+ Interjú

Autós üldözés a bábszínházban

Bábelőadás nemcsak gyereknek szólhat, és akkor is lehet rajta nevetni, ha az öregedés témáját dolgozza fel. Erről tanúskodik az ESZME produkciója, Az időnk rövid története, ami harmadik éve töretlen sikerrel szerepel a Trafó programjában: legközelebb január 23-án lehet megnézni. A darab írójával, Gimesi Dórával beszélgettünk idősekről, fiatalokról és a bábművészetben rejlő lehetőségekről.

szőlősi Mátyás fotója

Belefogalmazni egy előadásba azt, amire saját nagyszüleinkből emlékszünk

Bábelőadás nemcsak gyereknek szólhat, és akkor is lehet rajta nevetni, ha az öregedés témáját dolgozza fel. Erről tanúskodik az ESZME produkciója, Az időnk rövid története, ami harmadik éve töretlen sikerrel szerepel a Trafó programjában: legközelebb január 23-án lehet megnézni. A darab írójával, Gimesi Dórával beszélgettünk idősekről, fiatalokról és a bábművészetben rejlő lehetőségekről.

– Hogy jött az előadás ötlete? A résztvevőkkel egyébként is rengeteget dolgoztok együtt, miért merült fel, hogy egy független produkciót is létrehozzatok?

– Régen felmerült már az igény, hogy létrehozzunk egy független produkciót. A Bábszínházban nagyon szeretünk dolgozni, de ott nehezebben élnek meg kisebb, felnőtteknek szóló előadások, egészen egyszerűen azért, mert nincs elég időpont és hely ilyen produkcióknak.

A nyugat-európai kultúrában természetes, hogy felnőttek látogatnak bábelőadásokat, Magyarországon ez a réteg nagyon szűk. Viszont a Trafó olyan hely, ahol meg tud élni egy furcsa formát használó előadás, aminek a közönsége lehet, hogy a Budapest Bábszínházba nem jönne be. Hidat akartunk képezni a két intézmény közönsége között, és úgy tűnik, hogy ez sikerült is.

Ezen kívül meg akartuk mutatni azt is, hogy a bábelőadás tud érvényesülni önálló színházi előadásként is. Hiszen egy formáról van szó, bizonyos szempontból ugyanolyan, mintha tánc- vagy videós előadást néznél.

– Az darab idős emberek történetét mutatja be, borzasztóan humoros formában. Miért választottátok ezt a témát?

– Ez volt a személyes része az alkotásnak. Nekem 2013-ban halt meg a nagymamám és Hoffer Karinak (Hoffer Károly, az előadás rendezője [a szerk.]) is ekkor halt meg az egyik nagyszülője. Mindkettőnknek szoros kapcsolatunk volt velük, így kaptunk egy közös, személyes löketet, hogy belefogalmazzuk egy előadásba azt, amire saját nagyszüleinkből emlékszünk. Ebben az időben sokat beszéltünk arról, hogy lehetne megtartani a hozzájuk fűződő emlékeinket, és az időhöz való viszonyunk is állandó beszédtémánk volt. Aztán egyszer csak kibukott a kérdés, hogy miért is nem csinálunk belőle előadást? Hiszen ez a téma aranybánya.

Utána ment magától a dolog, írás közben már azt is tudtam, kire írom az adott karaktert. Mindenki mesélt történeteket a saját nagyszüleiről, ezek aztán részben bele is kerültek az előadásba. Sőt, Marcella (Andruskó Marcella, az előadás szereplője [a szerk.]) hozott egy rózsafüzért, ami a nagymamájáé volt, ez rá is került az általa mozgatott bábra. De az én nagymamám doboza is bekerült az előadásba, abban él Mara (Pallai Mara, az előadás szereplője [a szerk.]) bábja.

– Minden résztvevőhöz közel állt a téma?

– Mindenkit elkapott. A harmincas éveink elején vagyunk, most szembesülünk azzal, hogy az idő tényleg telik, most lett az idősödés elfogadni való probléma. És persze itt van az is, hogy az idősek egyszerre vannak még mindig távol, de közben már kicsit jobban is értjük őket. Ezért is olyan fontos az előadásban szereplő kettősség: a színészek az idős bábok fiatalkori énjét jelenítik meg.

Fotó: Mónus Márton

Meg akartuk mutatni azt is, hogy attól, hogy valaki öreg, még ugyanolyan lelkesen tud részt venni bármiben, és ugyanolyan intenzíven képes megélni az eseményeket. Erről szól Örkény Macskajátéka is, amiből nagyon sokat inspirálódtam az írás során.

