Az Olaszországban forgatott és tévénézők millióit vonzó Montalbano felügyelő történetei nálunk is népszerűek voltak. A felügyelőt alakító Luca Zingaretti felejthetetlen figurája ma is azonnal beugrik mindenkinek a Montalbano név hallatán. Vagy ahogy kedvelői jellemezték:
„Értett a nők a nyelvén, de amit a férfiakkal csinált, az egyenesen bámulatos volt.”
A szórakoztató krimihős most egy hónapon át újra velünk lehet, ha naponta egy történetet elolvasunk a 30 rövid krimit tartalmazó Montalbano című könyvből. Andrea Camilleri művét Kürthy Ádám András fordította, és itt egy részletet, egy teljes történetet ajánl a 486 oldalas könyvből, amely november közepén került a boltokba, és itt kedvezményesen hozzájuthatsz.
KÉTÉLŰ INDÍTÉK
Néhai Attilio Gambardella, amikor még élt, nem volt éppen jó kiállású férfi. Sántikált, csak mankóval tudott járni, egyik szeme Krisztusra nézett, a másik Szent Jánosra, kajla legyezőfüle, törpekeze és bohóclába volt, szája pedig olyan ferde, hogy sosem lehetett tudni, sír-e éppen vagy nevet. De most, hogy ott hevert a konyha padlóján, miután jó harminc késszúrással lemészárolták – arca, mellkasa, hasa és lágyéka csupa seb –, úgy tűnt, mintha a halál valamiképpen semmissé akarta volna tenni csúfságát: a gyilkos annyira szétroncsolta szegény Gambardella testét, hogy épp olyan lett, mint sok más gyilkosság áldozata. A konyhában meg sem lehetett mozdulni anélkül, hogy össze ne vérezte volna magát az ember: még a tévé képernyőjére is jutott – ez egyébként bekapcsolva maradt, és épp a reggeli híradó képei mentek rajta. A bűncselekményt egy csontberakásos markolatú papírvágó késsel követték el, amit a mosogatókagylóba dobtak: a pengéjén maradtak vérnyomok, de a markolatát gondosan letörölgették, hogy eltüntessék az ujjlenyomatokat.
– Nos? – kérdezte Montalbano Pasquano doktortól.
– Azt akarja tudni, miben halt meg? Gyomorrontást kapott a sok kaktuszfügétől.
De aznap reggel Montalbanónak nem fűlött hozzá a foga, hogy cívódjon a törvényszéki orvossal.
– Csak annyit akartam megtudni…
– Hogy mikor halt meg? Tévedhetek néhány pillanatot, vagy másodpercre pontosnak kell lennem? A felügyelő vigasztalanul tárta szét karját. Látván, hogy Montalbano ilyen meglepően belenyugvó, a doktornak is elment a kedve a kötözködéstől.
– Na jó. Tegnap este nyolc és tizenegy között. Az első szúrást a hátába kapta, még maradt annyi ereje, hogy megforduljon: a második döfés már a mellkasán érte. Elesett, de akkorra szerintem már meg is halt. A többi szúrás már a fekvő testet érte: a gyilkos kiélvezte a helyzetet, vagy kiadta a dühét. Most örül? Odajött Fazio, ő már körbenézett az egész lakásban.
– Bár nem tudom, mi volt itt előtte, de első ránézésre úgy tűnik, nem betörés történt: valószínűleg nem vittek el semmit. Az éjjeliszekrény fiókjában kétmillió líra van készpénzben. A komódon pedig egy dobozban gyűrűk, fülbevalók meg karkötők.
– Na meg aztán egy betörő minek szurkálná addig az áldozatát, míg majd le nem szakad bele a karja? – szóltközbe Pasquano. Galluzzo is belépett a konyhába.
– Jártam Gambardella fiánál, Filippónál.
A felesége azt mondja, nem ment haza éjszakára.
– Kerítsd elő – felelte Montalbano.
