Az Élet és Irodalom új számát a kulturális cikkek rövid részleteivel ajánljuk.
LATOR LÁSZLÓ 90 ÉVES
Vörös István így köszönti a mestert:
„Ugorjunk rögtön a közepébe: Lator László nagy költő. Ezt nemcsak az ünnep öröme és meghatottsága mondatja velem. De segít abban, hogy ki merjem mondani. A keveset író költőt egyhúrúnak szokás tartani, az egyhúrú meg ugyebár… Másfelől egy költőnek nem illik túl sokat írnia. Akkor hát mi a helyzet? Nincs helyzet, életművek vannak, és azokba kell belevesznünk, hogy megtudjuk, nagy olvasókká vagyunk-e képesek válni a segítségükkel. Lator László munkásságával mindent megtesz értünk. Nagy olvasóban gondolkodik.
Lator László költői nagysága elképzelhetetlen műfordító életműve nélkül. Lator László költői és műfordító életműve elképzelhetetlen esszéírói munkássága nélkül, és mindezt kiegészíti, alátámasztja, erősíti tanári ténykedése. Életművének elemei kölcsönösen feltételezik és erősítik egymást.”
VERS
A versrovat ebben a számban teljes egészében a kilencvenéves Lator László ünnepléséhez kapcsolódik, Imreh András, Mesterházi Mónika, Petőcz András, Szabó T. Anna és Várady Szabolcs írt az alaklomhoz kötődő, illetve a kortárs magyar irodalom doyenjének ajánlott, őt köszöntő verset.
Ezen a helyen Várady Szabolcs versét idézzük:
A kilencvenedikre
Lator Lászlónak
Valami szándék ébredez,
még nem tudom, mire lyukad ki.
Kilencven éved verse ez,
próbálgatom alább nem adni.
Nem szédülsz? Más itt összerogy,
téged megtart, vajon ki vagy mi?
Vegyem lejjebb. Így valahogy:
Hegynek föl ennyit! Uhh. Kivagy, mi?
Akárhogy is, kilencvened
mienk is, jöttünk ünnepelni.
Ne firtassuk, hogy mi neked
ez a most már annyi, amennyi.
Fellobban, elhomályosul,
önnön homályán süt keresztül –
nekünk világít fároszul,
amit te hordasz tán keresztül.
FEUILLETON
Weiss János Márkus Györgyről és a „posztmetafizikai korról” írt esszét.
„Nemrég megjelent vaskos könyvének egy markáns helyén Márkus György így fogalmaz: „Posztmetafizikai korban élünk, a metafizikának vége, talán már a metafizika utáni korban járunk. Lehet persze, hogy ez a viszonylag széles körű egyetértés abból fakad, hogy a megfogalmazás filozófiai belügyet érint, a filozofálás pedig manapság nem örvend túl nagy népszerűségnek.” (Kultúra, tudomány, társadalom, Atlantisz, 2017. 137.) Ha jól értem, a második mondat csak annyit mond, hogy ezt (mármint, hogy milyen korban élünk) szokás ráhagyni a filozófusokra. De a legfontosabb számunkra most az utolsó félmondat, amely a filozófia iránti érdeklődés hanyatlását konstatálja. Az idézet nagy valószínűséggel 1989-90-ből származik; nagyjából ugyanebben az időben Hans-Georg Gadamer a nagy budapesti Heidegger-konferencia résztvevőit egészen más szellemben köszöntötte: „A téma, amely minket itt egybefűz – persze a filozófia. Nem értékelhetjük eléggé nagyra a filozófiai gondolatok mozgásának jelentőségét, e gondolatok aktualitását a mai világban, ahol a falak mindenfelől ledőlnek. Épp önök, akik itt Magyarországon legújabb kori történelmünk oly drámai óráit élték át […] tudják: a gondolkodás és a gondolati szabadság […] mit is jelent az emberiség számára.” (Utak és tévutak, Atlantisz, 1991. 19.) Nem azt akarom kérdezni, hogy kinek volt igaza, hanem, hogy kinek lett igaza (jó huszonöt évvel később).”
