Az Élet és Irodalom új számát a kulturális cikkek rövid részleteivel ajánljuk.
AGORA
A KMTG-levelezés eheti darabját Szentmártoni János, a Magyar Írószövetség elnöke, a KMTG felügyelő bizottságának elnöke írta Az erkölcs bajnokai? Na, ne! címmel.
„Mert akik jelenleg attól dühösek, hogy nem nekik jut minden, de még azok is, akik a leghangosabban siratják az ún. középen állás idealista attitűdjét, sokszor azok állnak leginkább ellen bárminemű konszenzusnak, hídépítésnek, a támogatások demokratikus szétosztásának.
(Ezeket a kollégáimat mellesleg szeretném következetességre inteni: ha már büdös nekik minden olyan pénz és elismerés, amely állami vagy kormány-közeli, akkor legyenek büdösek a fideszes polgármesterektől elfogadott kitüntetések, a DIA életjáradékai, az NKA támogatásai… is.)
Végezetül: egyszer hiányolni és számon kérni a KMTG oktatói karának reprezentativitását, másszor meg felelősségre vonni azokat az újonnan csatlakozó (és kiváló) alkotókat, akik oktatói munkát vállalnak az intézményben – minimum ellentmondásos. Az ott tanuló fiatal pályakezdőket pedig megfélemlíteni, miszerint ezennel kiírták magukat a kortárs magyar irodalomból egyszer s mindenkorra, több mint ízléstelen.”
[A vita előző felvonásáról itt adtunk hírt. – Szerk.]
FEUILLETON
Reichert Gábor Modernség és szocreál címmel írt tanulmányt a pártállami irodalomról.
„Irodalomtörténet-írásunk komoly adóssága az ötvenes évek pártállami művészetének elfogulatlanságra törekvő feldolgozása. Kijelenthetjük, hogy – nem számítva az egyes részterületekkel foglalkozó műveket, az utóbbi évekből például Szolláth Dávid vagy Scheibner Tamás monográfiáját – nem érhető el a korszak irodalmával általános, leíró módon foglalkozó szakirodalmi munka. Egyetérthetünk Szolláthtal, aki így vélekedik e hiány okairól: „A 20. századi kutatások jelentős része furcsa logikával mintha azzal igyekezne biztosítani az irodalom autonómiáját, hogy nem vesz tudomást az irodalmi heteronómia jelenségeiről. […] A szocializmus korszakának az irodalomtörténete, amelyet a rendszerváltás előtt írtak, többé-kevésbé elavult. A nyolcvanas években megalapozott és a rendszerváltás után rögzült, mára szinte uralkodóvá vált ’45 utáni irodalomtörténeti narratíva viszont gyakorta önigazoló. A prózafordulat előtti évtizedeket a prózafordulat »másik«-jaként, ellentéteként tartja számon, a realizmus a negatív főszereplő a történetben.” A negyvenes évek végétől a hatvanas évek elejéig tartó időszakot a „megszakított folytonosság” szószerkezettel jellemző Kulcsár Szabó Ernő-féle irodalomtörténet – részben a rendszerváltás időszakát meghatározó általános, tehát az esztétikait is magában foglaló autonómiaigény lenyomataként is érthető – szemléletmódja napjainkig továbböröklődött: a XX. századi irodalomtörténeti kutatások túlnyomó része ma is vizsgálódási körén kívülre utalja a komolyabb figyelmet ideológiai elfogultsága és jellemzően alacsony esztétikai színvonala miatt nem érdemlő hivatalos pártállami irodalmat.”
KÖVETÉSI TÁVOLSÁG
Visy Beatrix Kockázatokról és mellékhatásokról című kritikája Tóth Kinga Holdvilágképűek című kötetéről szól.
