A Londoni Filharmonikus Zenekarral, Dennis Russel Davies vezénylete mellett vette fel legújabb lemezét a világhírű, magyar hegedűművésznő, Korcsolán Orsolya. A kortárs amerikai zeneszerző, a többszörös Grammy díjra jelölt Miguel Kertsman Korcsolán Orsolyának ajánlotta versenyművét, aki férjével, a Bécsi Szimfonikus Zenekar kürtművészével, Sugár Gergellyel játszotta azt lemezre 2017 decemberében. A zeneszerző a darabot kifejezetten a magyar házaspárra írta, akik nem csak előadták, de részt is vettek az alkotás folyamatában.
A magyar hegedűművész egy koncert kapcsán ismerkedtek meg Miguel Kertsmannal, a brazil származású amerikai zeneszerzővel, akivel azon nyomban közös hullámhosszra kerültek. Orsi éppen Bécsben, a Zene Házában második lemezének programját, Erich Wolfgang Korngold műveit adta elő. Korngold 1939-ben menekült Bécsből Hollywoodba. A császárváros csodagyermeke kalandos úton lett a hollywoodi zene atyja, az Errol Flynn filmek komponistája, az egyik első Oscar-díjas filmzeneszerző. Az ő műveit, és Orsit hallgatva született a műfaj határait kóstolgató nagyzenekari hegedűverseny ötlete, amely lassacskán családi projekté nőtte ki magát.
A darab, amit a bécsi találkozás ihletett, hangszerelés szempontjából is szenzáció, soha korábban nem létező hangszerkombinációt állít szembe egy szimfonikus zenekarral. Egy csodálatosan virtuóz hegedűre, valamint kürtre és sófárra, a többezer éves bibliai hangszerre íródott nagyzenekari versenyműről van szó. Gergő nem csak kürtön fog játszani, ő szólaltatja meg sófárt is, ezt a Jerikó falait romba döntő, Kelet-Afrikában, antilop szarvából készített, a zsidóság szertartásain használt tekervényes hangszert. Az egész folyamat rendkívül izgalmas volt, hiszen a magyar zenészek és a brazil-amerikai zeneszerző együtt alkothattak valami egészen újszerűt, kettejükre szabták az egész fergeteges concertót.
A zeneszerző, Miguel Kertsman zsidó-brazil gyökereivel már fiatal kora óta az Amerikai Egyesült Államokban él és dolgozik. Tanult a Juilliardon, a Berkleen, 20 évig volt a Sony egyik vezető művésze, nagyon sok műfajban mozog otthonosan, számtalan művét jelölték Grammy díjra. A New York 50 doors című kamaraszimfóniája, és ennek ősbemutatója már viharos sikert kavart, komoly kritikai elismeréseket söpört be. A zenészek számára őrületesen kemény munka megtanulni a darabjait, de megéri a fáradságot, hiszen a kritikusok szerint elképesztő hatással vannak a közönségre.
A Londonban rögzített lemez minden bizonnyal az egyik legérdekesebb színfoltja lesz világszerte a kortárs zenei életnek 2018-ban.
Korcsolán Orsolyával a lemezfelvétel után beszélgettünk.
Van rituálétok lemezfelvétel előtt?
Fekete csoki… 80%-os, az organikus energiabomba. Bevallom nem csak előtte, közben is, néha utána is…. Igen, csokoládé- és gyakorlásfüggő vagyok. Szeretek viszonylag későn érkezni a koncerttermekbe, csak pár perccel a kezdés előtt. A hotelben alaposan bejátszom magamat, picit mindig a darabot is átfutom és irány a színpad vagy a stúdió. Gergő azt mondja, ilyenkor jobb nem kérdezni tőlem semmit, úgysem kap használható választ, ilyenkor már szerinte full ‘művésznő’ módban vagyok. Szerintem ez így azért erős, de az biztos, hogy a feladatra koncentrálok, mire a terembe érek már teljesen benne vagyok a darabban. Függöny fel, mikrofon be, és mehet…
Hogyan lehet felkészülni egy ilyenre? Előtte sokat kell gyakorolni?
Rengeteget. Fergeteges, és egyben technikailag nehéz darabot írt nekünk a komponista, komoly kihívás volt megtanulni. Tele van hajmeresztő futamokkal, a hangszer és a játékos fizikai határait kóstolgató megoldásokkal. Miután megtanultuk a szólamainkat, és ez egy jó hónap kemény munkába telt, ‘családi’ próbákkal kezdtünk férjemmel, Gergővel, aki a kürt és a sófár szólamot játssza. Nappali, kávé-tea, csoki, süti, kotta, gyerünk. A kávé kihűlt, a süti megkeményedett, többször összevesztünk, még többször kibékültünk, így csináld, úgy csináld, te így, te úgy. Elszöszöltünk vele két hetet. Ezután jöttek a zongorás próbák az asszisztens karmesterrel és Miguellel a zeneszerzővel Bécsben. Nátán kisfiúnk azóta már fülből játszik pár témát zongorán, annyit hallja szegény, anya-apa gyakorol megint… az ember azon kapja magát, hogy már álmában is a darabot dúdolja.
Van helye egy lemezfelvételen improvizációnak?