A tett helyszíne meglehetősen félreeső ház volt, kétszintes épület, Gambardella tulajdona. Lent két üzlethelyiség volt: egy zöldség-nagykereskedés meg egy vasárubolt; fönt pedig ugyanazon a lépcsőfordulón nyílt két lakás: az egyik az áldozaté, a másikat özvegy Tumminellóné Praticò Gesuina asszony bérelte. Ő fedezte föl a gyilkosságot – magyarázta Fazio Montalbanónak –, és annyira megrendült, hogy épp csak segítségért kiáltott az erkélyről, és már el is ájult. Azt is javasolta a felügyelőnek, hogy csak óvatosan kérdezősködjön: a zöldségkereskedő figyelmeztette, hogy az asszonynak igen beteg a szíve. Épp ezért Montalbano ujja olyan könnyeden ért a csengőhöz, akár a pillangó, ha virágra száll. Gondterhelt arcú pap nyitott ajtót. Manapság már szinte sokkoló reverendás papot látni: általában vagy banki alkalmazottnak, vagy punknak öltöznek – de abban a lakásban, a pap arckifejezése láttán a felügyelő már azt hitte, az utolsó kenetet adták fel Praticò asszonynak.
– Súlyos az állapota? – hebegte.
– Kinek?
– Tumminellónénak.
– Ugyan, dehogy. Csak azért jöttem, hogy megvigasztaljam: súlyos megrázkódtatásban volt része. Kerüljönbeljebb. Ön Montalbano felügyelő, ugye? Ismerem, ismerem. Én Saverio Colajanni atya vagyok. Gesuina a plébániám ájtatos és jámbor híve. Kétség sem fért hozzá, hogy ájtatos és jámbor. A felügyelő az előszobában falanként egy-egy feszületet és Fájdalmas Szűzanyát számolt össze, meg egy Padovai Szent Antalt a kredencen. Két másik szobrot már nem is volt ideje azonosítani.
– Gesuina lefeküdt – közölte Colajanni atya, amint befelé vezette. A hálószoba erkélyének spalettája félig be volt csukva, úgyhogy a helyiség gyakorlatilag kriptának hatott: a falakon többtucatnyi, rajzszöggel rögzített szentkép, mindegyik előtt külön kis falipolc, rajtuk egy-egy mécses. Montalbanónak hirtelen elakadt a lélegzete, és leizzadt – muszáj volt kigombolnia inge gallérját. A franciaágyon valami szuszogó és sopánkodó bálnaféle hevert, piros virágos takaró fedte, csak a feje látszott ki: ötvenes nő volt, és fésületlen ugyan, de arca pirospozsgás és sima.
– Gesuina, jó kezekbe adlak, később még benézek – mondta a pap, ezzel enyhén meghajolt Montalbano felé, majd távozott. Montalbano leült egy székre az ágy lábánál. Az éjjeliszekrényen mécses világította meg egy fickó képét: Lombroso bűnöző-kézikönyvébe illett volna.
– Nyilván Tumminello úr volt az, aki halálával megözvegyítette Gesuina Praticòt.
– Hogy érzi magát, képes lenne válaszolni néhány kérdésre? – kezdte a felügyelő.
– Ha az Úr megsegít, és a Szűzanya is támogat…
A felügyelő forrón remélte, hogy az Úr és a Szűzanya épp elérhető: a szükségesnél egyetlen perccel sem kívánt tovább maradni a helyiségben.
– Ugye, ön fedezte föl a holttestet?
– Igen.
– Mondja el, hogyan történt.
– Hosszú dolog az.
– Amiatt ne aggódjon, mondja csak.
A nő akkorát fújt, mint egy valódi bálna, és félig felült, de a takarót végig szemérmesen csatamező-méretű keblén tartotta.
– Honnan kezdjem?
– Ahonnan akarja.
– Úgy húsz éve, mikor már itt laktam szegény férjemmel, Raffaelével…
A felügyelő már átkozta is magát, hogy szabad kezet adott az özvegynek a történet elmesélésében, de nem volt mit tenni: ő akarta így.
– …Attilio rettentő autóbalesetet szenvedett.
Attilio. Gesuina asszony meg az áldozat keresztnéven szólította egymást.
– A felesége meghalt, neki összetört a lába, a fiuknak meg, Filippónak, aki akkor volt tizenkét éves, betört a feje, és egy hónapig élet-halál között lebegett. A következő évben szegény Raffaelémet elvitte egy kétoldali tüdőgyulladás. Most mit mondjak, felügyelő úr? Nézd meg magad ma, nézd meg magad holnap, köszönj ide ma és köszönj oda holnap, az lett a vége, hogy összeforrasztottuk magányunkat. Ezt a kifejezést nyilván valami lányregényből szedte, mégis képes volt vele teljesen elbizonytalanítani Montalbanót.
– Szeretői lettek egymásnak?
Az özvegy kiguvasztotta szemét, befogta fülét, és minden felháborodását kifújta légzőnyílásán. A negyvennél is több mécses fénye megremegett: kis híján kialudtak.
