Az Élet és Irodalom új számát a kulturális cikkek rövid részleteivel ajánljuk.
FEUILLETON
Petőcz András A szabadság gesztusa avagy totális győzelem a totalitariánus államban címmel írt esszét Kertész Imre Kaddisa nyomán.
„Tulajdonképpen mi a „Tanító úr” tettének a motivációja? „Miért tette?”, kérdezi B., Kertész főhőse. B. válaszol a saját kérdésére, és a válasza az életben maradás feltételének egyik sajátos értelmezése lesz, olyan válasz, amelynek igazsága nem megkérdőjelezhető ebben a kontextusban, vagyis abban a fikciós térben, amelyben B. elmélkedik az életről. Persze, léphetünk tovább, egyéb térben is csak nehezen lenne megkérdőjelezhető, meggyőződésünk szerint túlmutat, messze túl a B. által jellemzett körülményeken. B. igazságáról, amit megfogalmaz, a nyolcvanas évek egyik legendás mesterének, Erdély Miklósnak a kijelentése juthat eszünkbe, aki azt írta az egyik performanszához, a Molluszkum című munkájához, hogy „Nem az fertőztet meg, ami a szájon bemegy”. Erdély Miklós nyilvánvalóan Máté Evangéliuma 15. részének a 11. szakaszára utal, amely egészen pontosan így szól: „Nem az fertőzteti meg az embert, ami a szájon bemegy, hanem ami kijön a szájból, az fertőzteti meg az embert”. Kertész, pontosabban B., a főhős azt mondja a „Tanító úr” cselekedetéről, hogy miközben a „Tanító úr” azért tette, amit tett, mert azt akarta, hogy B. életben maradjon, és ezáltal a saját életben maradási esélyeit is „csökkentette”, aközben mégis azért tette, amit tett, hogy ő, mármint a „Tanító úr” életben maradjon. B. így fogalmaz: „ő nyilván elsősorban is a saját életben maradásáért tette, amit mellesleg az én életben maradásomért is tett”. Vagyis, B. szerint a „Tanító úr” ösztönösen vagy tudatosan képviselte azt, amit a performanszában Erdély is megfogalmaz, hogy az igazi „fertőztetés” nem attól következik be, ha valamit lenyelünk, hanem attól, ha valami olyan jön ki a szánkon, ami helytelen, rossz, hamis.”
KÖVETÉSI TÁVOLSÁG
Csuhai István írt kritikát Szeifert Natália Az altató szerekről című regényéről.
„Szeifert Natália regénye sokféle olvasót kiszolgál, a laikus, kezdetre és befejezésre, közben vérbő történetre vágyó „elsőkönyvest” ugyanúgy, mint a régi motorost, aki szereti, ha a dolgok mégsem egészen légmentesen lezárva érnek véget, vagy akár a megrögzött dokrinert, aki minduntalan a regényforma eredeti megújításának szeretne a tanúja lenni. És kiszolgálja azt az olvasót is, aki második, harmadik olvasásra örül, ha egy már jól ismert szövegben addig fel nem fedezett plasztikus újdonságokra bukkan. Az altató szerek duplafenekűségének, vagy nem is így mondom, a rétegeiben megbúvó megsokszorozódásnak a végig egyenletesen, kitartottan működő írói elme a garanciája, és a képzelet meg a fantázia, a megfogható tények és a soha előre nem kiszámítható látomások pontos, gazdaságos, szabatos nyelvi formulákban végső alakot nyerő végigírása a foglalata; az az egyszerű tény, hogy minden egyes bekezdésében rengeteg anyag van, nagyon sokféle kiszerelésben.”
ÉS-KVARTETT
Vida Gábor Egy dadogás története című regényéről beszélgetett Károlyi Csaba Deczki Saroltával, Szilágyi Zsófiával és Takáts Józseffel az Írók Boltjában.
„Takáts József: – Nem rossz könyv, de nem elég jó. És az éppen 7 pont. Azt, hogy mért nem rossz könyv, Zsófi már elmondta. Mért nem elég jó? Először is, semmiképpen nem regény, s nem tudom, a kiadó vagy a szerző adta-e neki ezt a műfaji alcímet. Szerintem rendes önéletrajz, kevés regényszerűt látok benne. Önéletrajzi paktumot köt az olvasóval, és ezt be is tartja. A hiányérzetemet a regény műfaja felől is meg tudnám fogalmazni. A regényben általában több szólam, több nézőpont érvényesül, valamifajta ironikus szerkezetet eleve magában hordoz, pusztán attól, hogy több perspektívát lehetővé tesz. Ez a szöveg nagyon monologikus, nagyon nem akar regénnyé válni. Sokszor ítélkezik. Nem olyan, mint a Déry-mű, amit 10 pontosnak választottál, Csaba, itt van ítélet. Sokszor hoz ítéletet a beszélő a szüleiről, a családjáról, a rokonságáról, Erdélyről, a románokról, a magyarokról, saját magáról. És ez a monologikusság kissé nehézkes ilyen terjedelemben. Szerettem volna egy kis regényszerű többszólamúságot bele, akkor talán jobb olvasója lettem volna.”
