Kocsis Zoltán különleges szerepet játszott a Pannon Filharmonikusok életében. Első állandó vendégkarmesterként többször vezényelte az együttest, támogatta törekvéseiket. A Librariuson nemrég Horváth Zsolt, a zenekar igazgatója beszélt erről részletesen. A tavaly elhunyt zongoraművész-karmesterre emlékezik idei évadában három koncertjén is a zenekar. A fiú, a mentor és a barát. Kocsis Krisztián, Palojtai János és Ránki Dezső játszik a zenekar egy-egy koncertjén. Természetesen a mentor megnevezés alatt nem a szólista, hanem a második koncerten elhangzó egyik mű szerzője, Kurtág György értendő.
A sort a művész 20 esztendős fia, Krisztán nyitja november 9-én. Beethoven: G-dúr zongoraversenyét fogja játszani. Azt a művet, amellyel ugyancsak 20 évesen édesapja berobbant a magyar zenei életbe. A hangverseny karmestere Bogányi Tibor lesz. A koncert előtt egy teremavató ünnepséget is tartanak, amelyen a zenekar próbatermét Kocsis Zoltánról nevezik el. Az ünnepélyes avatáson részt vesz Páva Zsolt, Pécs polgármestere is.
Kocsis Krisztiánt születésétől fogva körülvette a zene, már 3 éves korától muzsikál, improvizál és komponál. A zene iránti rajongása valójában akkor kulminált, amikor édesapja eljátszotta neki Bartók egyik fiatalkori művét, a Scherzo-t, amelyre még ma is élénken emlékszik.
Egy rossz iskolaválasztás, a klasszikus zenét nem szerető diákok és tanárok közé való beilleszkedési szándék miatt ugyan a zene iránti lelkesedése egy rövid ideig alábbhagyott, ám 9 éves korától, egy megfelelő közegben, ismét magára talált. Gyerekkorában az előadóművészet több területe is érdekelte. Felmerült benne az is, hogy ütős szeretne lenni, majd jóval később autodidakta módon megtanult basszusgitározni, és egy darabig rock-zenekarban is játszott.
Édesapja halála után is volt egy időszak, amikor egyáltalán nem ült le a hangszer mellé. A koncerten Beethoven G-dúr zongoraversenye hangzik föl, amely fontos szerepet játszott Kocsis Zoltán pályáján is.
Ezzel nyerte meg 1970-ben a Magyar Rádió Beethoven Zongoraversenyét. A művet akkor Lukács Ervin vezényletével játszotta, és sokak szerint ekkor érett igazi művésszé. Ez volt apám egyik legrégebbi repertoárdarabja, amelyet egész pályafutása alatt kézben tartott
– meséli Kocsis Krisztián.
Csak az emlék miatt választotta ezt a darabot vagy egyébként is szereti?
Ez a kedvenc Beethoven-zongoraversenyem! Ami egyébként nem csoda. Ez a legfilozofikusabb, legelmélyültebb versenyműve, de azt is mondhatnám, hogy ez az első romantikus zongoraverseny. A c-moll zongoraversenye még valamelyest Mozart c-moll zongoraversenyére emlékeztet, erősen klasszicizáló. Ebben a műben azonban formában, harmóniavilágában radikális újításokat vezetett be pl. a 2. tételben van egy rész, amit akár Chopin is írhatott volna. Legnagyobb szabású művének ebben a műfajban az Esz-dúrt tartják, de ez közelebb áll hozzám. Kifejezetten erre a darabra kértek, de amúgy is meg akartam tanulni.
Egy ilyen koncerten játszani Önnek inkább öröm, vagy fájdalom?