– Dehogyis! Mi nem jut eszébe?! Tisztességes nő vagyok én! Ismer jól az egész város! Attilio soha egy ujjal sem nyúlt hozzám, és én sem őhozzá!
– Bocsásson meg, hölgyem. Elnézést kérek – mentegetődzött a felügyelő: elrettent attól a kilátástól, hogy az egész szoba sötétbe boruljon.
– Úgy értettem, hogy egész nap társaságot nyújtottunk egymásnak. Attilio szinte már sehova sem járt el: volt, hogy hetekig otthon maradt, mert annyira fájt a lába, főleg, ha változott az idő. Én meg főztem neki, és rendet raktam utána… mindent, amit egy háziasszony megtehet.
– Miből élt?
– Abból a nyugdíjból, ami még szegény Raffaele után maradt nekem.
– Nem úgy értem, Gambardellára kérdeztem.
– Hiszen Attilio gazdag ember volt! Vagy tíz üzlethelyisége volt Vigàtában, meg tizenöt lakása, és ezen kívül még más is Felában. Nem volt neki szüksége a nyomorult nyugdíjra, de nem ám!
– És milyen volt a kapcsolata a fiával?
Érzékeny pont. Ezúttal vagy tíz mécses ki is aludt, Montalbano pedig megborzongott.
– Ő ölte meg!
– Biztos ebben, asszonyom?
– Ő volt az, ő tette, ő!
Az összes mécses egyszerre aludt ki. A felügyelő odatapogatódzott az erkélyajtóhoz, és szélesre tárta a spalettát.
– Asszonyom, tudja ön, mit beszél?
– Hát már hogyne tudnám? Mintha a saját szememmel láttam volna!
A bálna megremegett és összeborzongott, a takaró pedig mintha szélfútta pipacsmezővé vált volna.
– Ezt fejtse ki bővebben.
– Ez a Filippo egy aljas bűnöző, egy senkiházi léhűtő: harmincéves korában még mindig az apja nyakán él. És a tetejébe még meg is nősült! Rövidre fogva: nem telt el úgy hét, hogy ne állított volna be pénzt kunyerálni az apjától. Ő meg egyre csak adott. Nekem azt mondta, sajnálja a fiát, mert csakis az ő hibája, hogy ilyen lett: azt mondta, a baleset felelőssége őt terheli, a fia pedig azért lett ilyen, mert megsérült a feje, és már semmi munkára sem alkalmas. A fia, az a szemétláda meg visszaélt a helyzettel. De végül sikerült elmagyaráznom Attiliónak, micsoda élősködő disznó Filippo. Attilio pedig eztán már egyre kevesebb pénzt adott neki, néha egyáltalán semennyit sem. És akkor az a gazember elkezdte fenyegetni az apját! Egyszer még kezet is emelt rá! Tegnap este… Elhallgatott, és hüppögni kezdett. Elővett a párna alól egy törölköző méretű zsebkendőt, és kifújta az orrát. Belezördült az erkély ablaka.
– Tegnap este Attilio átjött vacsorázni, aztán hazament: azt mondta, meg akar nézni valamit a tévében, aztán lefekszik. Én nem szeretem a tévét. Suttyomban olyan dolgokat mutat, hogy egy tisztességes nő elpirul bele!
Montalbano nem kívánt belemenni a tévés etikáról szóló vitába.
– Tehát ott tartott, hogy tegnap este…
– Az én konyhámat meg Attilióét egyetlen fal választja el egymástól. Épp mosogattam, amikor meghallottam Attilio és Filippo hangját. Veszekedtek.
– Biztos benne, hogy a fiú hangját hallotta?
– Mérget vennék rá.
– Hallott pontos szavakat, mondatokat?
– Hogyne. Hallottam, hogy Attilio azt mondja: „Nem kapsz semmit, többé egyetlen fillért sem adok neked!”, Filippo erre azt kiabálta: „Akkor én meg megöllek! Megöllek!” Aztán zajt hallottam, mintha… mintha…
– Dulakodtak volna?
– Úgy bizony. És egy szék a földre zuhant. Nem tudtam, mitévő legyek, mihez kezdjek. De mivel utána már nem hallottam mást, csak a tévét, megnyugodtam.
Pedig…
A hüppögést ezúttal nyöszörgés és vinnyogás is kísérte.
– Ön szerint hogyan juthatott be Filippo a lakásba?
