Martin Walser: Kényszervirágzás [Angstblüte] – Typotex Kiadó, 2017 – fordította Nádori Lídia – 464 oldal, kartonált kötés – ISBN 978-963-279-994-5
Nézzünk szembe vele, hogy – a megnövekedett élettartammal együtt – az öregség/öregkor a mai európai civilizáció számára legalább annyira feldolgozatlan és feldolgozhatatlan, mint a halál. A szembenézés nem jellemző, s ha valaki megpróbálja, akkor sem talál recepteket. Aki eljut odáig, annak – társadalmi helyzetétől függetlenül – egyedül kell szembenéznie a korral járó szereppel. (Hányszor halljuk terelésként, hogy „én azt úgysem fogom megélni”…)
Persze, van, aki mindent feladva elengedi az életet, elsorvad, s van, aki hetven/nyolcvan felett megpróbál úgy tenni, mintha még mindig harminc/negyven/ötven éves lenne. És van még sok köztes állapot, de az a legritkább, hogy valaki időskorában elmondhatja magáról, hogy „a helyén van”. Ráadásul, ha ez az életszkasz kerül szóba, akkor nem az érintettek nyilvánítanak véleményt, hanem azok, akik „még csak” jövőjük rémképeként próbálnak nem-szembenézni az öregséggel… miközben az öregedés jeleit szép sorban felfedezik magukon.
Az 1927-ben született Martin Walser regénye talán pont attól telitalálat, hogy számra az öregség már nem fikció, s így a Kényszervirágzás – függetlenül attól, hogy fikciós mű – egy olyan világról tudósít, aminek a felfedezéséhez még nincs meg a képesítésünk. A „Walser-expedíció” súlyát az adja, hogy a felfedezőnek esélye sincs a visszatérésre, hiszen az öregségből csak egyetlen kiút van…
Persze, ez pont egy olyan szituáció, ahol az olvasat hitelessége is megkérdőjelezhető, hiszen – függetlenül attól, hogy mit tudhatunk a témáról – meglehetősen bizonytalan, hogy mit érthetünk meg az öregségből. Éppen ezért most, az első olvasat után azt gondolom, hogy a Kényszervirágzás egy olyan könyv, amit mostantól időről-időre – mondjuk ötévente – érdemes újra elővenni és megvizslatni. Mennyire más az, amit az újraolvasáskor fontosnak vélünk, s tudjuk/tudhatjuk-e, hogy öt év múlva is az lesz a fontos?
„Le superflu, chose très nécessaire.”
(A fölösleges: szükséges dolog.)
– idézi fel a regény főhőse, Karl von Kahn, hetven pluszos befektetési tanácsadó Voltaire aforizmává lett gondolatát, ami talán a regény és az öregség kulcsa is. Ezt tényleg nem tudhatom, csak azt, hogy Walser szemén keresztül egészen másmilyennek, esendőbbnek és esetlegesebbnek tűnik az öregség. Nyoma sincs a remélt bölcsességnek, s ha van, amit egy életbe kapaszkodó, aktív öregúrtól irigyelhetünk, az a mindenre – így a hétköznapi erkölcsökre is – kiterjedő „nagyvonalúság”… ami persze nem óvja meg Karl von Kahn-t az illúzióktól, a reményektől és a vágyaktól. Sőt! Hetven pluszos létére ez a józan ember – befektetési tanácsadó, aki máskor tisztában van a kockázatokkal – képes teljes valójában átadni magát a beteljesíthető szerelem illúziójának. Szerelme, „,Joni Jetter, harminchárom éves, a legjobb mellékszereplő díjára jelölt színésznő”. Karl képes (lenne) arra, hogy mindent felrúgjon. Kamaszként veti bele magát a számára ígéretesnek tűnő szerelembe… Belső kényszerből fakad a Kényszervirágzás.
„Vetkőzéskor nem hibázott, eljutott az ágyig anélkül, hogy Joni látta volna. Legalábbis ebben reménykedett. Most ott feküdt, és biztosan tudta, hogy kétezer éve nem szeretett így férfi egy mellette fekvő nőt sem. Lehet, hogy a szerelemnek milliárdnyi fajtája fordult már elő. De az, ahogyan ő ezt a számára ismeretlen Jonit szerette, még nem esett meg sohasem. Szanaszéjjel beszélgették magukat az este. Mindketten megmutatták magukat egymásnak, mégpedig tekintet nélkül bárkire vagy bármire. És ebből kiderült, hogy nem illenek össze. Amit kiállítottak magukról, nem illik össze. És ez az, ami annyira vonzza Karlt Jonihoz: hogy nem illenek össze. Minél nagyobb a különbség egy férfi és egy nő között, annál nagyobb a szerelem. Ezt a mondatot próbaképpen hangosan ki is mondta….”
– ahogy hangosan, próbaképpen kimondott számtalan olyan mondatot, ami miatt 18-as karikát kellene tenni erre a cikkre. Walser már megteheti, hogy leírja ezeket, s szövegkörnyezetben hitelesen is hangzanak a hetvenes évek pornófilmjeit megidéző, önmagukban sérült mondatok. De ezeket – mint az öregkor értelmét is – mindenki keresse meg maga. A könyvben, vagy a valóságban…