KÖVETÉSI TÁVOLSÁG
Károlyi Csaba kritikája Markó Béla Erdélyi pikareszk. Esszé, publicisztika 2011–2016 című kötetéről szól.
„Markó Béla nem talált ki valójában semmi különlegeset. A normalitást képviseli, ámde egy abnormális világban. Ezáltal habitusa eleve különlegessé válik. „Kik is vagyunk mi magyarok? Erdélyiek vagyunk, akiket Magyarországon románoznak, határon túliak, akiket egyfelől nacionalistának, másfelől árulónak, román- vagy szlovákbérencnek tekintenek, liberálisok, akiket zsidóznak, de konzervatívok is, akiket időnként fasisztáznak, baloldaliak, akiket lépten-nyomon kommunistáznak. És kik teszik ezt velünk? Hát a többiek. A »másikok«! Mindig csak a »másikok«.” (38.) – ilyeneket beszél. Hallatlan. Senkinek se felel meg. Majdnem mindenkinek megfelelne, ha belátnánk, hogy abba kéne hagyni az ilyen-olyan uszításokat, kirekesztéseket, megbélyegzéseket, és nem a személyeket kellene bírálni, hanem a cselekedeteiket. Viszont azt következetesen, nem a pártállástól függően.
Mi Markó titka? Az erdélyiség? De hisz sok erdélyi nem ilyen. Az irodalmárság? De hisz sok irodalmár nem ilyen. Mégse árt a tisztességes kreatív bölcsész mentalitás a bankszférában, a reklámszakmában vagy a marketingben, nem ártana a közéletben sem. Markó már rég kitalálta: lehetne más a politika. Nem költőként szajkózta ezt, hanem végigjátszotta politikai szerepét. Saját nézőpontjából hiteles, amit mond.”
AZ ÉS KÖNYVE NOVEMBERBEN
Kácsor Zsolt Egy européer hazafi öröksége címmel Bibó István összegyűjtött írásainak első, Az európai politikai fejlődés értelme című kötetéről írt.
„A szerkesztői és kiadói törekvés, hogy a bibói politikatörténeti és társadalomfilozófiai munkásságot európai (úgy értem, nyugat-európai) antifasiszta, antipopulista, zsarnokságellenes, szabadságközpontú kontextusba illessze. Az első kötet tematikus rendje alapján ennek a kiadásnak azt az alcímet lehetett volna adni, hogy „Bibó István, az européer hazafi”.
Állításomat alátámasztja a kötet alábbi két részre való tagolása: az első összeállítás A hatalom humanizálása: az európai politikai fejlődés értelme címet kapta (61-473.), míg a második blokk írásait Politikai hisztériák és feloldásuk címmel (473-1103.) válogatták egybe. Olvasói ítélőképességem azt súgja, hogy a címadás alapján világos szerkesztői orientálásról lehet szó: ez a szövegválogatás Bibó István életművének az européer, nyugatias, diktatúraellenes vonulatát erősíti. Ha nagyon szájbarágós akarnék lenni, azt írnám, hogy ez a gyűjtemény (különösen annak első blokkja) a Nemzeti Együttműködés Rendszerének elméleti-történeti megalapozottságú kritikája. Az elmúlt pár évben a szemünk előtt megszületett antidemokratikus, Európa-ellenes, uszító, pártparancs-uralmi rendszer megtestesíti mindazt, ami Bibó számára az egyéni és kollektív szabadságeszmények – az ő kifejezésével: „szabadságintézmények” – tekintetében elutasítandó és elfogadhatatlan.”
PRÓZA
A „Yokohama express” tematikus összeállításban Balázs Attila, Csepelyi Adrienn és Lévai Balázs írásai szerepelnek a rock and rollról és a beat nemzedékről.
Részlet Lévai Balázs Beállás című szövegéből:
„– Nagyon kedves tőletek. „Azért vannak a jó barátok, hogy a rég elvesztett álmot, visszahozzák majd néked egy szép napon.” – énekelgette Puska meghatottan.
– Néked, ez jó. Pont úgy hangzik, mint angolul a meztelen: naked. Úristen, Máté Péter valójában az Illuminátusok tagja volt és titkos üzeneteket rejtett el a dalszövegeiben?
