Nemrég mutatták be Enyedi Ildikó, a már eddig is számos nemzetközi díjjal kitüntetett Testről és lélekről című filmjét az AFI Fest-en (American Film Institute), a hollywood-i Chinese Theater-ben.
Az álomnak meghatározó szerepe van a filmjében. Megkérdezhetem, hogy, Ildikó, mit álmodott legutóbb?
Semmit… (nevet) Alig aludtam. Még nem sikerült átállnom.
…vagy talán olyan harmonikus most a jelenvalóság, hogy nincs is szüksége az álmok dimenziójára!?
Az biztos, hogy hihetetlenül nagy, szinte zavarba ejtő boldogságot élek most meg. Úgy érzem magam, mint egy hosszúra nyúlt karácsonyi ünnepen. A karácsonyfa alatti ajándékom az volt, hogy elkészíthettem ezt a filmet. Ezt megelőzően számos projektem volt, amikhez hosszú próbálkozások után sem sikerült megteremteni az anyagi feltételeket. A Test és lélekről viszont hihetetlenül gördülékenyen valósult meg. Maga a forgatás is óriási öröm volt. A forgatókönyv is gyorsan, alig néhány hét alatt készült el. Az ember – ha csak lehet- megpróbál a lehető legjobb emberekkel együttműködni, de szinte mindig akad egy porszem a gépezetben. Ebben az esetben viszont egy sem volt. Ami pedig azóta történik velünk, amióta a film megjelent, több mint amit valaha is remélni mertünk volna!
Ha már itt vagyunk a világ filmgyártásának a fellegvárában, Hollywoodban, hadd kérdezzem meg, van-e esetleg olyan amerikai alkotó, aki nagy hatással volt Ildikóra? Persze az európai inspirációk is érdekelnek…
Kezdjük akkor egy amerikaival. John Cassavetes. Nemrégiben kezdtünk el egy új filmen dolgozni és az operatőrnek épp most mutattam az egyik filmjét inspiráció gyanánt. Szerintem az ő munkásságát jobban értékelték Európában, mint itt Amerikában. Nagyon bátor alkotónak tartom, aki mindig biztonsági háló nélkül dolgozott, ami ritkaság bármely kontinensen.
Amúgy a listám nagyon hosszú lenne, de például tudom, hogy Agnes Varda szintén bemutatkozik itt a fesztiválon, és az ő korai filmjei is sokat jelentenek nekem. Tanítok a Színház és Filmművészeti Egyetemen, ahol rendszeresen szoktam szemelvényeket bemutatni a diákoknak az ő filmjeiből, amiket igazi remekműveknek tartok. Olyanok, mint egy tökéletes gyémánt, ami – ugyanakkor – tartalmazza a spontaneitás frissességét és szabadságát. Szerintem ez egy nagyon ritka kombináció.
A film számos nemzetközi díjat söpört be, és – úgy tűnik – a világ legkülönbözőbb részein is kapcsolódni tudnak hozzá. A tegnapi vetítésen magam is szemtanúja voltam, hogy milyen lelkesen fogadta a filmet az amerikai közönség is. Mit gondol, min múlik ez? A film készítésekor tudatosan gondolt-e a nemzetközi értelmezhetőség megteremtésére?
Nem. Ez a film nem a magyar történelemről szól, hanem egy egészen egyszerű emberi dologról. Egy jelenkori történetről van szó, ami tulajdonképpen a szerelemről szól. Talán ezért is képes mindenki kapcsolódni hozzá különösebb nehézségek nélkül. Mindenhol a világban nagyon meleg fogadtatásra talált a film, Koreától Ausztrálián át, a Skandináv országokig. Érdekes volt megélni, hogy a különböző kultúrájú és összetételű közönség – még a napi szokások szintjén is nagyon eltérő életstílusok ellenére is- ugyanúgy reagált a filmre. Ugyanazokon a momentumokon nevettek a nézők világszerte. Szerencsére ezek egybeestek az általunk eredetileg is viccesnek szánt részekkel! (nevet) Ez a film mindenféle erőlködés nélkül érte el az eddigi sikereit és ez minket nagyon boldoggá tesz…
A mi szakmánkban minden a közlésről szól, arról, hogy elérj, megszólíts, megérints másokat, és hogy megoszthasd a gondolataidat. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen hatást tudunk elérni az Egyesült Államokban.
Akkor semmiféle különbséget nem is élt meg a különböző országokban, a reakciók tekinteteben?
