+ Irodalom

Egyszer nem álltam meg, és magamhoz húztam a lányt – Péterfy Gergely kínai útinaplója 14.

…csak azt bánom, hogy a másik jellegzetes arcát nem sikerült lencsevégre kapni, azt, amikor lehajtott fejjel felfele nézve azt ellenőrzi, hogy a frufruja elég egyenletesre van-e nyírva.

100 napos tojás és édes lótusz. A szerző fotója.

2017. december 7. csütörtök

Az utolsó nap kap némi ünnepi fényt. Megteszek néhány dolgot, amit korábban nem: először is lefényképezem a konyhás kislányt, aki reggelinél végig ott sertepertélt körülöttünk. A kínaiak nem nagyon kávéznak, pirítóst meg végképp nem esznek, a kávéfőzőt és a pirítóssütőt direkt a kedvünkért szerezte be a Lu Xun akadémia, és ez a kedves, rövidlátóan hunyorgó, kicsit bajuszos lányka nagy tiszteletben tartotta ezeket a különleges gépeket, és nagyon féltette őket tőlünk. Akárhányszor betettem egy pirítóst, ott termett és idegesen toporgott, nehogy elrontsam a gépet, és azt se nagyon szerette, ha az ember magának állítgatta a kávéfőzőn, milyen erős és mennyire hosszú kávét akar főzni. Ilyenkor elégedetlenül morgolódott magában, szemrehányóan hunyorgott az emberre, és utána minden gombot gondosan visszaállítgatott. Már sportot csináltunk belőle, hogy eltekergessük a masinát, annyira aranyos volt, ahogy kétségbe esett. Szóval most sikerült épp rövidlátóan hunyorogva lefotózni, és csak azt bánom, hogy a másik jellegzetes arcát nem sikerült lencsevégre kapni, azt, amikor lehajtott fejjel felfele nézve azt ellenőrzi, hogy a frufruja elég egyenletesre van-e nyírva. Ilyenkor még bandzsított is, és annyira cuki volt a bajuszkájával, hogy egyszer nem álltam meg, magamhoz húztam és megpusziltam a feje búbját.

Reggeli után felkerekedünk, hogy szépen mindenkinek beszerezzük a karácsonyi ajándékot a Pearl Marketben, ahol már régi ismerősként fogadnak egy csomó boltban. A langaléta lány, akivel Jerry mókázott az első héten, a fejét fogja, ahogy meglátja Évát. Röhögnek.

„Please, no, Lady! You are so tough!”

De Éva persze nem kegyelmez, beveti magát a ruhák közé. Úgy alkuszik, mint egy istennő, délre készen is vagyunk, van nálunk minden istennyila. Én veszek magamnak egy hamis Bose fülhallgatót, ami még így, hamisan is irgalmatlanul jól szól, meg egy hamis JBL hangfalat, ami nem szól annyira jól, de cserébe nagyon olcsó. Majdnem veszek egy arany sárkányos selyem nyakkendőt is, de aztán rájövök, hogy úgysem venném fel sehová, úgyhogy inkább lemondok róla. Nurdurannak veszünk tíz evőpálcikát, Pillarnak mobiltelefonra való tartógyűrűt (itt mindenki úgy mobilozik, hogy van a teló hátán egy fém gyűrű, abba dugják az ujjukat, így aztán nem ejtik le a zsúfolt metrón). A legnehezebb feladatot Dinco terheli rám, ő két pár szép, de nem giccses evőpálcikát szeretne. A mi kelet-európai giccsfogalmunkkal viszonylag nehéz kínai tárgyak esztétikai megítélésével próbálkozni, mert úgyis minden túldíszítettnek fog tűnni, ezért aztán kissé zavarban vagyok, de végül megveszek két szép fekete, a tetején barna virágmintákkal díszített pálcikát tokkal (vonóval). Ha nem tetszik neki, vegyen magának, gondolom.

Sült galamb és fánkszerű süti

A kedvenc vendéglőnkbe megyünk a Mennyek templomának Keleti kapujával szemben, ahová Pillar vitt minket az első héten. Iszonyú éhesek vagyunk az egész délelőtti vásárlás után, úgyhogy jócskán túlrendeljük magunkat. Én kérek galambot, édes lótuszt és száz napos tojást, Éva fokhagymás padlizsánt (zsenge, ujjnyi padlizsánkák) és édes süteményt, valami fánkfélét, amihez egy tálka tejkrémet is adnak, amibe mártogatni kell. A galambom csodálatos, ropogós és omlós, és a kedvemet még az sem veszi el, hogy a fejecskéje is ott van csőröstül – bár ezt már tényleg nem eszem meg. A lótusz akkora adag, hogy reménytelen mind megenni, a száz napos tojást viszont becsülettel kivégzem. Próbálom elmagyarázni, hogy csomagolják be nekünk a maradékot, de valahogy nem sikerül, de hát tényleg, mikor is ennénk meg, mikor este búcsúvacsora, holnap meg indulás. Annyira tologatom el magamtól a tudatot, hogy rövidesen vissza kell térni Magyarországra, hogy képes vagyok őszintén bánkódni, amiért nem tudom hazavinni a maradékot a Lu Xun Akadémiára.

Az öreg, aki minden délben a Lu Xun Akadémia előtt aludt

Hazametrózunk a kincseinkkel. Az Akadémia bejárata előtt lefotózom azt az öreget, aki minden koradélután itt alszik – dél körül érkezik, négyre meg már eltűnik valahova – és akit eddig jó modorból nem kaptam le. Most utolsó nap van, most nem érvényes a jó modor. Éva boldogan pakol, megvan minden gyereknek meg unokatesónak meg barátnak minden ajándék, csörgő celofánok, szalagok, tiszta karácsonyi hangulat. Egyikünk sem meri feltenni a kérdést, hogy fog ez a rengeteg minden beférni a csomagunkba, de holnap reggel majd meglátjuk. Elegáns ruhát öltünk, aztán lemegyünk az udvarra, ahol már járó motorral vár a busz.

A vacsorára jó messzire, egy órányira az akadémiától, egy roppant elegáns étteremben kerül sor, ahol hatalmas akváriumokban lubickolnak a tengeri lények. Jidi Majia, a Lu Xun Akadémia elnöke a vendéglátónk, egymást érik a köszöntők és a tósztok, és ismét döbbenetes bőségben vonulnak fel az étkek a kövér tarisznyarákoktól kezdve a zöldségeken át a marha- és disznóhúsokig, halakig és madarakig. Minden tüzes és csípős, szecsuáni konyhát visznek. Bőségesen töltögetik belénk a vörösbort és a rizspálinkát, Éva boldogan koccintgat Nurdurannal.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top