Az Élet és Irodalom új számát a kulturális cikkek rövid részleteivel ajánljuk.
FEUILLETON
Nyerges András Hókuszpókusz és illemgépezet című esszéje Dickens ürügyén született.
„1952 karácsonyán egy távoli rokontól Dickens Dombey és fia című regényét kaptam ajándékba, pontosabban nem azt, csak a regény 1945 előtti, „ifjúság számára átdolgozott” kiadását. A feszületrágók típusába tartozó idős, ezüsthajú hölgy azt remélte, hogy ez ellensúlyozni fogja a kárhozatosnak ítélt (általa Timur és bandájaként emlegetett) regényt, melynek valójában Timur és csapata volt a címe, s engem ezzel sikerül a különb erkölcs útjára téríteni. Számítása nem vált be, mert a Dombey és fia ellen tizenkét évem minden önérzete felhorgadt, tudniillik annak hajdani átdolgozója minket, kiskorú olvasókat gyakorlatilag idiótáknak tekintett, s úgy alakította át a regényt, hogy csak szipogtatásra és könnyzacskók működtetésére legyen alkalmas. Később, már felnőttként, némi elégtétellel töltött el, hogy azt a változatot nemcsak én tartottam ilyennek. Mikor a kötet nálunk újdonság volt, olvasásához épp azzal próbáltak kedvet csinálni, ami engem annak idején elriasztott: a Literatura folyóirat szemlézője szerint ez a regény „különösen ifjúsági célokra alkalmas”, s főként olyanok figyelmébe ajánlható, akik „szeretnek együtt könnyezni Dickensszel”, ők nyilván „sok örömöt fognak lelni a nagy író e legmeghatóbb regényében”.
KÖVETÉSI TÁVOLSÁG
Károlyi Csaba Magyar világ című kritikája Spiró György Kőbéka című regényéről szól.
„Ez a „mesély” szerencsésen ötvözi a disztópia és a történelmi regény, a szürreális szatíra és a fantasztikumra épülő pamflet elemeit. Hasonlít a Feleségversenyhez, de sokkal jobb. Illeszkedik több mostanában megjelent disztópikus mű közé (Margaret Atwood, Kemény Zsófi, Potozky László, Totth Benedek). Ugyanakkor máris a jelenlegi rendszer bírálatát látják benne olvasói, ez sem volna kevés, de ennél többről szól: a történelmi „fejlődés” reménytelenségéről. (…) A szerző, aki Spira nevű ősét és saját magát is beleírta a szövegbe a 127. oldalon, nem tagadja meg habitusát. Negatív antropológiája fölülmúlhatatlan. Az emberi butaság, sötétség, sodródás, primitívség nem ismer nála határokat. Stílusa pedig magával ragadó, pergő a történet, sziporkázó a humor. Bár sokszor túlzsúfolt az elbeszélés, egy oldalon tucatnyi poén, elképesztően sok erős ötlet torlódik össze, alig lehet követni, néha már kioltják egymást. (…) A Kőbéka sok mindenben rájátszik Voltaire Candide-jára az egyházellenességtől az egzotikumokig, még a jezsuiták és a majmok is emlegetve vannak mindkettőben. Mindkét mű rövid, könnyű, gyors és szellemes. A szatirikus kalandok mindkét esetben történetfilozófiai gúnyiratként is olvashatók.”
KÜLFÖLDI FOGADTATÁS
Nádas Péter Világló részletek ‒ Emléklapok egy elbeszélő életéből című könyvének német nyelvű recenzióiból válogatott Rácz Péter.
„A politikai vallomás és morális leszámolás kapcsolódik egybe a Világló részletekben. Ha Nádas elméletivé válik, akkor mindig a tények és a szereplők közeli horizontján. A főváros infernális romjai az 1945-ös nulla óra pillanatában jelentik Nádas emlékezetmunkájának kiindulópontját. A lakásuk közelében heverő hullák képe, a búvóhelyeikről előmászó skorbutos emberek, a szükségleteiket az utcán végző hajléktalanok tömege beleég Nádas agyába. Író nem tudja Nádasnál jobban a hangulatokat megragadni. És mindezt a gyermek lenti perspektívájából. A Világló részletek ezenfelül is sokkal több: a budapesti polgárság mindennapjainak és szokásainak freskója ‒ megmutat egy teljes háztartást személyzettel együtt, működés (bevásárlás, főzés, takarítás, mosás, gyerekfelvigyázás) közben; házak és lakások építészeti és belsőépítészeti szempontból kapják vissza hangulatukat. Az emberi kapcsolatok univerzumát a test történeteként írja le. Budapest sok etnikumú és soknyelvű városként jelenik meg művében.” (Andreas Breitenstein: Nádas Péter gyermekkori emlékezete az irodalom sarokköve. Neue Zürcher Zeitung, 2017. október 17.)
AZ ÉS KÖNYVE DECEMBERBEN
Radnóti Sándor „Pacsirta-álcás irály”címmel írt kritikát Parti Nagy Lajos létbüfé című verseskötetéről.