– Volt hozzá kulcsa! Ezerszer elmondtam Attiliónak, hogy kérje vissza tőle, de hiába!
– Hogyan fedezte föl, mi történt?
– Ma reggel elmentem az első szentmisére, de mivel áldozni akartam, nem mentem ki a konyhába kávézni. Amikor hazaértem, még nem volt hét óra sem, de meghallottam, hogy Attiliónál a konyhában megy a tévé. Ezen elcsodálkoztam, mert reggel sosem nézett tévét.
Akkor aztán átmentem, és…
– És ki nyitott ajtót?
Özvegy Tumminellóné megrökönyödött, pedig már épp elmerült volna a hüppögésben.
– Senki. Van kulcsom.
A bejárati ajtónál csöngettek.
– Majd én kinyitom – szólt a felügyelő.
Fazio volt az. Mellette pedig egy szikár harmincas férfi gyűrött nadrágban, elnyűtt zakóban, haja kócos, szakálla hosszú. Montalbanónak arra sem volt ideje, hogy kinyissa a száját: háta mögül dobhártyaszaggató visítás hallatszott.
Özvegy Tumminellóné a lányregényeken kívül nyilván a tragédiázásért is rajongott, úgyhogy időközben fölkelt, és most kinyújtott karral, reszkető kézzel mutatott a fiatalemberre.
– Hóhér! Apagyilkos!
Ezzel ájultan zuhant össze. Mintha kisebbfajta földrengés rázta volna meg az épületet.
– Tűnjünk innen – mondta a felügyelő aggódva.
– A férfit vidd be a rendőrségre.
– Szóval ön nem is tudta, hogy meggyilkolták az apját?
– Nem.
– Na de amint beléptél az ajtón, az volt az első kérdésed, hogy „Igaz, hogy a papát…?” Aztán elsírtad magad – szólt közbe Fazio.
– Ez igaz, de a vasáruboltos mondta el nekem, mi történt a papával, amikor meglátott a kapunál.
– Tegnap este veszekedett az édesapjával?
– Úgy van.
– Miért?
– Mert nem akarta odaadni a pénzt, amit kértem.
– Miért nem akarta?
– Azt mondta, nem akar többé eltartani.
– Te meg halálosan megfenyegetted. És nemcsak fenyegetted, hanem cselekedtél is – szólt közbe ismét Fazio.
Montalbano csúnyán nézett rá. Nem szerette, ha félbeszakítják, és azt sem tartotta helyesnek, hogy valakit pusztán azért tegezzenek le, mert alárendelt helyzetben van. De Filippo Gambardella alig törődött Fazio szavaival: levert volt, máshol jártak a gondolatai.
– Nem én tettem.
Csak suttogott.
– Milyen okból döntött úgy, hogy ma reggel visszatér apjához? Azt gondolta, hogy még életben van, és megint követelni akarta tőle a pénzt, amit előző este nem adott oda?
– Nem ezért mentem.
– Hát akkor miért?
Úgy tűnt, Filippo Gambardella zavarban van: csak motyogott valamit, de a felügyelő nem értette.
– Kicsit hangosabban legyen szíves.
– Bocsánatot akartam kérni tőle.
– Miért?
– Azért, mert azt mondtam neki: ha nem adja ide a pénzt, megölöm.
– De hát korábban még sosem veszekedtek?
– De, az utóbbi időben igen. De ezelőtt még sosem mondtam neki olyat, hogy megölöm.
– Hová ment a veszekedés után?
– Minicuzzo kocsmájába. Leittam magam.
– Mennyi ideig maradt ott?
– Nem tudom.
– Hol aludt?
– Nem tudom.
Ezt nem azért mondta, mert nem akart válaszolni: Montalbano érezte, hogy őszinte.
– Volt alkalma átöltözni?
Filippo Gambardella kábán nézett rá.
– Ma reggel, mielőtt elment volna az édesapjához,
járt otthon? Átöltözött?
– Hova öltöztem volna? Ez az egy ruhám van nekem.
– Mióta nem evett?
– Nem tudom.
– Vidd ki – mondta a felügyelő Faziónak –, hadd mosakodjon meg, és rendelj neki valamit a bárból. Majd utána folytatjuk.
– Ezt találtam Gambardella hálószobájában egy kép mögött – jelentette be Galluzzo, miután visszatért az áldozat lakásának átkutatásából.