Persze, de nem a szó klasszikus értelmében… Itt most egy egészen különleges felvételről van szó, a darab először szólal meg, eddig csak papíron, meg a komponista fejében létezett. Amint elsuhan az első auftakt, mindenki fülel, mert szinte minden pillanat újabb és újabb meglepetéseket hoz. Csodálatos, eddig sosem hallott színek, meglepő és megkapó hangulatok, amikhez mind-mind gyorsan alkalmazkodnod kell. Fülelsz, elkapsz egy fonalat, szövöd a magadét, valaki behoz egy új témát, reagálsz, változtatsz. A hangok, a ritmus kötöttek, de amikor és ahogyan, az a tiéd, és ott sokszor improvizálni kell, mert ahogy a gyakorlóban elképzelted, az már ott nem működik. Egy nagy társasjáték az egész, és akkor a felvételvezető beleszól, hogy ‘cut’. És akkor újra dobhatsz.
Rátok írták a darabot. Módosult a felvétel közben? Volt, ami ott született meg?
Igen, volt. Az igazság az, hogy ez a folyamat már korábban elkezdődött, Miguel küldött emailen egy kottát: Le tudod játszani? Le lehet így játszani? Van egy híres történet Sztravinszkijról; éppen egy kávéházban ült, amikor meglátta az akkori világ egyik legnagyobb hegedűvirtuózát a másik asztalnál, Samuel Dushkint. Gyorsan felírt egy szalvétára pár hangot, és odarohant hozzá: maestro, le lehet ezt így játszani? Le – mondta Dushkin. Ebből született a Sztravinsky-hegedűverseny. Miguel teljesen rám, ránk szabta a darabot, csak hát szalvéta helyett email-ben.
Te hegedülsz, Gergő kürtöl és sófáron játszik. Mi az a sófár?
A sófár az egy szarvból készített kürt, vagy inkább talán trombita szerű hangszer, amit a zsidó vallási tradícióban újévkor szólaltatnak meg. Ez a búgó, zengő, éneklő hang köszönti az új esztendőt. Majd egy méter hosszú, és Kelet-Afrikában, egy antilopféle, a kudu, szarvából készül. Na de volt itt egy hatalmas probléma. Miguel megírta a darabot, és hát kiderült, hogy a mi sófárunk, egyetlen kudu szarvunk nem tudja eljátszani az összes hangot, két fontos hangmagasság egyszerűen ‘nincs rajta’. (Egyébként a zeneszerzőket ilyen dolgok szerencsére sosem tartják vissza.) Semmi gond, legalábbis ezt gondoltuk, kell találni még egy sófárt, még egy kudut, kisebb, rövidebb szarvval, azzal a két hiányzó hanggal… Hát mi az egész világot felkutattuk, mindenkinek írtunk, Gergő e-mailezett, telefonált. Semmi. Izrael, USA, Afrika… semmi. Amikor már majdnem elvesztettük a csatát, meg azt a két fránya hangot, eszembe jutott, hívjuk fel a barátnőmet, a tortatervező Raj Ráhelt Pesten, a mamájának van egy pici judaika-boltja, hátha neki lesz ilyen kuduja. Szóval amikor már az egész világot körbejártad, akkor nem marad más hátra, be a kocsiba és irány Bécsből a Wesselényi utca. És nem hiszed el, volt neki! Pont az a sófár, pont az a kudu szarv, ami kell, ami nincs sehol máshol a világon. Ott a kirakatban! Őrület nem?
Milyen volt az összhang a zeneszerző, a karmester és a zenekar között?
Ez az egész egy nagy ‘kémia’ kell, hogy legyen. Persze legfontosabb, hogy a karmesterrel meglegyen a közös hullámhossz. Mi már a hotelben a reggelinél alaposan átfésültük a darabot két Earl Gray között. Ő Dennis Russel Davis, óriási egyéniség, az elmúlt negyven év egyik legfontosabb modern zenei dirigense. Alapos volt a darabbal. Mielőtt együtt reggeliztünk, állítólag 28 kérdést írt fel a zeneszerzőnek. Lenyűgöző az a tapasztalat, amivel az amúgy is briliáns zenekart kezelte. A London Philharmonic Orchestra ma a világ egyik legjobb együttese, Dennis keze alatt szárnyakat kaptak. Fontos az is, hogy a szólista nyitott legyen és bízzon a zenekarban, hiszen együtt utazunk, egy concertó mindig párbeszéd a szóló és a tutti, a zenekar között. Sokat segített, hogy a koncertmesterrel, Vesselin Gellev ‘Veszkó’-val együtt tanultunk New York-ban a Juilliardon. Partnerem volt azokon a brutális skálaórákon, ahol az utolsó cseppig minden hangot, ami csak létezik a hegedűn, kisajtoltak belőlünk. Egy másodperc alatt klikkeltünk, onnan folytattuk, ahol New York-ban abbahagytuk.
Mennyi dől el ilyenkor a stúdióban, és mennyi később?
A stúdióban, főleg itt Londonban a zenei felvételek igazi fővárosában hatalmas az elvárás, itt nem illik hibázni. Ez engem hihetetlenül motivált, teljesen rá tudtam fókuszálni a feladatra, és teljes koncentrációval hagytam magamat sodródni az árral. Persze sok múlik majd a zenei rendezőn is, hogyan vágja össze a legjobb felvett darabkákat. Az biztos, hogy ott sem lesz hiba, a fantasztikus Gramophone-díjas producerrel, Andrew Walton-al dolgozhattunk együtt. Andrew (is) maximalista, ismeri a zenekart, a stúdiót, a karmestert. Szerintem szuper lemez lesz belőle!
