A Spirit Színház keresi a kényes témákat, kényelmetlen vitakérdéseket. Perjés János igazgató szerint ez minden színháznak feladata. A direktor színészként is dolgozik. Szerepekről, felelősségről, tanulságokról beszélgettünk vele. Closer című előadásuk egy híres film nyomán jött létre, két pár szerepel benne. Patrick Marber darabja igen élénk visszhangot váltott ki akkor is, amikor színre került Londonban vagy New Yorkban.
A mi előadásunkban 10-12 jelenet szerepel egy 4 éves periódusban, négy ember sorsának összefonódását látjuk. De minden jelenet katartikus, amelyben megváltozik az egyes emberek sorsa, és megváltoznak a kapcsolatok is. Nem lineáris darab, hanem jelenetek füzére. Én egy bőrgyógyászt játszom benne, aki a legmagasabban kvalifikált ember a darabban, neki van egy érdekes mondata:
„Az ember mindig tanul, de sohasem változik.”
Ez odáig fajul, hogy meg is hal valaki. Az emberek annyira nem tudnak változni, ráadásul nem veszik észre az apró, baljós jeleket, képtelenek elkerülni a tragédiát.
Ráadásul a Spirit Színház egy kicsi, az előadás 100 fős teremben játszik.
Olyan közel ülnek a nézők, hogy a jelenetek sokkal erősebben hat rájuk. Szinte egymás aurájában vagyunk. Az előadás után néha beszélgetéseket is tartunk, ahol sokan szembesülnek azzal, hogy amit láttak, a saját élethelyzetükkel azonos, vagy épp a szomszédjaik problémájával.
A közeliség nemcsak a színészt, a nézőt is próbára teszi.
Hogyne! Ilyen kicsiben minden sokkal jobban megrázza a nézőt. Azt én nem szeretem, ha a publikumot is bevonják a játékba, a történésekbe, de az például erős hatás, ha a nézők mellett ülünk. Ez a színház átmossa az embereket. Sokat megyünk vidékre, ott általában nagyobb termekben játsszunk és az egészen másfajta élmény nekünk is, meg a nézőknek is. Ez sokkal inkább a lélekre hat.
A Closer hűségről, hűtlenségről, megcsalásról szól. Amikor ezt játsszák, gondolom, saját életélményeiket is használják.
Ha az ember jól odafigyel annak a figurának a sorsára, akkor tanulni is tud belőle. Ha okos, akkor bizonyos szituációk lehetséges vagy lehetetlen megoldásait ellesheti. Az sem véletlen, hogy egy színész mikor és miért játszik el egy-egy szerepet.
A társulat is kicsi, sokat játszanak együtt, jól ismerik egymást. Ezt belejátszik egy ennyire személyes történetbe?
Nem. Valóban előfordul, hogy tudunk egymásról néhány civil dolgot, de a színészet talán a legmagányosabb szakma. Legtöbbször a színpadon találkozunk, s akkor mindannyian valamilyen álarcban vagyunk, s akkor a két szerep beszélget egymással. Sok kollégámat máskor nem is látom. Egy-két barátság kivételével alig tudunk egymásról valamit.
– Chatszoba című előadásuk témája viszont kifejezettem a szexuális zaklatás. A bemutató óta ebben a témában konkrét és nagy visszhangot kiváltó ügyek kerültek nyilvánosságra.
Kártékonynak tartom azt a fajta nyilvánosságot, ahogy ezek napvilágot látnak. Egyetértek, hogy tudni kell róla, végig kell beszélni, ki kell vizsgálni őket. Az viszont elképesztő, hogy sok ember kevés információ alapján alkot végleges véleményt, és a közösségi média segítségével ez nagy nyilvánosságot kap. A legtöbb esetben ez szinte az ítélettel egyenrangú. Utána az igazság már nem számít, és a megvádolt embert a szakmájában teljesen lehetetlenné teszik.
Ráadásul néha bizonyítékok nélkül, vagy név nélkül vádolnak meg kollégák neves embereket.
Ebben a modellben mintha sokan a saját frusztrációjukat élnék ki. A névtelen vádak nem érvényesek. De sok ismert, közkedvelt ember sem tudja jól kezelni a történteket, és nincs bennük kollegialitás sem.
Visszatérve a Closerhez. Egy színésznek vonzó lehet, ha a saját problémáit egy szerepben is megmutathatja, de legalább annyira izgalmas, ha olyan szituációkat kell eljátszania, amelyekbe ő soha nem kerülne, olyan személyiséget, aki távol áll tőle.
A kollégáimnak állandóan mondom, hogy ebben a szakmában rettenetesen sokat kell foglalkozni az önismerettel. Mégiscsak minden szerepben önazonosnak kell lenni, azonosulni kell minden szereplő igazságával. De ezt az embernek magában, a saját gondolataiban kell megtalálnia. Nem szeretek például egy-egy embert eleve ellenszenvesnek bemutatni. Olyannak kell megmutatni, amilyen. Önmaga számára természetesen mindenki pozitív figura. Most Josef Mengelét, a hírhedt auchswitzi orvost fogom játszani. Nem állhatok hozzá úgy, hogy gazember vagyok. Olyanná kell válnom, amilyen ő volt, és majd a néző eldönti, mit gondol rólam. Embereket kell játszani, akik döntéseket hoznak, akik mennek egy úton, aminek aztán vége lesz.
