Pozsonyban nincsen metró. Tervben volt, hogy legyen, el is kezdődtek a
munkálatok, de végül a félkész járatokba beköltözött az Ördög. Czinki Ferenc
kisregénye a balladák világát idézi. Két idősíkon – a hetvenes-nyolcvanas évek
fordulóján, valamint 2014-ben – követhetjük nyomon a rejtélyes történetet,
amelyben két fiatal eltervezi, hogy megöli a jóságot. Közben a célvonal előtt pár
méterrel köddé válik egy teljes lóversenyfutam, kajakosok eveznek fejjel lefelé a
Dunán és a görög mitológia testet ölt a XX. századi Kelet-Európában. A
pozsonyi metró a várakozás regénye. A kérdés csak annyi, hogy ki érkezik meg
előbb: aki megváltást, vagy aki kárhozatot ígér…
Itt ízelítőül egy részletet olvashatsz a könyvből, pontosan az elejéből:
Pozsonyban nincs metró. Azt viszont nem mondhatnánk, hogy hűlt helye sincs.
Lemegyek. Délután vihar volt, még mindig folyik lefelé a víz a lépcsőkön. Ha
lenne metró, ez lenne a központi állomás, indulnának a járatok minden
irányba. Most viszont csak egy bonyolult aluljáró. Úgy hallom, a helyi
egyetemisták megünnepelték a soha meg nem épült metró negyvenedik
születésnapját. A nemlétezés évfordulóját. Egy hónapja vagyok a városban, ez
még éppen annak a határa, hogy turista vagyok-e. Az vagyok, csak már nem
olyan. Még beleszaladok drága kávéba, de már ismerem a magyar hentest.
Már van kedvenc trolijáratom. Jártam a baseball-sapkákkal teli büfé
megállójában a vasút túloldalán. Nem tudom, valaki érezte-e már azt, hogy
menten megfullad ennyi sapka láttán. Ha belépsz, padlótól plafonig vesznek
körül, alig találsz oda a pultig. Tavaszi, szeles, pollenfelhős reggel van, de ez
nagyjából mindegy, mert a helynek nincsen terasza, csak bentről, a rácsos
ablakon keresztül nézik a vendégek a megállót, a főutat, a vasút
betonkerítését. Nem tudom, mikor alakult ki az a szokásom, hogy a kávé
mellé, akkor is kérek egy újságot, ha nem értem, mit írnak, vagy ha még a
betűket sem ismerem. Csak lapozok, és látom, hogy hidat adtak át, aszály van
Kelet-Szlovákiában, megsütötték a világ legnagyobb pozsonyi kiflijét, vagy
éppen azt, hogy ma sem indul metró sehonnan sehova, csak emberek
várakoznak valahol egy jókora beton lyukban. És nem nézik az óráikat. Néhány
hét múlva én is így fogok állni, akkor is vihar lesz, folyni fog lefelé a víz a
lépcsőkön, valóságos uszoda, és senkit nem érdekel. Várakozunk. De ez még
csak jóval később lesz. Ma találkozóm van A Hársfához címzett kocsmában.
Van ott egy történetem. Alighanem gyilkosság lesz. Valaki megölte a jóságot
egy betongödörben a pozsonyligetfalui lakótelep szélén
ezerkilencszázhetvenhat májusában. Vagy júniusában. Nem most, régen.
Minden régen történik. Indulok. Várnak. Ülnek. Egyik nyáron
közvéleménykutatók, többek között, azt a kérdést is feltették a városba
látogató külföldieknek, hogy mennyire elégedettek a pozsonyi metróval.
Pontosság, járatok száma, a megállók eloszlása. Mindenki nagyon elégedett
volt.
