A kamaradráma nem könnyű műfaj, az egyhelyszínes filmek kitűnő színészek és izgalmas sztori nélkül könnyen unalomba fulladhatnak. Az Orlando és A síró ember rendezője, a 68 éves Sally Potter mégis ezt a zsánert választotta: legújabb alkotása, A vendégek végig egy londoni házban játszódik. A történet szerint Janetet (Kristin Scott Thomas) pár órája választották meg a brit árnyékkormány miniszterévé. Az asszony házában összegyűlnek barátai, hogy megünnepeljék a sikert. Az összejövetel mégsem (csak) Janetről szól, hiszen férje, Bill (Timothy Spall) megrázó hírt közöl az egybegyűltekkel. Ezután kiderül, hogy a leszbikus pár, Martha (Cherry Jones) és Jinny (Emily Mortimer) hármas ikreket vár. A nagy bejelentéseknek ezzel nincs vége, a feszültség pedig egyre csak nő. Mindeközben a bekokainozott Tom (Cillian Murphy) egy pisztolyt rejteget.
A Sally Potter által vászonra álmodott vendégség olyan, akár az időzített bomba, amit 70 percre bezártak négy fal közé. Az egyhelyszínes, klausztrofób hangulattal operáló filmek szereplői általában nem önszántukból kerülnek be a zárt térbe, és nem is tudják azt elhagyni. Jelen esetben azonban egy kedélyes – legalábbis annak induló – összejövetelről van szó. Bárki kinyithatná az ajtót és távozhatna, de a házban kialakult konfliktusok mindenkit rabul ejtenek. Mi ez, ha nem abszurd?
A vendégek – ami egyébként valós időben játszódik – elsősorban nem drámaként, sokkal inkább fekete-komédiaként kezd el működni. Bár végig ott van a levegőben a feszültség, de a rendező fel-feloldja elegáns, könnyed humorral. Ironikus, cinikus dialógusaival a brit polgári társaság saját magát is karikírozza, miközben zenéről, politikáról, egészségügyről és vallásról vitatkoznak. Minden karaktert megismerünk, megértjük motivációikat, így valóban úgy érezzük, mintha mi is a londoni házban vendégeskednénk. A film legnagyobb erőssége a remek színészválasztásban és parádés párbeszédekben rejlik. Mindenképp kiemelném Bruno Ganz játékát, aki a tudálékoskodó Gottfriedet alakítva valósággal sziporkázik a vásznon. Emlékezetes alakítást nyújt a Bill-t alakító Timothy Spall is – csupán annyi a feladata, hogy folyamatosan kétségbeesett fejjel bámuljon maga elé, ám ezt remekül teszi.
Az, hogy a film fekete-fehér, még inkább hozzájárul a nyomasztó hangulatvilághoz. Az angol rendező okosan használja a zenéket is, melyek csakis akkor csendültek fel, amikor az egyik szereplő feltesz egy-egy bakelitlemezt. A vendégek erősen hajaz a színházi darabokra: nem a filmes truvájok dominálnak, sokkal inkább a karakterek közötti dinamika és a helyszín atmoszférája. Sally Potter fekete komédiája mindenféle hatásvadászattól mentes, visszafogott, intelligens alkotás, mely eredeti humorával veszi le lábáról a nézőt. Még ülve is.
