Gyurkovics Tamással beszélgettünk, aki a Mengele bőröndje / Josef M. két halála című regényében egy idős, joviális német úr, bizonyos Josef Mengele Brazíliában töltött öreg napjait mutatja be. De vajon valóban megadatott a zavartalan öregkor az egyik legkegyetlenebb náci bűnösnek? A hosszas kutatómunkán alapuló regénynek most már színpadi feldolgozása is látható a budapesti Spirit Színházban.
Milyen mítoszokat rombol a regénye?
A háború utáni évtizedekben – elsősorban Hollywoodban – kialakult egy hamis Mengele-kép, amit mindannyian ismerünk: a diabolikusan zseniális, de kegyetlen tudós képe, aki a háború után Dél-Amerikába menekül, ahol aztán fehér öltönyben parádézik, páncélozott Mercedesben jár és egy hatalmas, titkos szervezet élén a Negyedik Birodalom megteremtésén ügyködik… A színes-szélesvásznú mítoszok azonban többet takarnak el a valóságból, mint amennyit megmutatnak belőle. Pedig a valóság legalább olyan izgalmas, csak másképpen. Ezt a „másképpent” szerettem volna megírni.
Mondana néhány szót a kutatásról, amely megelőzte az írást? Mi lepte meg közben a legjobban?
Kezdetben az én Mengelével kapcsolatos ismereteim sem mutattak túl a közhelyeken. Be kell vallanom, azt sem tudtam, hogy egyáltalán megérte a boldog öregkort. Márpedig a láncreakció egy öregkori fotójával indult: egy angol nyelvű magazinban megláttam a joviálisan mosolygó, öreg és bajszos Mengele fotóját, majd a cikkből megtudtam azt is, hogy 68 évesen Brazíliában, a tengerben pancsikolva érte a halál. Azért ez elég bántó kontrasztban volt azzal, amit az áldozatai haláláról tudtam. „Magánfelháborodásból” kezdtem el egyre több és több irodalmat olvasni az életével, illetve a korszakkal kapcsolatban, és elég hamar kiderült számomra, hogy ami látszólag könnyed és szabad életnek tűnt, az valójában egy folyamatosan szűkülő élet volt, amelyben az öregedő Mengele a saját paranoiájából emelt börtönfalakat maga köré.
Miért érezte annyira fontosnak, aktuálisnak ezt a témát, hogy regényt írjon belőle?
A regény két nagy részből áll. Az első rész azt igyekszik – persze a fikció, a szépirodalom eszközeivel – feldolgozni, hogy mi történt Josef Mengelével a valóságban azután, hogy 1949-ben elmenekült Európából. A második rész azonban egy alternatív történelmet mutat meg. Eljátszottam azzal a gondolattal, mi történt volna, ha a hatvanas évek elején nem Eichmannt, hanem Mengelét fogják el a Moszad ügynökei Buenos Airesben és őt hurcolják Izraelbe. Megírtam tehát Mengele sosemvolt jeruzsálemi perét, méghozzá úgy, hogy az Eichmann-per koreográfiáját, szereplőit vettem kölcsön.
Mindez azért fontos a regény aktualitásával kapcsolatban, mert ahogy Eichmann esetében is be lehet azonosítani egy, a többinél fontosabb tulajdonságot, ami végül szörnyeteggé tette, úgy ezt talán Mengele esetében is meg lehet tenni. Ha Eichmannt a szervilizmusa tette bűnössé, akkor Josef Mengelét a nárcisztikussága, a saját képességeibe vetett kritikátlan hit. Persze mindannyiunknak vannak rossz tulajdonságaink – önszeretet, irigység, gyávaság, szolgalelkűség –, ezek azonban akkor válhatnak pusztító erővé, ha hatalommal párosulnak, különösen pedig egy olyan történelmi korban, ahol a fékek és ellensúlyok – nemcsak jogi, hanem erkölcsi értelemben is – fokozatosan kiiktatódnak a hétköznapokból. Ha nagyon bulvárosan akarnék fogalmazni, azt mondanám: a tanulság számomra az volt, hogy a bennünk lakozó szörnyetegtől csak a szabadság szülte rend tud megvédeni minket és másokat is. Ez pedig nem „Mengele-specifikus” felismerés, hanem általános, és azt hiszem, minden korban aktuális.
A korábbi foglalkozása (politikai kommunikáció) és az ebben szerzett tapasztalatai megjelennek a szövegben vagy a látásmódjában?
Közel másfél évtizedig dolgoztam beszédíróként, politikai kommunikációs háttéremberként. A regény látásmódját ez szerintem nem befolyásolta, de az kétségtelenül jól jött, hogy sokszor kellett más emberek bőrébe bújnom, más-más hangon megszólaltatnom bizonyos üzeneteket. Leginkább azonban annak a tapasztalatnak vettem használt, hogy az alkalmazott szövegírásban az embernek mindig sokféle háttéranyagból kell dolgoznia. Az anyagok között pedig valahogy rendet kell tartania, szét kell tudnia választani bennük a felhasználandót a félreteendőtől. A Mengele-regényhez közel százoldalnyi jegyzetet készítettem. Ha korábban nem dolgoztam volna olyan sokat háttéranyagokkal, ebben a cédularengetegben biztosan eltévedtem volna.