Nagy meglepetés, de eddig még nem. Érdekes volt, hogy a Távol-Keleten, pl. Pekingben vagy Hong Kongban, vagy éppen Koreában értették a legapróbb árnyalatokat is. Ez szinte sokkoló volt számomra! Olyan volt, mintha ez a film kimondottan az ottani közönségnek készült volna. Ez ugyanis nem olyan alkotás, amely bármivel kapcsolatban nagyon explicit lenne. A legfőbb törekvésünk az volt, hogy mindent elrejtsünk a felszín alá. Így megvolt a veszélye, hogy minden, amit a felszín alá rejtettünk, az a felszín alatt is marad… Ez nagy kérdés volt számunkra is az első külföldi vetítés előtt, a Berlinálén. Ott ültünk a közönségben, miközben kiélezve figyeltük a reakciókat, amelyek hallatán végül megkönnyebbültünk… A USA-ban is spontán és meleg fogadtatás várt minket már az első vetítésen, de még a héten lesz pár, és kíváncsi vagyok, azok hogy alakulnak majd. Többnyire a film humoros tartalmait is jól értelmezték, de azért a kínai 100%-hoz képest itt csak a 70% ért célba. Ki tudja, talán ez a hatalmas víz, ami elválaszt minket, nagyobb, mint gondolnánk.
A tegnapi vetítés után említette a jungi „kollektív tudattalanra” való utalást a filmben, amely az emberi léleknek egy olyan, mélyebb régiója, amelyben mindannyian kapcsolódni tudunk egymáshoz, tekintet nélkül a való életben fennálló különbségekre.
Mi adja 2017-ben ennek a témának az aktualitását? Talán az, hogy ma különösen nehéz az egymáshoz vezető utak felfedezése, a kommunikáció? A filmbeli főszereplőknek miért volt szükségük az álom dimenziójára ahhoz, hogy egymásban és együtt meglelhessék a harmóniájukat?
Épp ma reggel olvastam a hírekben egy új statisztikáról, miszerint 2017-ben az az idő, amit az egymással való beszélgetésre fordítunk, pl. épp ilyenkor, a „Hálaadás” ünnepe előtt, radikálisan csökkent. A politika sokszor családokat zúz szét és barátokat fordít egymás ellen. Véleményem szerint, ez egy nagyon veszélyes jelenség. Erre oda kell figyelni! Nem hagyhatjuk, hogy a politika manipuláljon minket, egymás ellen fordító, uszító jelleggel! Minden olyan téma, ami gyűlölködést vagy gyanakvást gerjeszt, nem más, csupán eszköz, ami valójában egészen másról szól. Egyedi csomagolásban, de a hatalom megtartásának az eszköze. Ez úton is kérlek Benneteket, világ polgárai, hogy ne hagyjátok magatokat manipulálni! Mi mindannyian ugyanabban a hajóban evezünk, ez a hajó nagyon törékeny és kicsi. Úgy érzem, a világ összement eddigi életem során. Ebben a nem is olyan hatalmas térben sokkal inkább kooperálnunk kellene, mint arra fókuszálni, amit nem szeretünk egymásban. Ami most zajlik, az nagyon veszélyes. Úgy gondolom, hogy egy átlagpolgár manapság eszköztelennek és erőtlennek érezheti magát. Azt gondolhatja, hogy ez úgyis a „nagy játékosok játszmája”, mi nem tehetünk semmit. Én viszont egyre inkább azon az állásponton vagyok, hogy igenis sokat tehetünk mindannyian a saját személyes szintünkön, a családunk, a barátaink, a szeretteink körében, vagy a szakmánkban! Fontos, hogy mennyire tudsz megnyílni előttük, mennyire vagy rájuk kíváncsi, és tudsz-e velük őszinte kapcsolatot létesíteni!
A film nagyon személyes szférában játszódik. Az alapképlet egyszerű: két kollégáról van szó, akik kommunikálni kezdenek egymással és elkezdenek felépíteni egy mély kapcsolatot. Úgy gondolom, hogy ez kellene, hogy legyen a kiindulópont mindenki számára! Mert ez a két introvertált ember megtanulja, hogyan lehet igazán megnyílni egymás előtt. E folyamat során önmagukról is rengeteg mindent megtudnak. A bezárult személyiségű Mária például felfedezi a körülötte lévő világot… Érdemes tehát törekednünk arra, hogy egymással megértőek, elfogadóak legyünk és képesek legyünk mélyebb kapcsolatok létrehozására.