Sárga üzleti borítékot tartott a kezében. Az volt ráírva: „Halálom után felbontandó”. Mivel írója kétségkívül meghalt, a felügyelő kinyitotta. Mindössze pár sor állt benne. Annyi, hogy Attilio Gambardella szellemi képességei teljes birtokában minden tulajdonát: házakat, üzlethelyiségeket, földeket és készpénzt egyetlen fiára, Gambardella Filippóra hagyja. A dátum három évvel korábbi volt. Ebben a pillanatban lépett be Fazio.
– Evett, és utána elaludt. Mit tegyek?
– Hagyjad, hadd aludjon – válaszolta a felügyelő, és odanyújtotta a végrendeletet.
Fazio elolvasta, és elhúzta a száját.
– Márpedig ez komoly ütőkártya Filippo Gambardella ellen – jegyezte meg.
– Merthogy?
– Merthogy megvan az indíték.
– Gianni Puccio vagyok – mutatkozott be az elegáns, udvarias negyvenes férfi: azt kérte, hadd beszéljen a felügyelővel.
– Örvendek. Mondja.
– Városszerte azt beszélik, apja meggyilkolása miatt letartóztatták Filippo Gambardellát. Így van?
– Nem így van – felelte Montalbano szárazon és mogorván.
– Hát akkor már szabadlábra helyezték?
– Nem. Nem lenne jobb, ha elmondaná, miért jött ide, és nem kérdezősködne?
– De talán igen – ismerte el Gianni Puccio némileg megszeppenve. – Tehát tegnap este fél kilenc-háromnegyed kilenc körül épp Gambardella háza előtt álltam meg a kocsimmal; kereskedelmi ügynök vagyok, évekóta ismertem őt. És ismerem a fiát is, Filippót. Kiszálltam, és kinyitottam a csomagtartót. Abban a pillanatban meghallottam Attilio Gambardella fölháborodott hangját. Fölnéztem. Attilio kint állt az erkélyen, és kifelé kiabált valakinek az utcára: „Ne is lássalak többet! Csak a halálom után kapod meg a pénzemet!”Aztán visszament, és becsukta az erkélyajtót.
– Látta, kihez beszél?
– Persze. A fiához, Filippóhoz. Na már most, mivel a városban azt beszélik, hogy a veszekedés után ölte meg az apját, én tiszta lelkiismerettel állíthatom: nem így történt.
– Nagyon sokat segített, Puccio úr.
– Na és ez mit jelent? Nem jelent semmit – mondta
Fazio. – Rendben, nem a veszekedés közben ölte meg, hanem később. Elment a kocsmába, berúgott, a bortól fölbátorodott, visszament az apjához, és meggyilkolta.
– Ragaszkodsz hozzá, hogy ő tette, mi?
– De még mennyire!
– Lehetséges. Gallo elment kihallgatni Minicuzzót, a kocsma tulajdonosát. Azt mondja, Filippo kilenc körül ért oda, benyakalt egy kétliteres kancsót, és még fél tizenegy sem volt, amikor távozott.
– Na tessék, látja? Annyi ideje volt, amennyit csak akart, nyugodtan visszamehetett és megkéselhette az apját. Pasquano azt mondta, hogy nyolc és tizenegy között követték el, nem? Világos.
– Csakugyan.
– Megtudhatnám, mi az, ami ön szerint mégsem stimmel?
– Logikailag az nem stimmel, hogy nem vitte el a kétmillió lírát a lakásból. Pénzre volt szüksége. Meggyilkolja az apját. Ha már át mond, miért nem mond bét is, és viszi el a kétmilliót? Na és azt hogyan csinálja, hogy harmincszor megszúrja, de egy csepp vér sincs a ruháján? Emlékszel, mennyi vér volt a konyhában?
– Főnök úr, mi baja, viccelődni akar? Ha elmondja ezeket a kételyeket a bírónak, az a képébe röhög. A kétmilliót azért nem vitte el, mert nem tervezte el előre: miután fölfogta, hogy az apja meghalt, a düh pedig, ami miatt harmincszor megszúrta, elmúlt, megrémült, rájött a frász, és lelécelt. Másodszor meg: vagy hazament, nem úgy, ahogy a felesége meséli, és levetette a vértől mocskos ruhát, vagy pedig kölcsönkért egyet valami kocsmai barátocskájától, a sajátját meg a tengerbe dobta.
– Tehát meg vagy győződve róla, hogy véres volt a ruhája.
– Semmi kétség.