Mind a kettő. A koncert nem ott kezdődik, amikor felmegyek a színpadra, és leülök a hangszerhez. Ezt is sokszor hallottam apámtól, hogy már gyakorolni is úgy kell, mintha koncerten lennénk. Természetesen a koncertgyakorlatot csak ott, a helyszínen lehet megszerezni, ott lehet rutint fejleszteni. Az otthoni gyakorlás nagyon fontos, de én mégis a leglehetetlenebb dolgokat rontottam el már koncerten. Előfordult bizony, hogy egy rész, amelyiket soha nem hibáztam el gyakorlás közben, a koncerten nem jött ki. Az előadás az mindig teljesen más helyzet, más élmény, vannak fájdalmak, és sajnos van indiszpozíció is. A koncert olyan érzelmi hullámvasút, amelyet nem is mindenki tud elviselni. Nagynéném például abbahagyta a muzsikusi pályát, mert lebetegedett az izgalomtól egy-egy vizsga, vagy koncert előtt. Olyan is van, aki fellépni nem tud, viszont kitűnő tanár. Magát a koncertezést is meg kell tanulni, az is egy folyamat, amely elengedhetetlen, minthogy például azt is meg kell tanulnunk, hogyan kell kezelni az izgulást, az ismeretlentől való félelem legyőzését, vagy ahogy apám mondta, az ismeretlen várását.
Amikor utoljára Szegeden vezényelt, azt mondta, hogy a pécsi Kodály Központ Nagytermének talán jobb az akusztikája, mint a Müpának.
Apám egyszer egy társaságban, ahol jómagam is jelen voltam, azt nyilatkozta, hogy a Kodály Központ Nagytermét Európa egyik legjobb koncerttermének tartja.
A zongoristáknak van egy nagy hátrányuk sok, más hangszereken játszókkal szemben: nem játszhatnak a saját, ismert hangszerükön.
Arturo Benedetti Michelangeli mindenhova cipelte magával a saját zongoráját. De volt egy eset, amikor csak a zongoraszéke nem érkezett meg, és a teljes közönség várta, hogy megkezdi-e a játékot. Josef Hofmann is szívesebben játszott a saját zongoráján, amelyet a Steinway cég kimondottan számára készített.
… ezzel szemben Richter bármilyen lerobbant hangszerhez leült egy Isten háta mögötti kultúrházban.
Apa többször hallotta őt vidéki színházakban, lehangolt zongorákon játszani. Tanárom, Dráfi Kálmán pedig azt mesélte, hogy ő egyszer végigült egy Richter-próbát, ami annyi volt, hogy leütött egy egyvonalas c-t, és ezzel be is fejezte. Utálta a terempróbákat, fatalista volt.
Ennél azért én elővigyázatosabb vagyok, szeretem magam biztonságban tudni, és előre megismerkedni a hangszerrel.
Pécsett, a Kodály Központban milyen zongora van?
Kettőt is felajánlottak: egy Steinwayt meg egy Bösendorfert. Abban maradtunk, hogy a helyszínen fogom kiválasztani, de látatlanul a Steinway-re szavaznék, mert itthon is ahhoz vagyok szokva.
Zongoristaként mit tanult az édesapjától?
Apám valójában nem tanított azon a módon, ahogy egy tanár-diák kapcsolatot elképzelnek. Leginkább zenét hallgattunk együtt, de azt kisgyermekkoromtól, és szinte mindig partitúrával a kezünkben. A zenehallgatásokon keresztül igyekezett felhívni a figyelmemet a lényegi dolgokra. Lehet, hogy eleinte nem értettem sok mindent, de ahogy nőtt a tudásom, úgy kezdtem el hasznosítani a Tőle kapott információkat. Kevesen tudják, hogy apám egyebek mellett zseniális tanár is volt, amit az a különleges képessége tett lehetővé, hogy kis adagokban, kevés szóval hatalmas tudásanyagot tudott közvetíteni a befogadó felé. Más szóval egy foghegyről odavetett megjegyzésével világokat tudott megmozgatni. Egy-egy pontra rámutatva, és ezek zenei, illetve dramaturgiai illusztrálásával olyan dolgokat tudott megvilágítani, amelyek elementáris jelentőséggel hatottak az éppen adott darab esetében. Ma azt gondolom, hogy a legfontosabb, amit apámtól kaptam, az a lényegre való törekvés, amellyel muszáj, hogy párosuljon egy előadóművészi maximalizmus is.