– Cél volt, hogy humoros darabot készítsetek?

– Nekem az összes nagyszülőmnek nagyon jó humora volt, akik elképesztő iróniával reagáltak saját helyzetükre. Biztosan az is számít ennél a témánál, ki mit hoz otthonról, én szerencsés vagyok, amiért ezt láttam. A karakterek is ehhez igazodnak, a női karakterek nagy túlélők lettek, akik megőrizték a huncutságukat. A fiúknál inkább benne van a nosztalgiába való visszamerülés, az ő figurájuk fokozatosabban oldódik.

Fotó: Mónus Márton

De az is benne van a dologban, hogy a halál küszöbén álló idős emberek jelenléte eleve produkálja a lírát. Az idősekhez hasonlóan nehezen mozdulnak a bábok, így tervezte őket Karcsi (Hoffer Károly, az előadás rendezője és a bábok tervezője [a szerk.]). Öreg fából faragták őket, kicsit recsegnek-ropognak, és a mozgásuknak is van egy nehézkessége. Ez erőteljes ellentétben áll azzal, hogy mögöttük áll egy fiatal színész, aki baromira akarja, hogy mozogjon, legyen aktív a szereplőjük. Ez az ellentét nagyon termékeny és drámai, de meg is védett bennünket attól, hogy elmenjünk a lila líra irányába.

– Elég sok bábtechnika van, az előadásoknak pedig fontos eleme az, hogy milyen típusú bábok szerepelek benne. Az időnk rövid történeténél mit választottatok és miért?

Ezek asztali bunrakuk, azaz a tarkójukban van egy pálca, azon kívül nincs rajtuk semmi más, amivel mozgatni lehetne őket. De mindegyik báb egyedi: az egyik például tolószékes karakter, neki csak a fejét lehet mozgatni, de Mara néni még a kis csinos lábait is keresztbe tudja tenni, és a magassarkú cipőjét is külön mozgatja.

– Egyszer nyilatkoztad, hogy marionettre nagyon nehéz írni, bunrakura viszont könnyű.

– Ennél az előadásnál kicsit más a helyzet, mert nehezen mozdulnak a bábok, és ez meghatározta azt is, mit írhatok a történetbe. Bonyolult akciókat nem nagyon tudnak elvégezni, a történetben pedig van egy csomó: az autós üldözéstől kezdve a motoros üldözésen át mindenféle van. Ezekre kellett valamiféle stilizált megoldást találni.

– „Öregekről fiataloknak bábokkal”, így szól az előadás ismertetője. Ebből nekem nem teljesen derül ki, hogy milyen korosztálynak szól a produkció.

Fotó: Mónus Márton

– Volt egy érdekes élményünk, amikor a közönség egyik fele hetedik osztályosokból, a másik fele pedig egy nyugdíjasklubból állt. Az egyes csoportok tagjai máshol nevettek, máshol voltak csöndben, de mégis, az előadás végére egy közösséggé kovácsolódott ez a furcsa összetételű társaság. Azóta tudjuk, hogy tökéletesen működik mindkét korosztálynál a produkció.

– Az előadóművészetben egyre gyakoribb, hogy ötvözik a különböző műfajokat, vagy technológiai újításokat vezetnek be. Ez mennyire jellemző a ti műfajotokra?

– Nagyon és egyre inkább. A tiszta bábszínház már nagyon ritka, eleve hibridben gondolkodunk, és ez iszonyú inspiráló. Élő színházat rendező alkotók is beemelik a bábot az előadásaikba, és mi sem csak mozgatóként használjuk már a színészt. Beemelünk táncszínházi, élőzenés elemeket is, és persze a digitális technológiákat is. Nagyon jó példa erre például a Hotel Modern egyik előadása, ami annak idején a Trafóban szerepelt. Ez egy Auschwitz terepasztal volt, ahol arctalan bábokat láttál, a színészek meg kamerával mászkáltak fel-alá. Nem láttál sok akciót, mégis, iszonyú erős érzelmeket váltott ki belőled…

– Elég sok mindent csinálsz. Mesekönyvet írsz, rádiójátékot, felnőtteknek szóló előadást, ifjúsági és gyerekdarabot is.

– A munkák zöme felkérésre érkezik. Általában a rendező hozza az ötletet, én pedig ekkor kapcsolódom be a folyamatba. A mesekönyv persze más, mert az csak akkor jön létre, ha van egy személyes motiváció. De ilyen volt Az időnk rövid története is. Ha egy történet ki akar jönni, akkor az kijön, és nem is szabad hagyni, hogy bentragadjon.

Autós üldözés a bábszínházban
Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top