– Jól figyelj ide, Fazio. Puccio úr azt mondta, hogy látta Filippót fél kilenc-háromnegyed kilenc körül az apja háza előtt. De Gambardella még életben volt. Minicuzzo azt állítja, Filippo kilenckor ért oda a kocsmába. Tehát, ha rögtön azután ment volna vissza, hogy Puccio látta, nem maradt volna semmi ideje, hogy hazamenjen átöltözni, mivel kilenckor már Minicuzzónál volt. Eddig rendben?
– Tökéletesen.
– Ez pedig azt jelenti, hogy a gyilkosság akkor történt, amikor Filippo már részeg volt, ugye? Ezt az elképzelést te magad vázoltad föl.
– Úgy bizony.
– De ha így van, változik a helyzet. Már nem hirtelen felindulásból elkövetett gyilkosságról van szó. Hanem kigondolt, előre eltervezett cselekedetről. Akkor pedig nem találtuk volna meg a kétmilliót a fiókban. Pedig jól felfogott érdeke lett volna eltüntetni a pénzt, hogy betörésre kelljen gondolnunk.
– Ki beszél itt betörésről? – kérdezte Mimì vidáman, amint belépett felettese szobájába. Montalbano fölkapta a vizet.
– Mimì, neked aztán van bőr a képeden! Egész délelőtt be sem dugtad ide az orrod!
– De hát nem is szóltak neked?
– Miről kellett volna szólniuk?
– Kora reggel – magyarázta türelmesen Augello – Zuccarello
főtanácsos bejelentette, hogy tolvajok jártak a házában, ott a régi állomásépület mellett. Ő a feleségével Montelusában aludt a lányánál, aki már férjnél van. Akkor vették észre a betörést, amikor hazaértek. Eltűnt az ezüstneműjük meg néhány ékszer. Mivel te el voltál foglalva a Gambardella-üggyel, magam intézkedtem.
– Márpedig ha a te kezedben van a dolog, a betörők nyugodtan alhatnak, Zuccarellóék meg búcsút inthetnek az ezüstneműnek – mondta rosszmájúan a felügyelő.
Mimì Augello kevéssé elegáns módon ökölbe szorította jobb kezét, kinyújtotta karját, és bal kezével rácsapott könyöke hajlatára.
– Ezt neked! Már le is tartóztattam a betörőt.
– Hogy csináltad?
– Salvo, jó, ha három betörő van Vigàtában, aki házakra megy, ráadásul mindegyik más-más módszert
használ. Te ilyenekről azért nem tudsz, mert az agyad csak magas elméleti szintű problémákkal foglalkozik.
– Peppe Pignataro, Cocò Foti vagy Lillo Seminerio?
– kérdezte Fazio, mert ő viszont egész Vigàta életét-halálát és csodatételeit ismerte.
– Peppe Pignataro – felelte Augello. Aztán a felügyelőhöz fordult:
– Veled akar beszélni. Benn van az irodámban. Ötvenévesforma apró, csontos, takarosan öltözött férfi volt ez a Pignataro – amint meglátta a felügyelőt, fölpattant. Montalbano becsukta az ajtót, és leült Mimì karosszékébe.
– Foglaljon csak helyet – mondta a betörőnek. Pignataro enyhén meghajolt, majd visszaült.
– Mindenki tudja, hogy önben meg lehet bízni. Montalbano nem felelt, meg sem mozdult.
– Én törtem be abba a házba. Montalbano olyan mozdulatlan maradt, akár egy próbababa. – Csakhogy Augello felügyelő képtelen lesz rám bizonyítani. Nem hagytam ujjlenyomatot, az ezüstneműt meg az ékszereket pedig biztos helyre rejtettem. Minden tiszteletem Augello felügyelőé, de ebbe bele fog törni a bicskája.
Vajon kihez beszélt? A felügyelő testileg ugyan jelen volt a szobában, de mintha bebalzsamozták volna.
– Viszont ha a felügyelő loholni kezd utánam, és nem hagy nekem nyugtot, én meg sem moccanhatok, nem mehetek el ahhoz, akihez el kellene, és nem kérhetem el a pénzt az ezüstért meg az ékszerekért. Pedig nekem szükségem van arra a pénzre, mégpedig sürgősen.
Elhiszi, amit most fogok mondani?
– El.
– A feleségem a végét járja, utána is kérdezhet. Viszont a szükséges gyógyszerek nem sétálnak be csak úgy az ajtón, nekem kell megvennem őket, és a fél karomat ráfizetem.
– Mit szeretnél?
