Négy éves volt a nagymama, amikor egy paplan alá bújtatták a szülei a nyilasok elől. Később nem beszélt erről az emlékéről senkinek, de mindig sokat gondolt rá, amikor a gyermekei vagy unokái közül valaki négy éves lett. Aztán egy dokumentumfilm kapcsán mégis mesélni kezdett. Lányával, a Beágyazott emlékeink rendezőjével, Oláh Katával beszélgettünk, miután a családtörténetükkel foglalkozó film látható volt a Verzió Emberi Jogi Dokumentumfilm-fesztiválon.
Hogyan határoztad el, hogy a saját családodról készítesz filmet, hogy ennyire kitárulkozol?
Oláh Kata: Ennél a filmnél a kiváltó impulzus nagyon személyes volt: a nyilasok elől a paplan alá bújtatott, „beágyazott” gyerekek történetét egy újságcikkből tudtuk meg, teljesen véletlenül. Édesanyám sose mesélte, pedig ő volt az egyik gyerek. Azt az újságcikket olvasva csodálkoztunk rá a húgommal arra, hogy mi mindenről nem tudunk. Ekkor hallottunk először a Csanády utcai házról, ahol édesanyámék laktak, és ahol a ház egyik lakója és légóparancsnoka, Golopencza Illés 150 zsidót mentett meg. Vitray Tamást például, aki szintén itt élt kisfiúként, egy vesszőkosárral takarta le, amikor jöttek a nyilasok. Úgy gondoltuk, maga a ház lesz a filmünk főszereplője. Aztán ez megváltozott.
Alapvetően ösztönös ember vagyok. Azt vallom, hogy ha az elkészült film teljesen megegyezik a folyamat legelején megírt szinopszissal, akkor valamit nem csináltam jól, nem figyeltem arra, hogy mi történik. Szeretem hagyni, hogy a maguk alakulása szerint történjenek a dolgok. Már a forgatás alatt elkezdem a vágást: forgatok, vágok, újra forgatok, mindig aszerint, hogy mi kezd el érdekelni az elkészült anyag alapján. Szerintem nincs olyan, hogy objektív valóság, nem azt mutatja meg egy dokumentumfilm, hanem azt, ami az alkotót foglalkoztatja.
Így alakult ki az is végül, hogy az emlékezés folyamata került a középpontba.
„Az én unokáimnak olyan nagyszüleik is vannak, akiknek az fáj, hogy a Don-kanyarban „elkanyarodott” valaki. Ez nem számháború, és a fájdalmakat, sérelmeket sem lehet súlyozni. Azt hiszem, a magyar társadalomnak az a baja, hogy nem jönnek létre kisközösségek, és ezeket a dolgokat nem beszélik ki.” Ezt mondja édesanyád a filmben egy olyan találkozón, ahol a csillagos házakról van szó.
Fontosnak tartom, hogy zsidó vagyok, és hogy a húgom is, én is tudunk bánni ezzel az adottsággal. De nem szeretem a szélsőségességet, azt, ha a zsidó létet valaki különlegességként, kiválasztottságként mutatja be. Ebben egyetértettünk édesanyámmal a film forgatásakor, ezért is örültem meg azoknak a mondatainak, amelyeket idéztél. Fontos, hogy tudatosítsuk, hogy társadalmilag is, egyénileg is nagyon sokféle történetből, emlékből, hovatartozásból vagyunk összegyúrva.
Milyen hatást vált ki szerinted a Beágyazott emlékeink a nézőből? Mire törekedtél?
Vesszőparipám a párbeszéd, vallások és generációk között egyaránt. Fantasztikusnak tartom, ha vetítések után azzal keresnek meg, hogy „elővették a nagymamát”, leültek beszélgetni az idősebb családtagokkal a múltról. Mit mást akarhat egy alkotó? Ezért is szerettük volna megtartani azt az egyensúlyt a filmben, hogy miközben bensőséges módon a mi családunkról szól, mégis sejtessük, hogy más családokban is voltak, vannak, lesznek viharok, traumák, a történelem mindig bele fog szólni az életünkbe.
