Nyár óta látható a Spirit Színházban Bernard Slade nagysikerű komédiájának második része, a Jövőre, veled, ugyanitt 2., amelynek főszereplői évtizedeken át évente mindössze egy hétvégét töltenek együtt egy hotelszobában. Sztárek Andreával, az előadás rendezőjével beszélgettünk.
Miért rögtön a második részt választottátok, nem pedig az elsőt?
Megáll önállóan is, nem igényli, hogy a néző ismerje a Slade-darab első részét. Azt gondolom, Perjés János, a Spirit Színház igazgatója, aki egyben a darab főszerepét is játssza, a karakterek életkora miatt választotta a második részt. Jobban érdekli az a problematika, ami itt megjelenik, azaz az öregedés kérdése. Gondolatilag, érzelmileg lényegesen mélyebb is a második rész. A szerkezet egyébként ugyanaz, mint az elsőben: Doris és George minden évben találkoznak ugyanabban a panzióban egy hétvégére.
Téged személy szerint mi fogott meg a darabban?
Engem csak az a fajta színház érdekel, ami érzelmi libikókaként működik. Nevetek, de elmorzsolok egy könnycseppet. Vagy sírok, de ahogy letörlöm a könnyemet, már okafogyottá is vált a sírás. Erre pedig tökéletesen alkalmas ez a színdarab. Meghatódom, mert beteg a főszereplő, de rögtön mond három olyan poént, hogy mégsem szakad meg a szívem. A Slade-i bravúrosság ebben rejlik, ettől nem lesz melodráma az előadás. A lineáris színjátszás sem nézőként, sem alkotóként nem izgat.
A próbák során találtatok személyes kapcsolódást a darab témáival?
Gubik Ági, aki Dorist játssza, igen fiatal még. Már a darab kezdetén is fiatalabb a karakternél, nemhogy a végén. Perjés János már közelebb áll korban George-hoz. Nekem is van gondom az öregedéssel: aki azt mondja, hogy őt nem zavarja, az hazudik, és festi magát. Illetve mindannyiunknak volt már olyan élménye, hogy szeretője volt, szerelme volt, vagy hogy azért titkolt el valamit valaki elől, hogy ne okozzon fájdalmat. Másrészt viszont: jól is néznénk ki, ha csak olyasmit tudnánk eljátszani, amit átéltünk! Az valójában sokszor éppen nehezíti a munkát.
Nehezíti a saját élmény a színészi munkát? Miért?
Mert nehézzé, súlyossá teszi. Sokszor könnyebb megmutatni azt, amiről nincs tapasztalatom. Szerepálmom volt a Nem félünk a farkastól Marthája, és sokkal jobb volt úgy eljátszanom azt, hogy elvesztette a gyermekét, hogy engem nem ért ilyen veszteség. Interpretáló művészek vagyunk, nagy empátiával és beleérző képességgel. Az a dolgunk, hogy elképzeljük, milyen lehet az a szituáció. El tudunk játszani egy haldoklót is, pedig még soha nem haldokoltunk… Vagyis meg tudjuk mutatni, hogy mi az elképzelésünk róla. Ebben terelgeti a rendező a színészt, hogy mi az, ami már túl egyszerű, túl mórickás, és közben kiteszi a hangsúlyokat is.
Te most hova tetted a hangsúlyt rendezőként?
Hogy a néző jól érezze magát, de meg is rendüljön. Nem divatos mostanában, tudom, de nekem nincs bajom azzal, ha valami a szentimentalizmus határát súrolja. Szeretem, ha hat a színház, ha érzelmi húrokat penget. Szerintem, ha egy előadás nem éri el a felszabadult kacagást vagy a felszakadó sírást, akkor nem elég hatásos. Ideális esetben pedig a kettő kiegyenlíti egymást. Erre ez a darab messzemenően alkalmas. Közben pedig bravúrosak a dialógusai, Slade elképesztően jól ír párbeszédet. Mondható, felfogható, jól játszható, és nagyon szellemes megszólalások követik egymást. Engem taszít a helyzetkomikum, inkább az efféle verbális humort szeretem.
Olyankor nem a szereplőkön, hanem a szereplőkkel nevet a néző.
Ráadásul Slade-nél valóban meg van írva a poén, nem nekem kell gatyaletolással létrehoznom.
Hogyan oldottátok meg az időmúlást az előadásban?
Két színész játssza a darabot, és mindketten végig színen vannak. Mégis meg kell oldani az átöltözést, öregedést és átkellékezést. Nem maszkíroztunk, nem kaptak ősz parókát. Annyi történik a külsejükkel, hogy szemüveget vesznek fel, illetve Dorisról lassan lekopik a smink. Veréb Diától, a jelmeztervezőtől azt kértem, hogy amikor a végén a George elveszi Dorist, aki már túl van a kemoterápián, a menyasszonyi ruha legyen két számmal nagyobb. Benne van az esendősége és a betegsége abban, ahogy lóg rajta a ruha. Vajon hány éve áll a szekrényben ez a menyasszonyi ruha, amiből már kiöregedett, kifogyott?
Gyerekkorunkban ránk adnak egy ruhát, ami egész életünkben hazudik a testünkről
– mondja Doris. Nagyon szeretem ezt a mondatot. Hiszen az öregségben különösen így van. Csuklóig-bokáig zárt ruhákat viselünk, hogy ne látsszon a megváltozott testünk.
