Vannak-e még munkásőrök?

Kiss Dávid – Pap Zsolt: A munkásőrség – Szépmíves Könyvek, 2017 – 336 oldal, keménytáblás kötés védőborítóval – ISBN 978-615-5662-46-1

A mai Magyarországon divat a Kádár-korszakra nosztalgikusan tekinteni. Sok minden felbukkan, ami – szigorúan a mából nézve – akkor jobb volt. S lássuk be, sokan vagyunk, akik nem akarják ezt érezni! Megpróbálnak/megpróbálunk még mindig hinni abban, hogy a rendszerváltással/rendszerváltozással kiléptünk valami csömörletesből, nem pedig beleléptünk egy másik borzalomba… Az rendben volna, hogy a ’89 utáni eufória gyorsan elporladt, s az is érthető, hogy a 2004-es EUfória után is helyükre kerültek a dolgok. De azért az tényleg elkeserítő, ha okkal sírja vissza valaki a kádári idők lábszagú jólétét és nyugalmát…

A nosztalgiának talán megfelelő ellenszere, ha mélyére nézünk annak a kornak, és azt vizslatjuk, mi az, amit annyira utáltunk. Ott is van mindjárt a maihoz képest mérhetetlenül szegény áruellátás – persze, ez még mindig jobb volt, mint a szockó tábor legtöbb országában. A Lengyel Nemzeti Emlékezet Intézete által kiadott keserűen nosztalgikus Sorban állás nevű társasjáték – amit Oroszországban például betiltottak – jól érzékelteti a kor hangulatát. Magyarul is hozzáférhető.

Az akkori határ, határsáv, határzár sem összehasonlítható azzal, ami most van – az országnak egészen más oldalát védte kerítés, mint most.

És – erről mintha hajlamosak lennék megfeledkezni – volt egy Munkásőrség nevezetű felfegyverzett csapat, mely nem nagyon definiálható másként, mint párthadseregként. Nem véletlen, hogy a rendszerváltás egyik alapkérdéseként, a „négyigenes népszavazás” egyik kérdése volt:

Feloszlassák-e a Munkásőrséget?

Az érvényes 4 285 604 szavazatból az IGEN szavazatok száma 4 068 420 (94,94%), ami szép eredmény még akkor is, ha tudható, hogy a népszavazás időpontjában már megpecsételődött a szervezet sorsa… ami úgy tűnt el a történelem süllyesztőjében, mintha sosem lett volna.

A Szépmíves Könyvek kiadásában megjelent A munkásőrség című kötet azért különösen érdekes, mert nem a „szokásos” történészi módon, tanulmányok sorozatával mutatja be a munkásőrség történetét – és annak is a végét –, hanem interjúkon és beszélgetéseken keresztül. Egy önmérsékletről tanúskodóan rövid bevezető tisztázza történelmi helyzetet, majd megszólalnak a korszak szereplői. Azok, akiknek tényleg köze volt a munkásőrséghez. Vannak köztük kívülálló politikusok, akik tisztában voltak azzal, hogy a szervezetnek el kell tűnnie, de megszólalnak az egykori munkásőrök, akik ma is nosztalgiával és szeretettel gondolnak arra, ami el- és kimúlt akkoriban.

A beszélgetések izgalmasak, mert olyan kérdésekre keresnek választ, melyek a kor száraz dokumentumaiból nem olvashatók ki. Még érdekesebbé teszi a témát, hogy a szereplők emlékei többször és több helyütt ellentmondanak egymásnak, és bizony egészen meglepő – szinte hihetetlennek tűnő – emlékek is felbukkannak. Például a még létező Munkásőrség további sorsa kapcsán meséli az egyik emlékező:

„…az akkori amerikai nagykövet, Mark Palmer meglátogatta a Munkásőrséget. Ő ott teljes körű tájékoztatást kapott a fegyverzetünkről, diszlokációnkról, felkészültségünkről. Nagyon okos ember volt, mind szellemileg, mind más szempontból, úgy éreztem, hogy felettünk áll. Ő rögtön levonta a következtetést, hogy a Munkásőrség nem más, mint az amerikai Nemzeti Gárda, csak az ideológia az ellenkezője. Tudta, hogy amikor náluk a törvények nem teszik lehetővé a katonaság, a rendőrség bevetését, még mindig fordulhatnak a Nemzeti Gárdához. Ezért feltételezte, hogy a küszöbön álló rendszerváltásnak nem a hadsereg, nem a rendőrség lehet akadálya, de sokkal inkább a Munkásőrség. Nekünk még bedobott egy mézesmadzagot, mondván, látja, hogy ez egy komoly intézmény, és ezért felajánlotta Borbély Sándornak, hogy ezentúl a munkásőr tisztek Amerikában a West Pointon is szerezhessenek diplomát. Na, én itt akartam leesni a székemről! Köztudott volt akkor is, azóta is, hogy Palmer napi kapcsolatokat ápolt az akkori ellenzékkel, folyamatosan tájékoztatta, támogatta, tanácsokkal látta el őket. Érzékeny búcsút vettünk egymástól a látogatás végén, majd nemsokára megjelent az utcákon a négyigenes népszavazásra szólító felhívás.”

A könyv részletesen bemutatja a politikai a döntéshozók (pl. Németh Miklós és Pozsgay Imre) döntéseinek hátterét, a mögöttes taktikázást. Néha egészen mélyre sikerül hatolni, feltárva félelmeket, célokat, sőt az emberi viszonyrendszereket is. Németh Miklós érdemes idézni:

„Én az országot jártam a hétvégeken. Egyszerűen ez onnan jött, hogy amikor én miniszterelnök lettem, édesapám a következőt mondta: fiam – sok mindennel együtt –, fiam, ha baj van, a katonákra figyelj! A rendőr meg a csendőr beszarik. A katona nem! – Nekem ez így bejött, és ezért a katonaságot tartottam fontosnak, valamint azt, hogy az echte bolsevik hithű – így is halt meg – Kárpátit át kell húzni abból a táborból a reformtáborba; ezt én nagyon fontosnak tartottam, és az öreg, le a kalappal előtte, sose tagadta meg, hogy ki volt, megértette az idők szavát, átjött és segített.”

A szövegben felbukkanó „Kárpáti” nem más, mint Kárpáti Ferenc(1926-2013), aki tevőleges részvevője volt a rendszerváltásnak. Nem véletlen, hogy emlékei Puskalövés nélkül… címen jelentek meg. (De aki számára ez nem nyilvánvaló – miért is lenne? – az a könyv végén bőséges életrajzokat talál a képmelléklet előtt.)

„Őrt állva mind védjük a munkás hatalmat,
Pártunk harcban edzett fiai vagyunk. Csak rajta!
Támadjanak, bitangul pusztulni fognak,
Népünkért vélük bátran meghalunk.
Tűzcsillagunk sugara árad e tájon,
Zászlónk lobog vörösen újra a gyáron.
Megvédjük bátran, száz harcon át,
Előre elvtársak, fel tettre hív szent hazánk!”

Sok érdekes kérdésre választ kaphatunk a könyvből, olyan témák merülnek fel, melyekről a laikus olvasó nem is hallhatott. Például egy adminisztrációs figyelmetlenség miatt a fóti raktárban őrizetlenül maradtak egy időre a fegyverek… Huszonhét év távlatából talán már azon a történelmietlen kérdésen is el lehet gondolkodni, hogy „mi lett volna, ha…?”.