Jó volna eljárni iskolákba ezzel a filmmel. Eddig két vetítése volt diákokkal: a Lauderbe, illetve a MOME-ra hívták el. De sajnos nincsenek erre anyagi források, és nem is vagyok eléggé „magamutogató”, nehezen tolom a filmemet előtérbe. Azért is örülök a Verziónak, mert itt a problémákat felvető filmekről közösségben lehet beszélni. Nagyon érdekel a közönségtalálkozókon, hogy egy-egy néző mit vett észre, mit tartott fontosnak a mi történetünkben. Hiszen valószínűleg ott van valamilyen csomósodás az ő családjában.
A film azt sugallja, mintha édesanyád kezdeményezte volna a visszaemlékezést, és az ő kezében is lenne az, ahogyan előrehalad. Így volt?
Nem ő kezdeményezte, de ő vitte végig. Nem is tudta előre, mire vállalkozik. Szerencsére nagyon jó mesélő, és jól képviseli az összefogást, nyitást egymás felé, egymás elfogadását. De közben határozott, kemény nő. Együtt mentünk le most Miskolcra a CineFestre, a film vetítésére. Akkor már egy éve nem látta. Alig hogy elkezdődött, láttam, hogy zokog. Forgatás alatt nem sírt egyszer sem, pedig filmes fejjel néha olyan jó lett volna „megríkatni” őt. De most, egy év távlatából, felengedtek az érzelmei.
A családon belüli párbeszédet a filmmel egyidőben kezdtétek el?
Erről viták vannak. Én mindent elfelejtek – ennek köszönhetem a kiegyensúlyozottságomat – , de úgy emlékszem, hogy soha sem volt szó a zsidóüldözésről. Kamaszkoromig, amíg meg nem halt a nagymamám, azt sem tudtam, hogy zsidó vagyok. Egyszerűen bele sem kezdtünk ilyen beszélgetésekbe.
Miért nem beszéltetek a múltról?
A mai rohanós életformánk is figyelmetlenséghez vezet, alapvető dolgokat nem tudunk egymásról. Ezért bomlanak fel házasságok, a család intézménye. De a Holokausztról való hallgatás kérdése speciális. Anyukám szüleinek korosztálya a vészkorszak lezárultával úgy döntött, hogy önvédelemből nem fognak beszélni róla. Nagyon sok családban pont úgy zajlott ez, mint nálunk. Akkor nem is volt divat a traumákkal pszichológushoz menni. Az elhallgatás, az elnyomás aztán generációkon át hatással volt a leszármazottakra.
Az új filmem, amelyet most fejeztem be, egy Holokauszt-túlélő bácsiról szól, aki 83 évesen, özvegyen jött rá, hogy 70 évvel azelőtt elmaradt a bar-micvója, mert elvitték Auschwitzba. Eldöntötte, hogy pótolni fogja, és a rabbi 13 éves fiával együtt készült fel rá. A tanulás és a film kapcsán kezdett el mesélni a saját múltjáról. 70 év hallgatását szakította meg ezzel.
A filmed nemcsak a felismeréseivel segít, hanem azzal a hangulattal, érzelmi és kommunikációs mintával is, amit közvetít. Egyszerűen nagyon jó érzés nézni ezt a családot, ahogy működik, és ez vonzóvá teszi a párbeszédet is, az együttlétnek ezt a tartalmas formáját.
Ha a nagycsalád újra megjelenne a korunk társadalmában, akkor kevesebb pszichiáterre lenne szükség. Hiányzik az a bandázás, az a csapatszellem, amit mi gyerekek a családunkban megéltünk, vagy az a nagyszerű adottság, hogy minden generációnak megvolt a maga funkciója a családon belül. Ma már nincsenek nagymamák, nagypapák, hiszen még nyugdíjasként is dolgoznak, és nem is élnek együtt. A család igazi gyógyszer lehetne, ha nem adnánk fel olyan könnyen az emberi kapcsolatainkat. Ráadásul az elhallgatott dolgok, akár traumáról, akár bűnről van szó, a kis vénákon át leszivárognak a későbbi generációkba is. Ezeket muszáj együtt feldolgozni.
A filmben is erősen megjelenik ez, hogy az emlékezés is csak kiscsoporton belül működik igazán jól. Akár családon belül, akár máshogyan egymásra talált emberek között. Ilyen a filmben az a csoport, amely a csillagos házakra való emlékezés kapcsán jött össze, vagy a Csengery utca 21. egykori és mostani lakói.
