Sóvárogva vártam egy ilyen szövegre
Szeptember 21-én New Yorkban lesz az ősbemutatója Tallér Edina Kaliforniai álom című szocioburleszkjének. Hogy miért pont New Yorkban? Mert így stílusos. Jó, nem (csak) ezért. Egy New Yorkban élő magyar rendezőt, Zsédely Tímeát ihletett meg Tallér Edina 2016-ban megjelent drámája.
Hogyan találkoztál a Kaliforniai álommal? Miért döntöttél úgy, hogy színpadra kell vinned?
Tallér Edinával és írásaival két évvel ezelőtt találkoztam New Yorkban, amikor Gerner Csaba színész-rendezővel kezdtem dolgozni A Dzsungel könyve magyar musical amerikai premierjén. Az a fajta jó értelemben vett ösztönös női hang él Edina szövegeiben, amely természetességével és egy különös, emancipált iróniával hívja fel magára a figyelmet. Első olvasásra meggyőzött, hogy ezt szélesebb körben is meg kellene mutatni. Amikor elolvastam a Kaliforniai álom című darabját, valódi, mélyreható esztétikai öröm árasztott el, miközben hangosan végigkacagtam az egészet. Azt gondoltam, hogy ez pontosan az a dolog, ami nem csak, hogy ritkaság a mai magyar női drámairodalomban, de nemzetközi hang is. Olyan „női” hang, amely elsősorban nem azért fontos, mert genderkérdést érint, hanem azért, mert szókimondó, kritikus és mindkét nem számára tanulságos. Szabad, társadalmilag elfogulatlan, de szenvedélyes, nyelvileg bátor, üzenetében provokatív, jellemrajzaiban pengeélességű. Azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom, sóvárogva vártam egy ilyen szövegre, hogy dolgozhassak vele, gyúrhassam, hetekig vele létezzek, a színészekre igazítsam, aztán együtt formáljuk tovább. Végül egy színpadi térben életre keljen.
Hogyan állt össze a „stáblista”?
Mivel folyamatosan szabadúszó színészekkel dolgozunk, ezért gyakorlati és szakmai tényezők egyszerre befolyásolják a végleges szereposztást. Röviden: ki az, aki éppen elérhető és azok közül ki szakmailag a legoptimálisabb a feladatra. Szerencsére az elmúlt évek alatt elég sokféle magyar színésszel dolgoztam és egyre több elszánt, szenvedélyesen dolgozó, tehetséges emberrel találkoztam. A Kaliforniai álom különleges darab, hiszen bár nem musical, mégis úgy válogattam a szereplőket, hogy megfeleljenek a zenés, táncos, burleszkszerű színház követelményeinek is. Ez itt New Yorkban könnyebb, hiszen a Broadway hatáskörzetében szinte alapkövetelmény, hogy mindhárom műfajban (próza, ének, tánc) nagyon jónak kell lenni. Így végül Magyarországról csak két színészt kellett kölcsönkérnünk, Ficzere Bélát és Gerner Csabát, akivel – mint említettem – már két éve együtt dolgozunk. A többi színészünk: Sárog Noémi, Kardos Christopher, Kinyik Flóra, Florosz Zoi, illetve a kisebb szerepekben játszó színészeink is a Pilvax Players tagjai, illetve független társulatoknál is dolgozó amerikai magyar színészek. Ugyanúgy, ahogy a kreatív csapatunk tagjai, a világosítók, a hangosítók és egyéb háttéremberek is mind-mind szabadúszó amerikaiak, akik lelkesednek a magyar színházért.
Mit gondolsz, mit kapunk a Kaliforniai álomtól, amit más darabtól nem, vagy nem teljesen?
Először is, ez egy nagyon jól megírt irodalmi szöveg. Önmagában is nagyon élvezetes, és társadalmi utalásokkal, kulturális referenciákkal telített. Az a fajta póz és elitizmus nélküli irodalmi minőség, amelyben a nyers, életközeli helyzetek egy globális problémát demonstráló teret nyitnak ki és teszik szabaddá a valódi párbeszédre. Pontosan ebből következően bravúrosan kritizálja magát a provincializmust is. A Pilvax Players előadásában létrejövő New York-i ősbemutatóról pedig csak annyit sugallnék kedvcsinálóként, hogy a globalizált világ fogyasztói társadalmának igyekszik megmutatni egy olyan arculatát, amelyen az ártatlanság és a szégyen pírja zavarba ejtően összemosódik. Ráadásul két nyelven, burleszkbe csomagolva. A Kaliforniai álmot mindenkinek ajánlom, aki elmúlt tizennyolc éves és szereti a szókimondó, bátor, mélyenszántó és szórakoztató színházat.
