Az Élet és Irodalom új számát a kulturális cikkek rövid részleteivel ajánljuk.
AGORA
A KMTG-levelezés eheti darabját Győrfi Kata írta.
„Többféleképpen lehet ehhez a helyzethez viszonyulni, amióta ez előállt, voltam dühös, éreztem magam tehetetlennek, nevettem rajta, voltak hetek, amikor eszembe sem jutott, voltam szomorú és sírtam. Azt hittem, hogy reménytelen, és hogy ha írással akarok foglalkozni, akkor a 6000 forintokból és a 150 lejes honorokból, ha még hetente két cikket írok, akkor sem fogok soha megélni. Biztos sok más alternatíva van, de én egy örökidealista vagyok, és egy hamis szabadságfogalmat fogok kergetni, míg világ a világ. És ezt a szabadságot kergetik mindazok, akik most KMTG-sek, mindazok, akik azzal nyugtatják magukat, hogy OJD csak jót akart, azt akarta, hogy legyen miből a fiatal írónak kifizetnie a lakbérét, legyen mit ennie, és legyen egy becsületes laptopja, telefonja, autója, háza, kertecskéje, felesége, kiskutyája… És ez legyen meg neki mindenáron. Mert ez kijár neki. Hogy ne kelljen beállnia ebbe a rendszerbe, ami valami hierarchia szerint szerveződik generációk óta, és ahol az öregek tudják megengedni csak maguknak, hogy abból éljenek, amit szeretnek csinálni. Vállalta ő a forradalmár szerepét, és volt ő a legkisebb parasztfiú, és elment ő a királyhoz, és volt ő a legőszintébb, és vitte ő haza a felekirályságot. (…)
A fiatal író nem fog beállni ebbe a rendszerbe, nem fogja fenntartani azzal, hogy függ tőle, vagy beszél róla. A fiatal író nagyban gondolkodik, és nem lokális forradalmat akar, hogy aztán ő szervezhesse újra a hierarchiát. A fiatal író megoldja a lakbérét és az ételét. A mérvadó dolgok pedig nem egy ajtón való kopogtatásba fognak kerülni, de a fiatal író nincs egyedül, ha nem érti, megkérdezi, és nem csinál úgy, mintha értené. A fiatal író kíváncsi és független és szabad.”
FEUILLETON
Száz éve született Szabó Magda. Ebből az alkalomból Kiss Noémi „Nem tudom, mit kezdjek magammal” címmel írt esszét.
„Halottakról jót, de nincsenek halottak. Szabó Magda figurái élnek, épp olyan elevenek, mint amikor megszülettek. A Freskó (1958), Az őz (1959), az Ókút (1970) vagy Az ajtó (1987) – többedszerre olvasva is drámai, feszesen felépített irodalom. Gyarlóság, árulás és leleplezett titkok retorikai bravúrja; a lélek kifürkészhetetlen elhajlásai eleven (polgári?) köntösben tálalják a szocializmusba veszett, vagy épp felvirágzó életeket. Talán több is az élvezet, mint a valódi dráma, a hiány mindig betömődik, végül sima a magyarázat. Mintha volna némi gyávaság a kerek megoldásban, a hiány mégsem világnézeti, inkább közönségszolgálat. A történeti keret és a konfliktus egységes, receptje működik, előre eltervezettek a mondatok, a nyelvezet csupa gazdagság. Aki ennyit publikál, annak persze akadnak zsengéi, ő végig egyenletes színvonalú, mindent magához mér. Úgy is lehet látni, hogy inkább színház, mint próza ez az életmű. Eleven póz, hol dagályos, hol ironikus a gesztusa; ruhák, cipők, ridikülök és ékszerek díszítik. Sőt, a frizura és a rúzs színe éppolyan fontos, mint a debreceni származás, egy trianoni árva, vagy az, hogy valaki zsidósorsra jut (Katalin utca, 1969). Játék van benne, önzés és hithű karrier. Pénz és hírnév iránti vágy; esendő, emberi az egész. Szabó Magda megismételhetetlen figurája a magyar irodalomnak.”
