Josef Mengele az egész emberiség üdvét tartotta szem előtt, és ebben nem akadályozhatták meg az egyes ember iránti érzései. De az emberiség üdvénél is fontosabb volt számára a tudományos mennybemenetel és az, hogy ne vegye észre a saját hibáit. Perjés Jánossal, a Spirit Színház igazgatójával beszélgettünk, aki a Mengele bőröndje – Josef M. két halála című előadás főszerepét játssza.
Mi van Mengele bőröndjében? Miről szól az előadás?
Nem holokauszttörténet, hanem azokat az éveit meséli el Mengelének, amelyeket Dél-Amerikában töltött emigrációban. Emellett párhuzamosan zajlik egy másik történet, egy fikció arról, hogy hogyan zajlott volna a tárgyalás, ha Mengelét elkapták volna. Érdekes feladat a két történetet egyszerre játszani. Ráadásul nekem Mengele igazságát kell közvetítenem, az ő szubjektív világát. Amiből azért kiderül, hogyan juthat el valaki ebbe az állapotba, milyen személyiségtorzulások kellenek hozzá. De az általam játszott karaktert akár még meg is lehetne sajnálni, ha nem jönnének az ellene szóló tanúvallomások, amelyek hangfelvételről lesznek hallhatóak.
Ön a darab egyetlen színpadon lévő szereplője, a kollégái csak a hangfelvételekben vannak jelen. Színészként milyen feladat egy monodráma?
Ha többen vagyunk, akkor is azt szeretem, ha én vihetem a vállamon az előadást. Nem véletlen, hogy a Spirit Színház vezetését is én végzem: nem a pozíció érdekel benne, hanem a feladat volumene. Nem szeretem a mellékszerepeket, sem az életben, sem a színpadon, a komplexitás vonz. De monodrámát még nem játszottam, csak önálló előadói esteket. Nagy élvezet ez az újfajta feladat és megmérettetés, hogy tudom-e vinni a nézőket egyedül is kétszer ötven percen keresztül.
Hogy állnak a próbafolyamattal?
Jól haladunk, már premierkész az előadás. Most a technikai megoldásokra koncentrálunk éppen. Sok évet és országot ölel át a darab, tehát nagyok az ugrások benne. Ráadásul nemcsak Mengelét játszom el, hanem a környezetét is, a többi figurát. Ezek szerepjátékok, amelyek a rendszer felállítása után könnyen érthetőek a néző számára, bravúros váltásokat kívánnak tőlem.
Az, hogy ki-be kell ugrania a szerepekből, mennyire nehezíti, hogy felépítse Mengele karakterét?
Amikor Mengele mesél egy-egy szereplőről, akkor átszövöm az ő személyiségén azt, ahogy az adott embert látja. Én találtam ki, hogy monodrámaként oldjuk meg az előadást. Gyurkovics Tamás regénye is, amelyből az előadás készült, egyes szám első személyben fogalmaz, Mengele visszaemlékezést ír benne az üldözése időszakáról. Sokkal izgalmasabbnak találtam viszont, hogy amit lehet, ne elmeséljek a színpadon, hanem eljátsszam, a jelenbe helyezve mutassam meg.
Gyurkovics Tamás regénye idén jelent meg, és Önök máris bemutatják a dramatizált formáját. Izgalmasan sokszínű a Spirit Színház repertoárja, és mindig van olyan előadásuk, amely aktualitásra reagál. Jól látom?
Négy évig csak utaztunk, az akkori repertoárunk inkább a vidéknek szólt. Hiszen öt kilométerre innen már teljesen mást kell játszani, mint Pesten. Most már vannak olyan előadásaink is, amelyek nem vidékkompatibilisek, pl. a Closer vagy az Equus. De mindig játszunk magyar klasszikusokat, pl. most Szabó Magdától Az ajtót, és külföldieket is, pl. Steinbecktől az Egerek és embereket vagy Marquez Száz év magányát. Ezek mind örökérvényű szövegek, bár többnyire le kell porolni a fordítást, szikárítani kell. Emellett mindig van olyan előadásunk, amely tabutémákról szól. Foglalkoztunk például a családon belüli erőszakkal, most éppen egy rákos fiúról készítünk darabot. Az ilyen előadások nem vonzanak annyi nézőt, mint a klasszikusok, de pontosan ezek miatt a témák miatt jött létre a Spirit Színház. Ráadásul ez a közösségi tér nem csak a színházból áll. Holisztikus megoldásokat kínálunk a hozzánk látogatóknak, különböző terápiás és önismereti módszerek is hozzáférhetőek itt, az előadások után pedig beszélgetéseket tartunk.