„Minden jelentős költő különbözik, és a legtöbb különbözni is akar. Lírai forradalmak jönnek, de amíg a sorozat tart – mondjuk Csokonaitól Tandoriig és tovább –, működik, és újra meg újra működésbe lép az abszorpció is. Parti Nagy érdekes döntése, vagy érdekes költői sorsa, hogy nem lázad az ellen a magas gyönyör ellen, amit a magyar költészet kínál, hanem fenntartja és felmutatja – a háttérben. Ahhoz azonban, hogy ez ne váljék üressé vagy giccsessé, élni kell a poetica licentiával, a költői szabadsággal. Az a tompa szellem, amit „Dumpf Endre” jelöl, és a körülötte lévő minimális tér megalkotása nem egzisztenciális, hanem poétikai természetű, s éppenséggel a költői szabadság szinte végtelenbe való kinyújtását szolgálja. Így aztán megtörténhet, hogy a boldog órák szép emléke így tűnik fel: „kis esti kecs / kis esti égtej / infravörös éden / boldog órák szép emlők / e fénye-fedte képen / vajh mit néztek rám / elömlő őszi felhők / ti mindkét térfelen / piperetömlő / bimbahány / kebelnők”.
Parti Nagyot a nyelvrontás, a szövegrontás mesterének szokás tartani, s való igaz, hogy ezek – a nyelv hihetetlen tudását és érzékét föltételező – költői üzelmek prózáját és líráját egyként jellemzik. De a létbüfében nem a rontás vagy javítás a lényeges, hanem valamifajta szelíd anarchizmus, amely a költői szabadságba beleérti az értelmetlent, az oda nem illőt, vagy a gátlástalan társítást, a viccet.”
VERS
A versrovatban Branczeiz Anna és Zalán Tibor verse kapott helyett. Ízelítőül Branczeiz Anna egyik versét mutatjuk be:
Újra a pszichiátrián
Mint régi ismerős, köszönsz
az ügyeletesnek, tudod, mit mondj,
hogy csak egy éjszakát kapj a zárton –
a kedvedért úgy tesz, mintha.
A nővérnek rutinból adod
a hajgumidat, az altatót rutinból
nem nyeled le. Régi arcokat látsz
új arcokban. Az öregasszonyt, aki egész
éjjel üvölt, pisilni kell, a görnyedt férfit
szakadt fehér köpenyben:
jön-megy, percenként megkérdezi,
hogy vagy, aztán jegyzetel.
A lány az ágyad szélén
kisírt szemekkel figyel.
Te vagy. Így őrzöd szorongásaidat.
PRÓZA
Kecöli K. Gergő, Nomád Földi László, Orcsik Roland és Ungváry Rudolf prózája mellett a héten Szív Ernő tárcája szerepel.
Részlet Ungváry Rudolf Veszélyben című novellájából.
„Nem lett volna szabad megtennem.
A kerékpárszállító kocsiba szálltam, mert az unokám hozta a biciklijét is. A kampós tárolórészben két vedlett ruházatú férfi a fal melletti lehajtható ülésekre ült. Volt hely, induláskor csak pár kerékpáros szállt föl. A két férfi, az egyik sovány, a másik kövér, néha mondott valamit egymásnak. Szavaik a hirtelen fel-felhangzó ugatásra emlékeztettek, de nem csak azért, mert kapatosak voltak. Nyelvjárás, nehezen is érthető. Igyekeztem nem rájuk nézni, mert tapasztalatból tudtam, hogy ha ezt én teszem, kiváltom belőlük az ingerültséget. Volt, amikor egy részeg, amint ránéztem, nyomban ütni akart. Biztos a nézésem is olyan. Ezért is érthetetlen, amit aztán mégis elkövettem.”
FILM
Stőhr Lóránt kritikája Antal Nimród A Viszkis című filmjéről szól.
„Miért nem beszél Antal Nimród arról a sajátos társadalmi-kulturális környezetről, amelyben a Viszkis amolyan újmódi Rózsa Sándorként népi hőssé válhatott? Miért csak a kort felidéző díszletekből, ruhákból, a Szomszédok és Juszt László bűnügyi tévéműsorából rajzolódik ki a kilencvenes évek világa? Hol marad a tömeges talajvesztés, a mindennapok anyagi szorongása, a növekvő bűnözés okozta félelem a mozivászonról? Nosztalgiatárgyakkal hintett virtuális térben bonyolódik egy sterilen hollywoodias bűnügyi történet a vásznon, ami éppen csak rólunk nem szól.”
TÁRLAT
György Péter: Kurátorkereső
„Egy rövid ismertetésben képtelenség hét, eltérő minőségű életművet maga mögött hagyott alkotó alkotásairól írni, akiket mindössze az sodort egymás mellé s a Műcsarnokba, hogy Szemadám Györgynek talán ismerősei voltak, vagy talán felismert valamit bennük, ez eldönthetetlen és lényegtelen. Egy dolog érzékelhető világosan. Míg a négy, nagybetűkkel írott művészt szakértelemmel rendelkező, tehát az empátia és a semlegesség közti arányt kereső és fellelő művészettörténészek mutatták be, addig az „apró betűkkel szedett” művészeknek ugyanaz nem jutott ki.”
(EGY/KOR | Különutak és kivonulás a konszolidáció idején. Képvilág–világkép Gadányi Jenő művészetében. Józan szenvedéllyel – Karátson Gábor, a festő. A titok – Jakobovits Miklós groteszk és monokróm festményei. Törekvés az egyensúlyra – Blaskó János művei. Félárnyékban – Szemadám György félig elfeledett művészekre emlékezik. Bocz Gyula, Cerovszki Iván, Csutoros Sándor, Dombay Győző, Lisziák Elek, Ócsai Károly, Szeift Béla. A kiállítások január 28-ig látogathatók.)
Mindez és még sok jó írás olvasható az eheti Élet és Irodalomban.
Az ÉS elérhető online is: www.es.hu