– Hogy kérdezze meg Augello felügyelőt, békét hagy-e nekem egy hónapig. Esküszöm, hogy utána föladom magam.
Hosszan, csöndben néztek egymásra.
– Megpróbálom rábeszélni – ígérte meg Montalbano fölkelőben.
Peppe Pignataro hirtelen fölpattant a székből, és lehajolt: el akarta kapni Montalbano kezét, hogy megcsókolja. A felügyelő még időben kikerülte.
– Akarok mondani még valamit. Tegnap este kilenc körül Zuccarellóék háza körül ólálkodtam, hogy megnézzem, mi a helyzet. Tudtam, hogy a főtanácsos meg a felesége kocsival ment el. Tizenegy körül föltűnt az utcán Filippo Gambardella. Jól ismerem. Meg sem tudott állni a lábán, csatakrészeg volt. Aztán egyszer csak nem bírta tovább, és elterült Zuccarellóék háza mellett.
Elaludt. Még hajnali négykor is ott hevert, amikor a betörés után megint arra jártam.
– Ezt miért mondod el?
– Hálából. Hogy megóvjam a tévedéstől. Azt beszélik a városban, hogy ön az apja meggyilkolása miatt letartóztatta Filippo Gambardellát, én meg nem akartam, hogy…
– Köszönöm – felelte Montalbano.
– Mit tegyünk Filippo Gambardellával?
– Engedd szabadon.
Fazio eltűnődött, majd széttárta karját.
– Ahogy parancsolja.
– Ja, figyelj: küldd már be Augello felügyelőt. Mimì Augellót több mint fél órába telt meggyőzni, de Peppe Pignataro végül egy hónapra szabad utat kapott. A sok teendő között eljárt az idő: majdnem délután két óra volt, a felügyelő szeme pedig már kopogott a kínzó éhségtől.
– Van hely odabenn? – kérdezte Montalbano, amint belépett a San Calogero vendéglőbe. Az „odabenn” egy kicsi, kétasztalos teremre utalt.
– Nincs ott senki – nyugtatta meg a házigazda.
Kezdetnek bőséges előételt evett: garnélarákot meg kis polipokat mártásban, aztán befalt négy olyan szép óriási süllőt, hogy alig győzte csodálni őket.
– Hozhatom a kávét?
– Később. Addig, ha nem zavarok, aludnék itt egy félórát.
A házigazda behúzta a függönyt, a felügyelő meg elaludt: keresztbe tette karját az asztalon, rajta nyugtatta fejét – még szájában érezte a finom friss hal ízét, orrában a jó konyha illatát, és messziről, a mosogató felől még hallotta az evőeszközök csilingelését. Pontosan fél óra múlva a tulaj kihozta neki a kávét, aztán a felügyelő arcot mosott, majd megszárogatta magát a kéztörlővel, és dudorászva indult vissza a rendőrségre. Elvégre istenien csodás volt az egész nap.
Az ajtóban Fazio várta.
– Mi van?
– Az van, hogy benn van nálam özvegy Tumminellóné.
Önnel akar beszélni, izgatottnak tűnik.
– Rendben.
Épp hogy csak le tudott ülni, és a szoba máris félig elsötétült. A szédítő tömegű özvegy a teljes ajtónyílást betöltötte.
– Bejöhetek-e?
– Ó, hogyne! – felelte gálánsan a felügyelő, és rámutatott egy székre, az pedig fájdalmasan fölnyikordult, amint az asszony ráült.
Ránehézkedett a szék peremére, retiküljét térdére tette, kezén kesztyű.
– Meg kell bocsátania nekem, felügyelő úr, de ha nekem valami itt van…
Szívére tette a kezét.
– …az itt is.
Keze a szájához ért.
– Én pedig szeretném, ha azt a valamit eljuttatná ide is – válaszolta a felügyelő, és megérintette a fülét.
– Igaz-e, hogy hazaeresztette Filippót?
– Igaz.
– Na de miért?
– Nincs bizonyíték.
– Micsoda?! És mindaz, amit elmeséltem, a csetepaté, a fenyegetés, a szék csattanása?
– Egy szemtanú azt állítja, hogy amikor Filippo távozott onnan, Gambardella még életben volt.
– És mégis ki az a szarházi alak? Biztos egy cinkos, az apagyilkos kis barátocskája! Hát hallja, felügyelő, az egész város biztos benne, hogy ő tette, és az egész város hüledezik, hogy maga szabadon eresztette!