Mennyire nyílnak meg a nézők az előadások után? Ez a bensőséges és hangulatos tér biztosan segíti őket ebben, teljesen más élmény itt lenni, mint egy hagyományos kőszínházban.
Itt fenntartások nélkül kiadhatnak magukból olyasmit, amit a hétköznapokban nem tennének. A Csin-csin című darabunk a női alkoholizmussal foglalkozott. Az előadás utáni beszélgetésen egy korombeli, jólszituált hölgy elmondta, hogy egész nap azt várja a munkahelyén, hogy este ihasson. Voltak vagy hatvanan a teremben, de ő nyíltan beszélt erről, míg a hétköznapokban általában szőnyeg alá söpörjük ezt a témát. Annak külön örülök, hogy sok pár jön. Üdítő látni a mai világban, hogy megpróbálják együtt átlátni a dolgaikat. Majdnem minden darabunkban van valami, ami mindennapos, ami a nézőket éppen foglalkoztatja, akár otthon is megtörténhetett volna.
A Mengele bőröndjében mi az, ami az átlagember számára is elgondolkodtató?
Mengele személyiségtorzulásai már korán megmutatkoztak. Mégis hagyták orvossá válni. Rossz orvos lett, de továbbra is kézről-kézre adták, és végül már korlátozások nélkül azt tehetett, amit akart. Ha a szülők vagy a környezet nem elég erős, ha a szocializáció nem sikeres, mert a gyermekben van valami különös vonás, pl. az, hogy szadisztikus, akkor el lehet veszíteni a gyeplőt. Itt jön be egy másik kérdés, ami engem különösen foglalkoztat. Hol az a határ, amikortól bűnnek tekintünk valamit? És magunkban hol látjuk meg ezt? Hiszen önmagunkban igen könnyen kitoljuk a határokat. Sorozatgyilkosoknál is csak az első gyilkosság a nehéz… De igaz ez a kisebb bűnökre is. Elhitetjük magunkkal, hogy ez vagy az a stikli még belefér. Én kíváncsi vagyok, hogy hol a határ, és hogy ezzel a fajta patológiával, amivel Mengele rendelkezett, kinek a felelőssége volt, hogy mégis eljuthatott idáig. A szörnytetteket természetesen Mengele követte el, de mások tették lehetővé számára. Ha valakin nincs kontroll, nem szabnak neki határokat, annak könnyen lesz rossz vége. Gondoljunk csak a hatalmi pozíciókba kerülő emberekre.
Ami Mengele személyiségét és élettörténetét illeti, az előadás valós tényeken alapul?
Olyannyira, hogy a darab egyik szereplőjének egy rokona is megkeresett minket. Ahogy Mengele bujkált és meghalt, az híven követi a valós eseményeket. Nekem színészként az a dolgom, hogy pontosan megmutassam az ő viselkedésformáit, a betegsége jeleit. Az arroganciát, felsőbbrendűséget, tudatlanságot, egót, ami a száműzetésben is jellemző volt rá. De mégiscsak az ő igazát kell közvetítenem. Abban hiszek, hogy a negatív szereplők ne azért legyenek negatívak, mert eleve ellenszenvesek, hanem mert a néző ezt vonja le a tetteiből.
Így van esély arra, hogy a nézőként esetleg önmagunkra is reflektáljunk.
Igen. Önmagunk megismerése és kordában tartása a legfontosabb, akkor tudunk közösségként is előre menni. Ehhez persze bátorság kell.
Az előadás bemutatója 2017. december 16-án lesz a Spirit Színházban.
