos, mindenkinek az életét érintő kérdésről szól az előadás, biztosan szerveztek hozzá kísérő rendezvényeket.

Lesz egy kerekasztal-beszélgetés civil szereplőkkel január 25-én, délután fél 6-kor a Trafóban. A címe Szülés, félelem, szabadság. Mennyire determinálnak a saját félelmeink? Mennyire van választásunk a szüléssel kapcsolatban? De sok más rendezvényt is tervezünk később az előadás kapcsán. A próbafolyamat alatt jöttem rá, hogy milyen sok dolog van, amiről jó lett volna hallanom a szülés előtt – és szeretném, ha ezekről több szó esne. A szülés kétségtelenül embert próbáló fizikális és mentális teljesítmény. Mindenki elismeri, hogy egy élsportoló felkészítéséhez hozzátartozik a mentális felkészítés, ott van mellettük a szakember. A szülésre való felkészítésből azonban ez hiányzik.

Tudnál mondani egy példát arra, amit fontos lenne már a szülés előtt tudni?

A szülés a megnyílásról és elengedésről szól. A hüvely és a méhszáj ugyanolyan záróizom, mint a végbél záróizma. Szüléskor engedni kell a megnyílást, hogy olyan hatalmas dolog tudjon kijönni belőled, mint soha máskor. Kérdés, hogy milyen körülmények, milyen belső állapot kell ahhoz, hogy ezt meg tudd engedni magadnak? Nagyon érdekesek a tágulás elakadásai is, hogy ki mit gondol olyankor és mit reagál rá. Én régen szertornáztam: a tornában is akkor történnek a balesetek, amikor félsz, megijedsz valamitől. Ez a szülésnél is így van. Ha elakad, sőt, ha visszafordul a tágulás, az – amellett, hogy a fizikai körülmények vagy a rossz testhelyzet is okozhatja – kötődhet zavaró vagy megoldatlan mentális, lelki problémákhoz is.

A Burok Trafó-beli premiere (2018. február 2.) környékén többször látható lesz a Loop – merülés két levegővel című előadás is. Kötődik valahogyan a Burokhoz?

Nem, teljesen más jellegű és témájú. A Loop két szóló koreográfiából álló est, két nagyon személyes vallomás. Szász Dániel szólója egy érett táncos komoly életközepi önkutatása, amely az ösztönvilág és a civilizált emberi forma közti konfliktusról beszél – szavak nélkül. Meditatív mozgásfolyam, belső robbanásokkal. Furulyás Dóri pedig az én korábbi, Lomtalanítás című szólómat vette át. Egy depresszív, önmagát, a döntéseit és a világban elfoglalt helyét folyamatosan megkérdőjelező nőnek az egy szusszra elmondott monológjáról van szó. A verbalitás és a fizikalitás egymás mellett megy benne, sajátos humorral – azt hiszem, sokan magukra ismerhetnek ebben az élethelyzetben.

A Burok – a táguló idő összehúzódásai 2018. február 2-án és 3-án lesz látható a Trafóban. A Loop – merülés két levegővel pedig január 22.-én és február 5-én.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top