Volt abban szándékosság, hogy a filmben bemutatott pszichológus szakemberek egyike sem hiszi el, hogy a két főszereplő álmai megegyeznek? Pont ők, akik az emberi lélek sokszor kiszámíthatatlan útvesztőiben próbálnak fáklyát tartani, a legszkeptikusabbak…
Nem véletlen, hogy a filmben mi nem foglalunk konkrétan állást azzal kapcsolatban, hogy a közös álom megélése lehetséges-e. Mi nem akartunk semmiféle ezoterikus vagy, ha úgy tetszik, New Age megközelítést képviselni. Inkább úgy álltunk az egészhez, mint egy meséhez. Képzeljük el, hogy ez a két ember ugyanazt álmodja… Mit csinálnának akkor? Hogy kezelnének egy ilyen helyzetet? Mert ez a két ember be van zárulva a maga szürke és nyomorult életébe, ami egyben biztonságos kis ketrec is. Valószínűsíthető, hogy ugyanúgy folytatnák az életüket, ha nem érné őket ez az óriási sokkhatás. Ugyanazt álmodni valaki mással márpedig erősen felkavaró impulzus. Dramaturgiai szempontból véletlen, hogy a két pszichológus így reagál, nem akartunk mi ezzel semmi „mögöttesre” célozni. Minden éjjel álmodunk, ez nem több mint egy biológiai funkció. Nem akartam az álmot sem ezoterikus, sem metaforikus minőségben feltüntetni. Inkább erős hatásnak szántam, amire muszáj reagálniuk!
A film egy modernizált vágóhídon játszódik. Az itt dolgozó főszereplők mindennapi munkakörnyezete és az álmuk helyszínéül szolgáló tiszta, szabad és harmonikus erdő között hatalmas a kontraszt. Milyen megküzdési stratégiák működhetnek az emberekben arra vonatkozóan, hogy elviseljenek egy ilyen kegyetlen munkakörnyezetet, vagy – tágabb értelemben – a mindennapok szürke valóságát?
Nem szabad feltétel nélkül elfogadniuk a játékszabályokat. Ne gondolják, hogy mindenki más könnyen megküzd, csak ők szánalmasak. Sajnos gyakran gondolkodunk így. Jóllehet, ezek nagyon alapvető emberi gesztusok, de fontos, hogy tudjunk türelmesen hallgatni és egymásra figyelni! Ily módon fantasztikus élettörténeteket, sorsokat, és személyiségeket fedezhetünk fel, ismerhetünk meg.
Ez az én túlélési mechanizmusom is. Nagyon tartottam attól például, hogy milyen lesz megélnem, hogy szinte minden nap más országban vagy városban ébredek majd az őszi vetítések, fesztiválok időszakában.
Most, hogy benne vagyok, örömmel tapasztalom, hogy valahogy mégsem fáradok el. Ennek pedig az az oka, hogy emberi kapcsolatokat alakíthatok ki folyamatosan. Minden alkalommal és helyszínen fantasztikus emberekkel találkozom. A filmforgalmazó cégek olyan lelkes képviselőivel, akik sosem fognak a vörös szőnyegen végigsétálni, pedig rengeteget tesznek a filmjeinkért. Minden alkalommal személyes sorsokat ismerhetek meg. Például betekintést nyerhetek abba, hogy milyen utakat járva jutottak el erre a területre azok, akik ilyen fontos szolgalatot tesznek a világ filmművészetéért, a filmgyártásért. Ezek a fantasztikus találkozások frissen tartanak, és nem érzem azt, hogy mindenki csak azon igyekszik, hogy valamit megszerezzen tőlem, és így vagy úgy, de a saját hasznára fordítsa a velem való együttműködést. Sőt, inkább úgy érzem, még én gazdagodok általuk. Az emberi találkozások különleges kincsek!
Mindig rendkívül kedvesen és szeretettel nyilatkozik a kollégáiról, alkotótársairól. Többször említette, hogy mennyire fontosnak tartja a tiszta és őszinte kommunikációt. Ilyen emberséges hozzáállással, és kiváltképp női rendezőként miként boldogul ebben a versengő és sokszor farkastörvények uralta filmiparban?
A forgatásokon minden rendben van…, persze hozzátartozik a szakmához az is, amikor meg kell embereket győznöd arról, hogy tudod, mit akarsz, és értesz ahhoz, amit csinálsz. A karrierem elején ezt játéknak tekintettem, amit csak jól kell csinálni, és ami leginkább a meggyőzésről szól. Nem voltam ettől keserű. Ez egy szerencsés megközelítés volt a részemről. Amúgy nem is tudom, mi nehezebb: kelet-európai vagy női filmrendezőnek lenni. Van bőven választási lehetőségem a nehézségek tárházában…(nevet). Az egyetlen megoldás, ha az ember arra fókuszál, ami reálisan elérhető. Ez egy nehéz szakma. Sokszor keserűvé válik az ember, amikor azt tapasztalja, hogy azt, amin dolgozott és amiről tudja és érzi, hogy értékes, a földbe döngölik – sajnos ez is megtörténik olykor… sőt, elég gyakran megtörténik… Ilyenkor kell belekapaszkodni azokba a momentumokba, amelyek épp az érem másik oldalán találhatóak: amikor elismerést és tiszteletet kapunk vagy kaptunk valakitől. Végül, de nem utolsó sorban: a megfelelő emberekkel kell összeállni!