Az időmúlást a korban aktuális slágerek is jelzik. Egy szobalány jelenetről jelenetre átkellékezi a szobát a zenére, közben táncol, bolondozik. Ezzel oldja is a hangulatot, hiszen ez a második rész meglehetősen melankolikus. Mint egy fáradt szín, ami egykor ragyogó volt. Mint az alkony. Felhőtlenül indul, aztán egyre komorul. Betegség, halál, a test öregedése – George például elkezd süketülni. Társadalomkritikus témák is felvetődnek, például amikor Doris arról beszél, hogy rossz anya volt, nem figyelt a lányára.
Segít az előadás megbirkózni az öregség kérdésével? Felszabadító?
Nem tudom, hogy meg lehet-e birkózni vele. Egyszerűen csak tudomásul kell venni. De a darab inkább egy szerelemről szól – vagy egy vélt szerelemről.
Vélt szerelem?
Te el tudod képzelni, hogy működni tud úgy egy kapcsolat, hogy 25 évig évente csak két napig ápolgatják? Semmilyen kapcsolat, barátság se, szülő-gyerek kapcsolat se bírja ki, ha nem gondozzák, nem öntözgetik. Persze ez csak fikció, nem reális történet.
Látszólag happy end, valójában keserves is a darab vége. Ezt hogyan oldottad meg?
Katartikusan. Öröm is van benne, meghatottság, de közben a pár folytatja a hazugságait, és tudjuk, hogy nem lesz hosszú a boldogságuk. Mindezt nagyon finom humor ábrázolja.
Megváltoznak a szereplők az évek során?
A férfi statikus, vele inkább csak megtörténnek a dolgok. A nő nagyobb utat tesz meg. Őt háziasszonyként ismertük meg, de a darab végére egyetemet végzett írónő lett, a könyve címe: „Jövőre, veled, ugyanitt”. Ez is milyen szellemes ötlet!
Mennyire könnyen birkóztak meg a színészek a szerepekkel?
Ágival az olvasópróba felétől zokogtunk. János is megrendült, persze. Nagyon szerették. Az elején érzékelték, hogy eggyel sötétebb a darab, mint amire számítottak. De szépen szomorú. A néző nem azt érzi, hogy jelenetről jelenetre kap egy gyomrost, hanem hogy simogatják a lelkét. Egy barátnőm azt mondta a premier után, hogy „nagyon jó volt, vígjátékon én még ennyit nem bőgtem”. Nem kilúgozza az embert, hanem meghatódik, belegondol, hatalmasakat nevet, és végül körülbelül nullára kerül, jó értelemben. Nem is tudom, hogy lehet így írni, ilyen pontosan billegni a borotvaélen. Színészként hatalmas lehetőség mindezt eljátszani, ennyiféle hatást kiváltani.
Nem teszi felszínessé a darabot ez a libikókázás?
Erre vigyáztam rendezőként. Ha egy szomorú mondat után tartunk egy kis szünetet, akkor a helyzet mélyülni kezd. Ha a másik rögtön rácsap egy poénnal, ez nem történik meg. Vagy például nem szabad megülni egy poénon, várni a tapsot, mint egy operettben. Így nem lesz kommersz.
Mennyit segít a színészi tapasztalatod a rendezésben?
Nagyon. Anyukám színházrendező volt, a gyerekeim apja is az. Láttam, hogyan dolgoztak, ahogy kis bábokat rakosgattak ide-oda a díszlet makettjében a dolgozóasztalon. Erre én nem vagyok képes. Bemegyek próbára, ránézek a színészre, és elmondom, hogy neki mi állna jól, mi jut róla eszembe. Alapvetően mindig abból indulok ki, hogy én mit csinálnék színészként. De ahol például én már a plafonon lennék, ott valaki más talán egyáltalán nem emelné fel a hangját. Én vehemensebb vagyok, ő finomabb – nem lesz hiteles, ha azt csinálja, amit én tennék. Ezért mindig rájuk alakítom az javaslataimat. De rendezni hatalmas felelősség. Volt, hogy nem tudtam aludni, annyira megijesztett ez.
Akkor miért kezdtél rendezni?
Édesanyám még halála előtt mondta nekem, hogy rendeznem kéne. Tiltakoztam. De miután meghalt, jött egy felkérés, és úgy éreztem, mintha átvenném a stafétabotot. Ráadásul az az első rendezésem kis előadás volt, nem is színházi térben, nem tűnt túl kockázatosnak. Nagyon nagy siker lett.
Akkor tanultam meg, hogy ha egy színésznek olyan ötlete támad, ami nekem nem tetszik, mégiscsak érdemes lehet belemenni egy időre. Használja mankónak, aztán majd magától elhagyja. A Jövőre, veled, ugyanitt 2.-ben sem lett végül szükség a kemoterápia utáni kopaszságot imitáló parókára. Hiszen az, hogy rákos valaki, az egész lényére ráül, nem kell ráadni még egy parókát is. Hatalmas varázslat a színház. A film reális, a színház viszont a semmiből hitet el bármit. Teljes absztrakció, mégis olyan, mintha a lélek jönne ki a színészből. A néző pontosan tudja, hogy nézőtéren ül, megvásárolt jeggyel, előtte a makkegészséges Gubik Ági. Mégis zokog, hogy szegény Doris… Mi ez, ha nem varázslat, ha nem csoda?
A Jövőre, veled, ugyanitt 2. legközelebb november 15-én látható a Spirit Színházban (1023 Budapest, Árpád fejedelem útja 3.).