– Asszonyom, nekem a történtekkel kell foglalkoznom, nem pedig a szóbeszéddel. Ha már itt tartunk:
tudja, hogy ma délután meg akartam volna látogatni önt?
Özvegy Tumminellóné Gesuina Praticò egy pillanattal korábban még széles mozdulatokkal gesztikulált, olyannyira, hogy retikülje kétszer is földre pottyant, de most hirtelen megdermedt. Összehúzta a szemét.
– Csakugyan? És mit akar tőlem?
Montalbano kihúzta az íróasztal fölső fiókját, előszedett egy borítékot, és fölmutatta az özvegy előtt.
– Megmutatni ezt.
– Az meg mi?
– A végrendelet, Gambardella végakarata.
A felügyelő figyelte, ahogy az özvegy elsápad, de annyira, hogy bőre olyan lesz, akár egy tengerparton elpusztult medúza.
– Hát megta…
Elhallgatott, és ajkába harapott.
– Bizony meg. Szerencsésebbek voltunk önnél, asszonyom, pedig ön is biztos annyiszor kereste, ahányszor csak Gambardella lehetőséget adott rá.
– Miért állt volna érdekemben?
– Nem is tudom, talán csak kíváncsiságból. Nézze, fölismeri Gambardella kézírását?
Közelebb tartotta hozzá a borítékot.
– Halálom után felbontandó – olvasta a nő. Aztán hozzátette: – Igen, az övé.
– Ha megtalálta volna a végrendeletet, meglepődött volna. Akarja, hogy fölolvassam? Lassan előhúzta a papírt, és még lassabban, szinte szótagolva kezdte olvasni:
– „Vigàta; Alulírott, Gambardella Attilio, szellemi képességeim teljes birtokában azt kívánom, hogy halálom után minden ingó és ingatlan vagyonom özvegy Tumminellóné Gesuina Praticò asszonyra szálljon, aki éveken át hű barátom volt. Fiamat, Filippót ezennel
kitagadom. Aláírás…” Az özvegy hatalmas kiáltása katasztrofális következményekkel
járt: többek között Catarella leöntötte magát forró kávéval; Galluzzo elejtett egy írógépet, amit épp az egyik szobából cipelt át a másikba; Miliuzzo Conti pedig, akit autórádió-lopás gyanújával tartottak fogva, azt hitte, hogy a rendőrségen kínvallatásba kezdtek (előző este nézett meg egy nácis filmet), úgyhogy elkeseredetten menekülni próbált, de a kísérletet végül teljes elülső fogazata sínylette meg.
Bár Montalbano fel volt készülve, még így is csengett a füle. Az özvegy közben fölpattant, táncra perdült, egyik lábáról a másikra billegett. Fazio rögtön beszaladt, és most tátott szájjal figyelte.
– Adj neki egy pohár vizet.
Fazio térült-fordult, de az özvegy mintha meg sem látta volna a poharat, amit a rendőr folyton szája elé tartott, és így követte mozdulatait. Végül aztán mégis észrevette, és egy kortyra le is húzta. Aztán visszaült.
Céklavörös volt, és úszott az izzadságban.
– Olvassa csak el saját maga – mondta a felügyelő, és ezzel átnyújtotta neki a papírt.
Az özvegy megfogta, elolvasta, eldobta, fölkelt, és hátrálni kezdett – szemét végig a papírlapra szegezte. Nem kapott levegőt, torkához emelte kezét és reszketett.
A felügyelő odaállt elé.
– Ön hallotta, mit mondott Gambardella a fiának… hogy halála után mindent őrá fog hagyni… és akkor átment hozzá, hogy magyarázatot követeljen… merthogy önnek is odaígérte az örökséget…
– Folyton ezt mondogatta – zihálta az özvegy –, mindig csak ezt ismételgette a disznaja… Gesuinuzzám, mindent rád hagyok… közben meg itt fogjad meg… oda tedd be… egy sehonnai disznó volt… folyton csak arra gondolt, hogy mindenféle ocsmányságra rávegyen…
nem volt neki elég, hogy játszottam a szolgálót… És tegnap este még volt képe azt mondani, hogy
mindent a fiára hagy, arra a gazemberre… Egyik kutya, másik eb, apja-fia, két undorító mocsok, akik…
– Intézd el te – mondta a felügyelő Faziónak.
Érezte, hogy nagy-nagy sétát kell tennie a mólón: jó levegőre volt szüksége, látnia kellett a tengert.