Egy magyar lány New Yorkban színdarabokat rendez. Mesébe illően hangzik. Az is?
A mesék sokkal izgalmasabbak, amikor rájövünk, hogy mi magunk is írhatjuk őket. Amikor kijöttem Amerikába 2001-ben, sokkal kevésbé hittem ebben, mint most. Nem álmodozni jöttem. Nem is álmokat kergettem, ahogy azt hiszem, sokan, akik elindulnak az Óperenciás tengeren túlra. Egész egyszerűen csak látni szerettem volna valami mást, valami távolit, egy olyan kontinenst, amiről sajnos leginkább sztereotípiákban tudunk gondolkodni. Mindig érdekeltek a „határátlépések”, a kizökkenési lehetőségek, az ütköződési felületek, vonz az idegenség érzületében felfogott és megélt bölcsesség. Ez a mozaikszerű, kulturális kavalkádban pulzáló város, New York, a mai napig szociális csoda a számomra. Ennyi év után, azt hiszem, ki merem jelenteni, hogy az egyetlen és azóta is fogva tartó erő, amelyre örömmel bízom magam, és itt tart, az lényegében paradox módon éppen az ellentettje annak, ami a megszokott. Én nem kiköltöztem, hanem beköltöztem egy olyan kreatív térbe, amely egyszerre volt otthonos, élvezetes, érdekes, hozzám illő, és az első években szinte sokkszerűen kreatív a számomra. Megdöbbentett rengeteg minden, és azt éreztem, ebben a térben a fejlődés lehetősége végtelen. Az ösztöneimre hallgattam, elkezdtem bízni az intuíciómban, felfedeztem, hogy a bennünk rejlő kreatív erő nagy része a másságban megélt identitásformálódás velejárója. Ez az állandóan jelenlévő szociális, kulturális, érzelmi csiszolódás, amely ennek a városnak a természetes kihívása, nagyon sok mindenre képes. Az első fontos életbölcsességek között volt, amit itt hallottam, hogy „Ez a város mindenre megtanít, ameddig bírod. De először megrág és kiköp.” Elcsábított ez a kihívás. Szerettem volna ennek a nagy, furcsa, groteszk, de más szögből nézve esztétikailag elbűvölően szép „vadállatnak” a gyomrába kerülni.
Miért tartod fontosnak, hogy magyar írók munkáit juttasd el az Amerikában élő magyarokhoz, illetve az amerikaiakhoz?
Több mint tizenöt éve figyelem az amerikai magyarok kulturális életét, illetve azokat a kétségbeejtő hiányosságokat, amelyek több generációra visszamenően léteznek. Többek között azért is jött létre a Tízezer Lépés Magyar Könyvesbolt és Pilvax Art Center New Yorkban, hogy legyen egy olyan kortárs magyar kulturális tér, ahol egyszerre lehet magyar nyelvű könyveket és magyar szerzős angol nyelvű kiadványokat vásárolni, magyar nyelvet tanulni, van magyar nyelvű tehetséggondozás, és több mint hat éve már magyar színházi tevékenység is folyik. A Pilvax Players amerikai-magyar független színtársulat ugyanolyan spontánul és szabadon jött létre, ahogy én magam elkezdtem gyakorolni a rendezést. A hiátusból és a lelkesedésből született a színház. Természetes születés volt, aránylag hosszan tartó vajúdással. Ennek az az oka, hogy a körülmények, amelyben megfogant a gondolat, egyáltalán nem voltak felkészülve a frissre, az újra, a meglepőre. Az amerikai magyar színház sajnos nem sokat fejlődött az ötvenes évek óta – sőt igazából még a klasszikus molnári hagyományokat sem volt képes szinten tartani. Ennek az okai nagyon összetettek. Gazdasági, társadalmi, politikai nehézségek akadályozták, hogy a felszabadultság esztétikai minősége az európai ízlésű színházon belül az amerikai magyar közösséget is formálja. A professzionálisan kidolgozott magyar anyanyelvmegőrzés programjának hiánya sem segítette és segíti a folyamatot. Más szóval, rengeteg teendője van ma azoknak, akik az amerikai magyar színházi életet fejleszteni és legfőképpen nemzetközi színvonalon működtetni szeretnék. New Yorkban és Amerikában általában hiánycikk nem csak a magyar, de a kelet-európai színház is. Nagyon fontosnak tartom, hogy a magyar színház esztétikai minőségét, jelentésbeli többrétegűségét, társadalomkritikai viszonyulásait, súlyos iróniáját megismerjék nem csak a többgenerációs amerikai magyar családok, de a nyitott szemléletű amerikaiak is.
Domján Vivien