VERS
Ezen a héten Debreczeny György két verse és Varga Imre ciklusa, az Álomdalok kapott helyet. Mutatványként ezen a helyen Debreczeny György egyik versét idézzük:
Emma asszony zongorázik
másként viselkednek
a földigiliszták
amikor Emma asszony
zongorázik
amikor Emma asszony
másként zongorázik
a földigiliszták
viselkednek
másként viselkedik
Emma asszony
amikor a földigilisztáknak
zongorázik
másként zongorázik
Emma asszony
amikor a földigiliszták
viselkednek
másként zongoráznak
a földigiliszták
amikor Emma asszony
viselkedik
a földigiliszta
másként Emma asszony
amikor a zongora
viselkedik
a zongora másként
viselkedik
amikor Emma asszony
földigiliszta
a viselkedés másként
zongorázik
amikor a földigiliszta
Emma asszony
PRÓZA
A héten Sántha József, Solymosi Bálint prózája, Szabó T. Anna tárcája szerepel.
Részlet Szabó T. Anna Beszorítva című tárcájából:
„Tehetetlen harag. Gyűlik az izmokban, szorongatja a szívet, forr az erekben. Mindenki haragszik, még a legjámborabbak is felhergelhetők. A bezártság szorongása ez, amit egy viharban manőverező repülőben érezni. Mindenki együtt van, mégis mindenki magányos. A pilóta magánya, aki nekivezeti a gépet a hegyoldalnak. A kétségbeesettek, akiket kizárt az irányításból, döngetik az ajtót, hiába. Egy sóhaj még, aztán a robbanás, a csend. Gyilkos harag, öngyilkos szégyen.
Hány arcon látni az öngyűlölet hidegét. Az izzó hiányt, a minden örömöt szétoldó semmit, a pengéken és tűkön átvezetett, húsbavágó fájdalom térfoglalását, a szesszel és agresszióval levezetett szorongást és frusztrációt. Szónokolni, beszélni: itt, most, én. Lássatok!”
KÖZTÉR
György Péter a pákozdi Miska-kolosszusról írt kritikát:
„Aki a Miskahuszár terpeszben álló lábai közül tekint fel, annak – attól tartok – egy selfie készítésen kívül semmi más nem jut az eszébe. A többszázsorosára felnagyított ólomkatonából hiányzik történelmi emlékművek retorikája, az a program ugyanis, amelyet megjelenítendő azt létrehozták. Hősiesség vagy melankólia, gyász vagy megbékélés, dráma vagy szelídség egyikének sincs nyoma. Miskahuszár a történelmi emlékezetnek szentelt művek paródiája lett, bár nem annak szánták.”
OPERA
Fáy Miklós A hugenották című operáról írt:
„Pirosan világít a kérdés: miért A hugenották. Egy kicsit gyengének érzem a választ, hogy idén van a reformáció ötszázadik évfordulója. Ezen az alapon volna még egyéb opera is, sőt, lesz is, ez viszont pont olyan, amit nem tudnak előadni. Lehet az is a válasz, hogy évtizedek óta nem volt műsoron, talán nem véletlenül, talán a régebbi döntéshozók felelősebben választottak műveket. Mert most az az első számú tanulság, hogy elég operaszerű a mű, de mégsem az, hosszúak az üresjáratok, még ha megéri is kivárni őket, mert aztán vannak jól megoldott zenei részek. Ehhez kellene az előadói meggyőződés, hogy akkor most megmutatjuk a világnak, de legalábbis Budapestnek, miről maradtak le az előző generációk, Meyerbeer igazi zseni. Erről viszont senki nincs meggyőződve, ahogy az előadást nézem, inkább azt sugallják, hogy nem volt véletlen a hosszú álom, és talán még hosszabb jön utána.”
FILM
Stőhr Lóránt a Szárnyas fejvadász 2049 című filmről írt kritikát:
„Ha csak a bibliai és a görög mitológiai motívumok és archetípusok, a kafkai névadás és a populáris ikonok, a hol buja, a hol kietlen helyszínek kusza szövedékét nézzük, minden adott, hogy a Szárnyas fejvadász 2049-ből is igazi kultuszfilm legyen. Csak éppen a mese lenyűgöző varázsa hiányzik a világból. Az eltérő minőségek egyesülésének, a teremtésnek a borzongató csodája.”
Mindez és még sok jó írás olvasható az eheti Élet és Irodalomban.