Engem a történelem akkor érdekel, ha hús-vér emberhez kötődik, ha egy családtörténeten belül látszik. Hiszen az emlékek nagyon szubjektívak. Ahogy akarom, úgy emlékszem az adott dologra. Ebben a filmben sem azt szerettem volna elmondani, hogy mi történt 1944-ben, hanem hogy a mában ez hogyan él anyukámban, bennem, és hogyan ér le a ma az unokákhoz. Aztán ott van az elsődleges és másodlagos emlékek kérdése. Nem vagyok biztos benne, hogy édesanyám valóban emlékszik a dunyhás történetre, nem pedig csak arra, amit utóbb elmeséltek neki. De az ilyen történetek legendaként megmaradnak a családban. Az amerikai unokatestvérem is ismerte az édesapja elmeséléséből. De érdekes módon egyébként az ő apjának nem is ez az 1944-es történet volt igazán fontos, hanem 1956., amit már nagyfiúként, aktívan élt át.
Nagyon szép, ahogy generációról generációra más-más az emlékezés módja a filmben. Nagymamád vitte magával a családi fotókat akkor is, amikor csak egy bőröndnyi holmit vihetett. Anyukád hallgatott, de később beszélni kezdett. Ti felnőttként aktívan utánajártatok a történeteteknek, a fiad pedig már gyerekként visszatért a zsidó szokásokhoz…
A mi gyerekkorunkban, a szocializmus éveiben nem volt fontos az identitás kérdése. Mások voltak a hangsúlyok. Majdnem mindenki egyformán keresett, egyformán töltötte a szabadidejét… A fiam az első, aki kifejezetten érdeklődni kezdett a zsidóság iránt. Próbál kóser módon étkezni, volt bar-micvója. Méghozzá már azelőtt, hogy kitaláltuk ezt a filmet. Manapság egyre fontosabb az identitás témája, nagyobb igényünk lett a valahová tartozásra, miközben egyre inkább elmagányosodó életet élünk.
Ami pedig a jövőt illeti: attól félek, hogy a mi generációnk már el fog tűnni, hiszen nincs tárgyi lenyomatunk. Én még el tudtam menni a levéltárba, vagy az albumokban ott voltak nagymamám fotói. De az én unokám már csak a digitális felhőben tud majd kotorászni, ha meg akar ismerni engem. Ráadásul a régebbi fotóknak más volt a szerepük, az emberek jobban odafigyeltek arra, hogy mit fényképeznek, ennyiben a fotók tartalmasabbak is voltak.
A Beágyazott emlékeink hangsúlyosan női filmnek tűnik. Szándékosan alakítottátok így?
Édesapám vonakodott részt venni benne. Nem volt benne ellenállás a múlt feltárásával szemben, de az ő témája főleg a szocializmusban jellemző besúgás lett volna, ami a filmes szakmában erősen jelen volt. Ez ma még nagyon érzékeny, kibeszéletlen kérdés. Eleinte azt gondoltuk, hogy az ő oldalát is megmutatjuk, hogy meglegyen az egyensúly. Később viszont úgy éreztük, hogy pont akkor borulna valami, ha megjelenne ő is a filmben. Annak ugyanis, ahogy a három csaj (mi ketten a húgommal és a mama) együtt vagyunk a filmben, van valamiféle burka, egysége. Ráadásul ha sok mindenről beszél egy film, akkor mindenbe csak belecsipked. Így is több felvetett kérdés maradt meg a felszínen.
A személyessége, intimitása miatt mennyiben volt más ez a film neked, mint a többi alkotásod?
Ilyen személyes filmet valószínűleg egyszer csinál az ember az életében. De azt hiszem, sikerült egyszerre kívül és belül maradnom. Vágáskor nem szerettem nézni magam, mert belül egészen más az életkorom, mint amit kívülről látok önmagamon. De ez nem számít. Fontosabb, hogy meglepően jól el tudtam fogadni önmagunkat, és kívülről tudtam nézni a felvett anyagot. Forgatáskor pedig az segített, hogy a férjem volt az operatőr, és mini stábbal dolgoztunk. Így a helyzet bensőséges tudott maradni, senki sem színészkedett, mindenki önmaga maradt. Narrátorként sem szerettem volna meghatározni a filmet, nem akartam uralkodni rajta, képviselni egy adott álláspontot. Örülök, ha sikerült beleolvadnom a filmbe. Hiszen az emlékezés sodrását-sodródását szerettem volna bemutatni.