KÖVETÉSI TÁVOLSÁG
Csuhai István Kilenc címmel David Szalay Minden, ami férfi című könyvéről írt kritikát.
„A helyzet pedig az, hogy a kilenc szöveg sorrendje nem cserélhető fel vagy keverhető össze tetszés szerint, az egyes részek főhősei ugyanis kronologikusan illeszkednek egymáshoz: a rákövetkező rész férfi főhőse legalább öt, legfeljebb tíz évvel mindig idősebb az előző rész főhősénél. A Minden, ami férfi kilenc egységének egymásutánjában ily módon végigjárja, bebarangolja, egy-egy kitüntetett életkorában bemutatja és felvillantja a férfiéletet, a tizenhét éves, Közép-Európát, Berlint, Prágát bejáró, Bécsbe induló nagykamasz párostól az olaszországi nyaralójába visszavonuló hetvenhárom éves férfiig. Egyetlen szereplő sem bukkan fel újra valamelyik későbbi történetben – e szabály alól egyetlen kivétel akad, egyetlen finom, az olvasónak szóló halvány kikacsintás: Simonról, az első rész egyik tizenéves főszereplőjéről kiderül, hogy az utolsó rész (és az egész sor legidősebb) főhősének, Tonynak az unokája. Ez a szinte csak érintőlegesen létrehozott rekapituláció, bármilyen apróság is, amúgy fontos érv a Minden, ami férfi regényvolta mellett. Van ezen kívül még egy nagyobb kompozíciós tényező, ami megszabja a részek egymásutánját. A kilenc történet áprilistól kezdve az év (számításaim szerint a 2012-es év, jóllehet ennek a típusú referencialitásnak itt nincsen jelentősége) kilenc különböző hónapjában játszódik, a hónapok sorrendben követik egymást, az első résznek tehát április, a másodiknak május, a harmadiknak június, és így tovább, az utolsó előttinek november, a legutolsónak december az ideje.”
KÜLFÖLDI FOGADTATÁS
Szabó Magda Pilátus című regényének amerikai kritikai fogadtatásából:
„Nagyszerű fordítása elé George Szirtes bevezetőt írt, amelyben a regény időszerű és időtlen kérdéseiről tűnődik: „Mit tegyünk az idősekkel? Mit tegyünk a szülőkkel és a nagyszülőkkel, akik képtelenek megbirkózni a modern világgal és ragaszkodnak a cselekedetek és az érzelmek letűnt formáihoz? És ha már itt tartunk: velünk vajon mit tesznek majd a gyerekeink?” (…) Szabó Magda értőn tárja elénk egyfelől a kommunizmus hétköznapjainak szövevényeit a XX. század közepén, másfelől az empátia egyéni kudarcát, ami időtől és helytől függetlenül szűrődik be az ember életébe. A szerző megmutatja, miként fordulhat elő, hogy miközben a legnemesebb eszméket valljuk és vállaljuk, a legjobb szándékaink ellenére mégis megbántjuk és elhanyagoljuk a hozzánk legközelebb álló embereket. (…) A Nobel-díjas Hermann Hesse, Szabó Magda egyik tanítómestere, egyszer ezt mondta róla: „Frau Szabóval az olvasó kifogta az aranyhalat. Vegyék meg az összes regényét, azokat is, amelyeket már megírt, és azokat is, amelyeket majd csak írni fog.” (Kathleen Rooney: Szabó Magda „balladája”. Chicago Tribune, 2016. október 18.)”
PRÓZA
Kováts Judit, Kőrössi P. József és Molnár Krisztina Rita prózája Szabó T. Anna tárcája van a lapban a héten.
Részlet Kováts Judit Szabadulás című írásából.
