Steven Pressfield: Az utolsó amazon [Last of the Amazons]– Partvonal Kiadó, 2017 – fordította V. Csatáry Tünde – 392 oldal, kartonált kötés – ISBN 978-615-5783-06-7
A történelmi regények általában így-úgy megküzdenek azzal a problémával, hogy miként viszonyuljanak a történelmi tényekhez és személyekhez. Nem könnyű egyszerre hitelesnek és olvasmányosan kalandosnak lenni. Steven Pressfield a közönség ítélete szerint jól vette ezt az akadályt, s az ókori görög világról írott regényei (például Az afgán hadjárat, A háború hullámai vagy A tűz kapui) nem csak a megszokott népszerűséget hozták meg neki, hanem valamifajta szokatlan tekintélyt is szerzett általuk. A tűz kapui című regénye állítólag kötelező olvasmány az amerikai tengerészképzésben…
Az utolsó amazon című regény azért jelentős az író munkássága szempontjából, mert olyan írásbeliség előtti időszakkal foglalkozik – a trójai háborúnál is régebbi anyaghoz nyúl –, melyről a legendákból is csak homályos fogalmat alkothatunk. Az, amit Athén városállamnak erről a korszakáról sejtünk, csak a jóval később lejegyzett legendákból kihüvelyezhető, s éppen ettől izgalmas. Pressfield egyszerre ragadta magához a legnagyobb írói szabadságot adó témák egyikét, miközben – éppen az ismerethiány miatt – elképesztő kötöttséget vett magára. Történelmi regényt írni a történelem előtti időkről igazán írót és embert próbáló kihívás. Nem megírni kell azt a világot, hanem megteremteni. Majdnem úgy, mint a fantasy-irodalom legjobb darabjainál. Csak itt kiindulásként a regénybeli időszakot követő korokról ránk maradt ismeret áll rendelkezésünkre.
Pressfield azt feltételezi, hogy az amazonok léteztek, s az a kevés, amit róluk tudunk, valóságalappal bír. Erre az alapra húzza fel a regényt, erre építve teremti meg és bontja ki részletesen az általa elképzelt valóságot.
Az utolsó amazon több szálon futó cselekménye – mert a korban nem az írásbeliség, hanem a szóbeli hagyományátadás volt a jellemző – a szereplők meghatározott helyeken elmondott elbeszéléseiből bontakozik ki. Az így megteremtett narráció lehetőséget ad arra, hogy a szereplőket és az eseményeket több oldalról is megismerjük… és értelmezzük.
Van mit értelmezni, hiszen a történetben fontos szerepet játszó szerelmi vonal apropó arra, hogy az egymástól nagyban különböző civilizációk szembenállásának és összeütközésének problémáját – az egyértelmű állásfoglalást háttérbe szorítva – megpróbáljuk megérteni… hiszen a regényben kibontakozó kép olyan ellentétre világít rá, amivel az emberiség a történelme során mindig is hadakozott.
„A társadalom megsokszorozza az egyén hatását, az egyén által megszerzett tudást mindannyiuk hasznára lehet fordítani. Már nem kell minden egyes embernek magában felhalmoznia minden tapasztalatot, de koncentrálhat egyetlen mesterségre vagy művészetre, például az aranyművességre, fizikára, borászatra vagy vitorlakészítésre. Az énekes énekelhet, a takács szőhet. Mindegyik bőségben élhet, és tovább terjesztheti a jólétet maga körül.”
– mondja Thészeusz egy hosszú monológban az amazonoknak.
Athén, és az ott kibontakozásnak indult kultúra, mai, európai világunk egyik előképe és gyökere a maga városias, épített, természettől elszakadt és ember által kialakított törvényeivel szükségszerűen áll szemben a vad, természet közeli nomádok erőn, erőszakon és mély kötődéseken alapuló világával. A találkozás elkerülhetetlenül kapcsolatteremtést és konfrontációt jelent, hiszen a két értékrend nem egyeztethető össze. Ráadásul az ember természetéből egyenesen következik, hogy a saját kultúráját magasabbra értékeli, mint a másikét, az idegenét.
„Mi itt a sztyeppén nem is használjuk azt a szót, hogy munka, mert bármit teszünk, azt örömmel tesszük, tiszteletben tartva teremtőnk akaratát. Napjaink isten játékával telnek, esténként a testet és a lelket egyaránt formáló feladatok elvégzésének egészséges fáradtságával fekszünk le. Tulajdon! Mi haszna a nyomoron és az elhidegülésen túl? A városban elégedetlen emberek robotolnak mécsesek fényénél, nehogy a szomszédjuk föléjük kerüljön. A kovács a fujtató rabszolgája lesz, a zenész a lantjáé….”
– hangzik az amazonok válasza.
Pressfield és az általa használt elbeszélői technika azért fontos, mert mindkét oldalnak teret engedve túllép a sztereotip értékítéleteken. Érthetővé teszi mindkét oldal viszolygását, és érezhetővé teszi – a szerelmi szál által – a csodálat és a rácsodálkozás lehetőségét. Ráadásul mindezt olyan korba helyezi, ahol tisztán megfigyelhető… Talán nem túlzás azt állítani, hogy Pressfield az emberrel egyidős problémát – a maga időtlenségben – az időn kívülre, vagy legalábbis az idők kezdetére helyezi.
Azt, hogy mindezt olvasmányos, szórakoztató és lebilincselő kalandregény keretei között mutatja meg, lehetőség arra, hogy sokak érdeklődését felkeltve talán még a mai előítéletekre is hatást gyakoroljon. Aki pedig a néhol felbukkanó anakronizmusokkal akar bíbelődni – elismerem, a földrajzi nevek és a mértékegységek tekintetében van ilyen bőven – az magára vessen, mert esetleg szem elől téveszti azt, ami tényleg fontos.
