Egy kisszabású gazember
Azt szokták mondani, a politikusoknak a történelem ítélőszéke előtt kell felelniük tetteikért. Valóban kevés gaz vezetővel kapcsolatban adatik meg, hogy rendes bíróság elé állítsák. Persze sokaknak a túlélés sem adatik. Különösen Kelet-Közép-Európában a politikusi bukás fő típusa a meggyilkolás. Így aztán érdekesek azok a bűnös vezetők, akik túlélik önmagukat.
Az egyik nagy túlélő Josef Mengele volt. Az auchswitzi haláltábor hírhedt orvosa, a halál angyala a vereség után Németországban bujkált, majd Argentínába szökött, s ott sikeresen rejtőzött. 1979-ben egy szélütés után belefulladt a tengerbe, de a Moszad állítólag még 6 évekig kereste, és csak 1992-ben azonosították exhumált holttestét. Róla írt monodrámát Gyurkovics Tamás, amelyet Mengele Bőröndje – Josef M. két halála címen Bányai Gábor állít színre. A bemutató a Spirit Színházban lesz december 16-dikán. Bányai Gábort kérdeztük a darab születéséről:
– Amikor elolvastam Tamás könyvét, nyomban fölhívtam, hogy ezt én meg akarom csinálni – mondja a rendező. – Mengelét soha nem kapták el. Sokáig Buenos Airesben élt, aztán lelépett Paraguayba, majd Brazíliába. Egy darabig kutattak utána, de amikor Adolf Eichmannt elkapták, utána nem keresték tovább olyan elszántan az izraeliek. A túlélők azért érdekesek, mert többet tudnak róluk. Ráadásul Mengele száműzetésében rengeteg levelet írt, és kapott, ezért jól ismerjük a gondolkodását. A náci háborús bűnösökről nem tudunk túl sokat. Tudjuk, miket mondtak, amikor hatalomra kerültek és hatalmon voltak, de nem ismerjük igazán a mögöttük lévő embert.
– Auschwitzban rettenetes, embertelen emberkísérleteket folytatott. Ikreket fertőzött meg különböző betegségekkel, hogy megvizsgálja, hogyan reagál a szervezetük. Kutatási ötletei nem voltak jelentősek.
– Orvosnak is középszerű volt, egy senkiházi, nárcisztikus alak, mégis nagyon gyors és nagy karriert csinált. Belekerült egy hatalmi helyzetbe és szörnyeteggé vált. Nemrég beszélgettem egy 92 éves nénivel, akinek az édesanyja a táborban volt orvos, ő maga pedig ápolónőként szolgált. Ők a dolgozó deportáltakat gyógyították és nem tudtak a kísérletekről! Mert ezek a kutatások elzártan folytak. Föltűnt nekik, hogy az ikreket Mengele mindig kiválasztotta, de más nem. És még egy dolgot mondott a néni csillogó szemmel: hogy Mengele volt a legszebb férfi, akit életében látott! Ez a fotóin nem olyan föltűnő, látszik, hogy magas, sportos, jóképű, de a személyes élmény nagyobb erejű. Mengele kísérleteiről is első kézből értesültünk, amit Nyiszli Miklós írta meg Dr. Mengele boncolóorvosa voltam az auschwitzi krematúriumban című könyvében. Engem az izgat legjobban, hogy a középszerű senkik hogyan alakítják a történelmet, ha hatalomhoz jutnak. Nem a nagyszabású gazemberekkel van a baj igazán. Belőlük kevés van. Engem a kisformátumú gazemberek idegesítenek, mert borzalmasan sokan vannak, akkora belőlük a fölhozatal, hogy rossz nézni! Gyakran beállnak a nagy vezető mögé. De vannak olyan történelmi helyzetek, amikor nem is kell a nagy vezető, a sok kisformátumúak phalanxot alkotnak, és nagyon eredményesek tudnak lenni.
– Pedig Mengele előélete nem predesztinálta arra, amit tett. Jó nevelést kapott. Nagypolgári családban született Günzburgban, szülei gyárosok voltak, beszélt görögül, latinul, szép hangja volt, jól énekelt, szerette az operát. De amikor például az anyjáról, a testvéreiről beszélt, ők sem voltak neki fontosak, csak önmaga. Ők csak annyiban fontosak, ahogyan őrá reagáltak. Orvosnak tehetségtelen volt. Ennek ellenére eldöntötte, hogy ő lesz a legfiatalabb akadémikus Németországban. És ezért bármire képes volt.
– Az is nagyon jellemző, hogy még évtizedekkel az események után sem gondolta soha, hogy bármiért is felelős volna. Energiáit egyre inkább fölemésztette a bujkálás, egyre paranoiásabb lett. És egyre többet írt. Szerencsénkre grafomán volt. A mi előadásunk koncepciója, hogy egyes szám első személyben elmondja az élete történetét. Még a halálát is elmeséli, mintegy kívülállóként. Ezért van, hogy Perjés Jánoson kívül a többi szereplő csak a hangjával jelenik meg. Ám Tamás tett bele még egy csavart. Elképzelte, hogy máshogy alakul a történelem, Mengelét elfogják és Jeruzsálemben bíróság elé állítják. Lehet, hogy akkor jobban járt volna? Ha 1962-ben őt akasztják föl – úgy látszik, a fulladásos halál volt az ő sorsa -, ma ő lenne az újnácik szimbóluma.
– Bányai Gábor szerint az elképzelt bírósági pert nem tekinthetjük egyfajta utólagos elégtételnek a bűnössel szemben. Aki több százezer embert kiírt, azzal szemben nincs elégtétel.
– Eichmann is középszerű ember volt. Egy hivatalnok, aki szenvtelenül végrehajtotta, amivel megbízták. És az újnácik mégis a zászlajukra tűzték. Mengelének, hála istennek, ez nem adatott meg. Ő mindenkitől elhagyatva, elfelejtve egy sao paolo-i viskóban tengette az életét, és aztán belefulladt a tengerbe. Érdekes filozófiai kérdés, hogy mi a rosszabb. Őt végül nem kapták el, nem bűntették meg, de paranoiásan, nyomorultul halt meg. Azért ez a minimum, amivel a Jóisten tartozott neki.
– Mengele abban is hasonlít a mai gazemberekhez, hogy soha nem volt bűntudata.
– Ahhoz, hogy bűntudatod legyen, azért kell egy bizonyos formátum. Aki viszont formátumos ember, az bizonyos szörnyűségeket nem is követ el. A vallás ismeri a megbocsátást, de ahhoz előbb a bűnöket meg kell vallani, meg kell bánni. De ha a megbánás rutinszerű, akkor nem ér semmit. Ezért ha valaki megbánást tanúsít, azt óvatosan kell kezelni.