„Egy év rabság után mégiscsak elérkezett a szabadulás! Szögesdrót, őrtornyok, lepusztult barakkok, ugyanolyan éhesek vagyunk, mint voltunk és a poloskák sem lettek kevesebben, de Nováky akkor is visszavonhatatlanul megváltozott. Az őröket lecserélték, az újak állnak a kapukban, tornyokban, de bennünket békén hagynak, egy rámpa az oltár, fából barkácsolt kereszt: most már engednek istentiszteletet tartani, és engedik németül tartani, a középső táborban, a nagy placcon gyűlünk össze, több ezren vagyunk, mellettem a mama, hátam mögött Julius a családjával, a mama mellett Wagner doktor, Polli halála óta nem imádkoztam, de most imádkozom, és teli torokból éneklem, hogy gelobt sei Gott!”
VERS
A versrovatban Dobai Lili, Marno János és Schein Gábor versei kaptak helyet. Ezen a helyen Marno János két verse közül az egyiket mutatjuk meg:
Szóképek
Egy asztal, két hokedli, a harmadik
álhokedli, lévén egy hatalmas
kerek lyuk a négy sarok között, s ebbe
a lyukba kerül estéről estére
a fehér lavór s benne a forró víz;
a Mosakodó nő, vagy a Mosónő,
inkább Picasso, mint Matisse műve,
a kék korszakból. A helyiség nem
emlékeztet semmire, hacsak nem kór-
teremre, amelyben Matisse fekszik
egy felpolcolt fejtámlájú ágyon, és
egy horgászbotot nyújt két marokra
fogva a fal felé, a falon újabb
és újabb halformák absztrahálódnak
és születnek újra, a horgász festő
ingerülten haldoklik – de hol tartják
mindehhez képest mégis a hokedlik
izgalomban az emlékezetet?
Ahol egy négyzetben egy kör kerekedett,
mosakodásra, mosásra való, vagy
amikor az egészből semmi se lett,
az elmélkedő az asztalra borult
és a lavórban kihűlt a víz, a nő
meg a beálló csendben elsietett.
És mit ér a szó is, ha elsietett?
TÁNC
Fuchs Lívia A MODEM és a Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum rendezvényeiről írt, amelyek során tánc és képzőművészet párbeszéde valósult meg.
„A kortárs tánc számára ma is izgalmas lehetőség egy-egy hely-specifikus előadás, s a véletlen úgy hozta, hogy egy hét különbséggel két ilyen múzeumi programot is láttam. Debrecenben a MODEM 11. születésnapja alkalmából szervezett Koroknai Edit és csapata igazán különleges ünnepet, hiszen olyan vendégeket hívtak meg, akik ezen a kora délutántól éjfélig tartó „bulin” bizony alaposan felbolygatták a kiállítóterek csendjét. De hát éppen erre szólt a meghívás, hogy táncosok elegyedjenek testi párbeszédbe a képekkel és szobrokkal, a központ tágas tereivel, az épület egészével, így aztán az aulától a lépcsőházig és belső kertig mindent birtokukba vettek a hazai kortárs tánc meghívottai és az egészen az utolsó előadást követő közös tortaevésig kitartó nézők.”
ÉPÍTÉSZET
Torma Tamás a Clark Ádám téri Clark Hotelről írt kritikát:
„Nem tetszik. Ez egyrészt a civil kívülálló csábítóan pártatlan és megfellebbezhetetlen véleménye, másrészt kirívóan üres is, hiszen nem tud/nem vesz tudomást semmilyen az üggyel kapcsolatos múltról/háttéralkukról/ vagy éppen a ház homlokzaton túli részleteiről/belső egységeiről. A Clark Ádám téren például többeknek nem tetszett, hogy túl nagy lett az új ház, elnyomja az Alagutat, meg mi ez a baromi ronda feketség – ne’má! Aztán mások – a többet tudók – korrigáltak, hogy az a fekete még csak a hőszigetelés, ami a későbbi kőburkolat alatt lesz. (Ez vöröses-szürkés lesz, ami fényben világosabbnak mutatja magát, viszont a koszt is jobban állja.) De akkor sem! Miért ilyen nagy?/Miért beton?/Miért nem illeszkedik?”
Mindez és még sok jó írás olvasható az eheti Élet és Irodalomban.