Mi volt a legnagyobb nehézség, kihívás írás közben?
A beszélői pozíció megtalálása. Először egyes szám első személyben kezdtem el megírni a történetet, de azt vettem észre, hogy akkor én, Gyurkovics Tamás állandóan kiszólok a szövegből, elkezdek ítélkezni, akaratlanul is jelzem, hogy mit gondolok Mengeléről. Márpedig én az ítélkezést az olvasóra akartam bízni. Nem történelmi esszét szerettem volna írni, hanem egy regényt hús-vér szereplőkkel. Ezért határoztam el, hogy inkább egyes szám első személyben, Josef Mengele szemszögéből mesélem el a történetet. Sokszor megkérdezik tőlem, hogy nem volt-e nehéz egy szörnyeteg bőrébe bújnom. Az igazság azonban az, hogy így volt könnyebb, vagy egyáltalán lehetséges végig csinálni azt, amit kitaláltam.
Miért döntött úgy, hogy két variációban mutatja be a történetet?
A regénynek az az alcíme, hogy Josef M. két halála, ami kissé „spoileresen” arra utal, hogy itt két életutat és két véget mutatok be. Az egyikben Josef Mengele szabadon él majdnem hetvenéves koráig, majd egy sztrók következtében vízbe fullad. A másikban még ereje teljében elfogják, bíróság elé állítják és kivégzik. Az olvasó joga eldönteni, hogy ő melyik véget tartaná igazságosabb, valódibb büntetésnek Mengele számára. Az én nagy utazásom a regény kapcsán épp az volt, hogy a válasz egyáltalán nem olyan magától értetődő, ahogy elsőre gondolnánk.
Az Ön ötlete volt, hogy monodrámaként színpadon is megjelenjen a regény?
Á, ilyesmiről álmodni se mertem. A könyv még csak néhány hónapja jelent meg a Kalligram gondozásában, amikor Bányai Gábor rendező felhívott, hogy tetszik neki a regény, sőt színpadra is szeretné állítani. Mit mondjak, szügyig meg voltam hatva.
Ön mennyire alakította a készülő előadást?
Amikor egy szerző könyvéből színpadi adaptáció készül, két út közül választhat. Az egyikben aktív részese annak a kreatív folyamatnak, amely során megszületik a szövegkönyv, aztán maga az előadás. A másik út esetében pedig távol marad ettől a folyamattól és teljes szabadságot ad a színházi alkotóknak. Én az utóbbit választottam, egyébként nálam jóval tapasztaltabb emberek tanácsára hallgatva. A szövegkönyv, terjedelmét tekintve, nagyjából a tizede a regénynek. Ilyen mértékű húzásra, szerkesztésre biztosan képtelen lettem volna a saját szövegemmel kapcsolatban. A dramaturg, Besenyei Zsuzsa viszont képes volt rá: feszes és koherens szövegkönyvet írt a regényből, amit Bányai Gábor minimalista felfogású, szellemes rendezése és Perjés János hiú és tiltakozó, mégis egyre kisebbé töpörödő Mengeléje tesz igazi színházi élménnyé.
Mennyiben látja másképpen a saját művét, amikor a színpadon nézi?
Nem tudom kikapcsolni azt a tudást, amit a regény ismerete jelent. Ezért a nézőtéren ülve óhatatlanul is izgat az a kérdés, hogy vajon milyen olvasat alakul abban a nézőben, aki a regényt előzőleg nem ismerte. Azt már hálistennek tudom, hogy önmagában is értelmes és érvényes történetként élik meg az előadást, de ettől a kérdés természetesen még kérdés marad, ez pedig leggyakrabban úgy fogalmazódik meg bennem: a könyvet nem ismerő nézőnek vajon lesz-e kedve az előadás után elolvasni a regényt is, és ha igen, az hogyan értelmezi át visszamenőleg azt, amit a Spiritből hazafelé sétálva gondolt…
Mit olvassunk/nézzünk meg előbb? A regényt vagy az előadást?
A lényeg, hogy mindkettőt! (Nevet.) A Besenyei-Bányai-Perjés-féle átiratnak azért örülök nagyon, mert néhány előadással a hátunk mögött már látható: létrejött egy új szöveg, ami párbeszédben van a regénnyel, értelmezi és átértelmezi egymást a két olvasat. Ez pedig hallatlanul izgalmas, amiben minden néző-olvasónak vagy olvasó-nézőnek része lehet. Csak egy könyv és egy színházjegy kell hozzá, tetszőleges sorrendben.
A regény színpadi adaptációja legközelebb 2018. január 17-én és 31-én látható a Spirit Színházban.
