Örömmel tölt el, amit látok. Elmerülök Csíkszentmihályi Róbert szentendrei kiállításában. Pedig a természet távol áll tőlem, ami teljesen furcsa. Vidéki származásom azt is jelenti, hogy a közelében nőttem fel. Közel a földhöz, az erdőhöz. De el kellett távolodnom ahhoz, hogy a szépségét észrevegyem. Mert anno az erdő, csak azt jelentette nekem, hogy fák, növények, állatok közössége. Mert csak azt láttam, ami a szemem előtt volt. Nem láttam, nem, nem a fától az erdőt, hanem az erdőtől a természet titkos és rejtett szépségét.
Azt mesélte Csíkszemtmihályi, hogy vasárnapi szobrásznak készült. De nem úgy lett. Amikor 1970-ben az első kiállítására, mint szobrászt kérték fel, Szentendrén a Ferenczy múzeumban, még nem volt készen csak pár szobra. És a múzeum sem volt készen, mert ilyen típusú kiállítás még nem volt benne. A kiállítás mégis összejött. Csíkszentmihályi művei farönkökön álltak, a falakon Gothár Péter természetfotói. Annyira jól sikerült, hogy az összes újság kritikát írt róla.
Ezt is tudni kell viselni és elfogadni, esetleg megfogadni. Óriási lelki erő kell hozzá, hogy a siker ellenére kitarts az elképzelésed mellett, mert lehet, hogy le akarnak vadászni.
A vadászat egyébként végigkíséri a műveit. Ő maga is űzi, csak nem úgy, mint mások. Kamerával megy szarvasra.
A városhoz nagyon közel, egy domboldalon él a családjával, ahonnan rálátni Szentendrére, de mégis a természet közvetlen közelében vannak. Annyira közel, hogy egyik reggel, amikor a kutyáját ki akarta engedni a dolgát végezni, az különös, számára ismeretlen hangot adott ki. Akkor vette észre, hogy egy őz áll az udvarban. Aki álltában ugrott egy óriásit, át a kerítésen és elvágtatott. Ebből az élményből született az egyik kedvenc szobrom, a Ködös reggel. A szelíd, félrebillentett fej és az ugrásra kész, feszült test ellentétessége jellemzi ezt a különös, bájos lényt.
Elvarázsol, mert nekem mást jelent a ködös reggel. Egy hétköznapi dolgot. Azt, hogy végre jogosan használhatom a ködlámpát a kocsimon.
Emberként viselkedő állatok vagy állatként viselkedő emberek? A mindennapjainkban gyakran használunk olyan állatvilágra utaló szavakat, hogy páváskodik, kacsázik, nyüszít, ugat, károg, szamárság. Ezekkel emberi gyengeségekre, hiányosságokra, rossz dolgokra mutatunk. De az állatok nem ilyenek. A bűn távol áll tőlük, az csak az emberé.
Azzal, hogy emberi arcot vagy testet kap egy állat, még érdekesebbé válnak a műről születő gondolatok. A vándor miért megy, vagy mi elől menekül, miközben ő maga is egy trófea, akire vadásznak?
Ha nem a természetbe menekül az ember, akkor fut. Elfut a világ és saját maga elől. Olyan módon fut, ami mindannyiunk számára ismerős. Arctalanul, együtt a tömeggel, kétségbeesve, elgyötört testtel, becsapva, hogy ez még nem a megmenekülés, üvöltve, hogy legyen már vége.
Csíkszentmihályi Róbert tökélesen ismeri a testet. A feszült, izmos és petyhüdt, zsíros testet. Akár a sajátját. A fiatal évek erdőjárása, hegyre futása, mélybe száguldása, barlangászása egész életét végigkíséri.
Az elmúlásét is.
Ahogyan a vadászból trófea lesz és áldozat, úgy változik meg minden. Megyünk együtt, az életünk vége felé, csoportosan, de mégis magányosan, cipelve, teljesen feleslegesen azt a tárgyat, amihez annyira ragaszkodunk, hogy már a személyiségünk részévé válik, úgy is, hogy tudjuk, nincs értelme magunkkal vinni. Semmi nem marad, csak a lassú menetelés az elmúlásba.
Csak idő kérdése. Nézem a szobrokat, hagyom, hogy a gondolataim szabadon jöjjenek és nem engedem, hogy elmenjenek.
Csíkszentmihályi Róbert: Rejtekerdő, 2017. 12. 08 – 2018. 02. 04., Ferenczy Múzeum