– A szemüvege miatt tényleg gyanús, de a szövegeit jórészt S. Nagy István írta. Meglepne, ha ő az Illuminátusok tagja lett volna – kezdett éledni az ifjú menedzser. – A Millió rózsaszálas Csongrádi Kata volt a felesége, belőle inkább kinézek egy titkos kis szervezkedést egy elhagyott várromban.
– Nem lepne meg. De ne veszítsük szem elől a ma reggel legfontosabb problémáját, a csend körének végzetes szűkülését, különösen a ránk vonatkozó részét. Félelmetes belegondolni, milyen kegyetlen csendgyilkosok vagyunk mi is – tért vissza a kiindulópontra Hegemony. – Alkotni szeretnénk, olyan dalokat írni, amelyek elkísérik az embereket az életükben, nehéz pillanataikban talán még segítenek is nekik, de arra sosem gondoltunk, hogy párhuzamosan elszívjuk a levegőt a csend elől, ami némán, észrevételenül tűri önzőségünket, nem protestál, nem lármázik, míg egy nap váratlanul arra ébredünk, végérvényesen kihalt a világunkból – mondta az énekes és kinyilatkoztatása súlyától elszomorodva nézett a nyitott erkélyajtón túli világra.
– Szerintem téved Huxley – vetette fel Puska rövid hallgatás után.
– Parancsolsz?”
TÁRLAT
György Péter Gerber Pál Horizont című kiállításáról írt, mely a Viltin Galériában látható december 2-ig.
„Pályafutása során Gerber Pál végig távolságot tartott a magaskultúra – a kiváltságos terek homogén közegében – magától értetődő festészeti hagyományától, ugyanúgy, mint a performansz, az installáció, a gyakran illúziókat kergető részvételi kultúra kizárólagos használatától. Munkáin a képként használt szövegek és a nagy művészet önkritikájaként érthető festmények egyszerre voltak, s vannak jelen, azokon az európai festészeti tradíciók és a kortárs neoavantgárd eljárásai elválaszthatatlannak tűnnek. Kevés olyan kortárs magyar művészt ismerek, aki Gerberhez hasonlóan mindig evidenciának tekintette a politika jelenlétét művészetében, ugyanakkor munkáinak – szövegeknek és képeknek – nincs semmiféle direkt ideológiai platformja, miközben azok igencsak direkt eszközök is.(…) A kortárs képzőművészet sorsa csak részben múlik az állam által fenntartott múzeumokon, vallott és akart szűk világban művelni: lehetetlen.”
TÁNC
Fuchs Lívia a 30 éves Szegedi Kortárs Balett születésnapi gálaestjéről írt kritikát.
„A 30. év megünneplése alkalmából az együttes sem a Szegedi Nemzeti Színházban, sem a Művészetek Palotájában nem vállalkozott arra, hogy saját múltjának fényes pillanataiból bármit is felidézzen. Ehelyett Szegeden Juronics friss és egész évadban egyébként is látható műveit játszották, Budapesten pedig két fiatal alkotó – Czár Gergely és Corneliu Ganea – új egyfelvonásosát mutatták be. Az ünnephez járult még egy 30 képből szerkesztett (de csak 25 év műveit felidéző) fotókiállítás, négy korábbi, külföldi vendégalkotó videós jókívánsága és egy 30 perces emlékfilm, aminek első, „történeti” felében megszólaltak az első évek meghatározó alakjai. A budapesti program dátuma a már húsz éve, 54 évesen elhunyt Imre Zoltán születésnapjához kapcsolódott, hommage akart lenni, ám a hivatkozás Imre szellemi örökségére, meglehetősen álságos, hiszen a Kortárs Balettben sosem létezett belső műhely a fiataloknak – két alkalommal került sor néhányuk koreográfusi kísérletére –, vendégalkotók meghívása is egyre szórványosabb, külső hazai koreográfus pedig rég nem dolgozik az együttessel.”
Mindez és még sok jó írás olvasható az eheti Élet és Irodalomban.
