+ Film

50 másodperc az élet

A restaurált Lumière-felvételekből üdítő, szellemes film kerekedett. 122 évvel a médium feltalálása után visszanézhetünk arra, hogyan alakult ki a film eszköztára: a kameramozgások, a plánok, a komponálás, a filmtrükkök, a dramaturgia, a műfajok. (A Lumière című filmről)

Auguste és Louis Lumière, illetve operatőrtársaik által 1895 és 1905 között forgatott felvételekből áll össze a Lumière! című dokumentumfilm. Thierry Frémaux, a lyoni Lumière Intézet – és nem mellesleg a cannes-i filmfesztivál – igazgatója állított össze a másfél órás filmtörténeti kalandot a filmtörténet első felvételeiből, és az ő magával ragadó kommentárját is hallhatjuk alatta.

Szám szerint 108 darab filmet látunk. De nem kell megijedni, ezek a legeslegelső filmek nem egész estések voltak. Még csak egypercesek se: 50 másodperces hosszuk technikai adottság volt. Készült is belőlük néhány ezer az első években.

A mozgókép, amelynek a Lumière-fivérek nem jósoltak különösebb jövőt, a francia testvérpár kinematográf nevű eszköze révén vált széles körben ismertté. Az eszköz, sőt, maga a név sem a semmiből bukkant fel, Edison kinetoszkópja vagy Louis de Prince vetítőgépe is hasonló elven működött. A Lumière-fivérek 35 milliméteres filmtekercsre felvételeket készítő berendezése azonban arra is képes volt, hogy egyszerre sok ember számára láthatóvá tegye, kivetítse a képet. Ez volt az a plusz, ami meghozta számukra a sikert.

Emberek tódulnak ki egy gyárkapun. Először a nők, majd a férfiak, pár biciklista, egy kutya, végül egy lovaskocsi. Ez a legelsőnek mondott film, méghozzá annak egy kevéssé ismert változata. Látszólag dokumentumfilm, de mivel több variáció is létezik belőle, kicsit gyanús a dolog. Több ilyen dokumentaristának vélt felvételt is „leleplez” a Lumière!, felhívja a figyelmet a tudatos alkotói szándékra, amely már a legelső filmnél is megrendezte a jelenetet. A gyárkapu utcáját ma Első film utcának hívják. A munkaidő vége című felvételt 1895 szeptemberében vetítették le először nyilvánosan. Főszereplője, a nép, a tömeg, azóta is a filmeken nézi önmagát.

A valóságra való vizuális rácsodálkozás és a jelenetek aktív formálása az első pillanattól egyszerre volt jelen Lumière-ék felvételein. De a kétféle törekvés viszonya különleges a mi szemünk számára: keverednek a spontán és a megrendezett reakciók, a film sajátos realitásteremtése üdén kezdetleges, billeg a dokumentarizmus és a fikció között. Meglátszik rajta minden más médium és műfaj hatása is, a festészettől a színházig. Közben mégis ízig-vérig ott vannak már a film jellegzetességei. Lumière-ék készítették az első „babavideókat”, de nemcsak a gyermekeik lábra állását rögzítették, hanem az új művészeti ág első lépéseit is.

A kamera többnyire egyhelyben áll, a téma pedig elhalad előtte, sőt, néha betuszkolják a képbe. Kézzel, esernyővel terelgetik megfelelő irányba az önmagát játszó statisztériát, és ez bizony időnként látszik is a felvételen. A kamera az a szem, amely elé oda kell vinni a világot – bár valószínűleg magától is odakíváncsiskodik. Egy járókelő belenéz a kamerába az utcáról készül felvételen, és mi automatikusan őt kezdjük nézni. Ezek azok a filmtörténeti pillanatok, amikor a film szereplője és nézője szinte egymás szemébe néz a kamerán keresztül, rácsodálkozik önmagára az emberiség. Még senki sem tudja, milyen a kameraarca.

A mozgás megörökítése volt a film első nagy döbbenete. A kisbaba reggelije című felvételen épp akkora attrakciót jelentett az, hogy a szél mozgatja a faleveleket, mint a kép előterében zajló kedves családi jelenet. Ahogy a füst gomolyog, ahogy a tömeg áramlik, ahogy a víz hullámzik vagy gőzölög a forró aszfalt: a Lumière-filmek ezeket a mozgásokat tudták a legszebben megörökíteni. Mintha életre kelnének az impresszionista festmények vagy a korabeli fotográfiák. Ott magaslik például a monumentális Notre-Dame, statikusan, mint egy metszeten vagy képeslapon, de az előteret mozgás járja át, a közteret elfoglalják a dolguk után siető járókelők.

A tuniszi bég felkérte az országában tartózkodó Lumière-operatőrt, hogy készítsen róla felvételt, ahogy a díszkíséretével lesétál egy lépcsőn. A film elkészült, és fogalmunk sincs, hogy az áramló tömegben ki a bég. Az emberek mozgását mutató felvétel pillanatnyi hezitálás nélkül hagyta őt továbbhaladni, és ugyanannyi figyelmet szentelt a kísérete többi tagjának. Persze ez a demokratikusság főleg a technológia sajátossága volt: az operatőr nemigen tudta követni a mozgásban lévő témát, csak saccolni tudott, hogy a megszabott hossz alatt mi lesz látható a képen. Vagy fixen állt a kamera, és a mozgó téma elhaladt előtte – tevék, sítalpas hegyivadászok, babakocsis dadusok –, vagy pedig a kamera rákerült egy mozgó járműre – gondolára, hordszékre, hőlégballonra –, és így siklott végig az adott közegen. A Lumière! bemutat egy olyan fociközvetítést is, ahol a kamera még nem tudta követni a labdát. Komikus ez a perspektíva, ellenkezik azzal, ahogyan a saját szemünkkel figyelünk egy meccset, de éppen ezért jólesően kibillenti az érzékelésünket.

A restaurált Lumière-felvételekből üdítő, szellemes film kerekedett. 122 évvel a médium feltalálása után visszanézhetünk arra, hogyan alakult ki a film eszköztára: a kameramozgások, a plánok, a komponálás, a filmtrükkök, a dramaturgia, a műfajok. Vagy akár az, hogy a sitcomokból ismert nevetősáv hogyan jelent meg már a hangosfilm előtt. De a szemünk elé tárul a kor is. Ott van a századforduló Franciaországa. A kamera az Eiffel-torony liftjében emelkedik magasba. Testközelben az új technikai vívmányok, a munka és persze a szórakozás. Társasági együttlétek, játékok, egy nem elmagányosodott világ nyomai. A Lumière-gyár munkásai zsákban futnak. Ott a nagyvilág, ugyanis a fizetős vetítések beindulása után Lumière-ék szétküldték az operatőreiket, hogy hozzák haza a távoli tájakat, Amerikától Moszkván át Indokínáig. Ott a gyarmatosítás is.

De ami a leggyönyörűbb: a rövid filmek szinte úgy hatnak, mint a maguk idejében. Rácsodálkozunk az életünk legegyszerűbb darabkáira. A sajtóvetítésen valaki félhangosan megszólalt:

“De szépek a tehenek!”

Tényleg, de szépek! És milyen szépek voltak az emberek spontán reakciói a kamerára 120 évvel ezelőtt! A szakállas francia uraké éppúgy, mint a kamera után szaladó vietnámi kislányoké. Úgy néztek bele a kamera szemébe, ahogy azóta már nem tudunk.

Bemutató dátuma: 2017. november 16. (Forgalmazó: Cirko Film)
Magyarul beszélő, francia dokumentumfilm, 90 perc, 2016.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top