„A gyerekkornak, múltnak, ez esetben a betegségeknek, testi traumáknak a feldolgozása akkor lehetséges, ha végül sikerül azokat – valamilyen módon – az életben, létezésben elhelyezni, belerendezni, ha sikerül jelentést és szerepet találni nekik. Úgy gondolom, hogy a Holdvilágképűek jól és jó arányérzékkel egyensúlyoz a személyes, egyéni sors és az ezekből a tapasztalatokból kimunkált lét- és életszemlélet, az elvonatkoztatott, szimbolikusabb jelentésteremtés között. S bár az ismétlődő esetek, élethelyzetek, az egymást felül- és újraíró szövegek a test mint metafora egyértelmű azonosíthatósága ellenében dolgoznak, Tóth Kinga kötetét mégis lehet átvittebb, szimbolikus jelentések mentén olvasni, épp az elbeszélő tágas asszociációi, magyarázat nélküli társításai, a szövegbeli rések engedik ezt meg, és mintha ezt a lehetőséget támogatnák a (határozott) névelők nélküli, egyszavas, sokjelentésű, enigmatikus, olykor sorszámokkal ellátott címek is.”
AZ ÉS KÖNYVE SZEPTEMBERBEN
Károlyi Csaba Virágzó életek címmel Tompa Andrea Omerta. Hallgatások könyve című regényét elemzi.
„Hát, itt aztán beszélnek. „Csak a hallgatás egyforma” (137.), vagy még az se. Négy különböző lélek mondja el és hallgatja el itt a magáét. Ebből áll össze a nagyszabású történet. Külön-külön nem volna annyira érdekes a négy szólam, ám így együtt olyan telt világ kerekedik ki belőlük, amilyen csak jelentős regényekben szokott. Aztán már mondhatja Eleonóra nővér, a drága Rózsika, hogy „omerta, omerta, igen jó volna már elhallgatni” (570.), mert ekkorra elvirágzott hőseink élete. Ha pedig a végén elhallgatunk, akkor az a befogadás csöndje lesz.
Nagyon szerethető regény született.”
PRÓZA
Horváth Viktor, Tótth Benedek és Várkonyi Judit prózája mellett Kácsor Zsolt tárcája szerepel a héten.
Kácsor Zsolt: Csendélet a Budapest Bárban
„Amikor Maga mellé ültem a Budapest Bár koncertjén, valamit nagyon el akartam mesélni Magának, tudja, valami olyasmit, amitől az ember néha úgy érzi, hogy néhány pillanatra lelassul tőle, majd meg is torpan ez a megszédült bolygó – de amikor megláttam Magát, s belenéztem a szemébe, rájöttem, hogy nem kell semmit mondanom, már úgyis tud mindent. Nem kell annyit beszélni. Nem kell beszélni akarnom, ezt dünnyögtem magamnak odabent, s úgy döntöttem, ami ezt az estét illeti, én inkább befogom a pofámat, semmint hülyét csináljanak belőlem a szavak megint.”
Várkonyi Judit: Csenddé lett
„A pöttyös harisnyámat kerestem, feketén fekete pöttyök, diszkrét, bársonyos karikák, rendesen akartam kinézni a zsinagógában, elegánsan. Nem találtam sehol. Egymás után húztam ki a fiókból a csipkéset, vásári, húsz denest, túl meleg, hagyományosat, nem szeretem, túl egyszerű. Én nem vagyok egyszerű. És akkor kezembe akadt az a hálós, jé, megvan még, de rég viseltem, el is felejtettem. Hát akkor megkapja ezt ma este, gondoltam, amiért azt mondta, utálja a tornacipősöket, miközben nem tudta, hogy az asztal alatt tornacipőben van a lábam. Hát akkor itt lesz ma este neked a bokám – néha tegezlek magamban –, tekintsd meg gumitalpas magasszárú nélkül.”
VERS
A szám versrovatában az egész oldalon Gergely Ágnes, Kiss Judit Ágnes és Takács Zsuzsa egy-egy verse kapott helyet, és a tárca fölött két verssel mutatkozik be Szeifert Natália, akit az ÉS olvasói prózái és könyvismertetései révén már régebb óta ismerhetnek. Kedvcsinálóként az ő egyik versét idézzük:
Húz a zoom
Az a kis hajlat, kiszögellés érdekel,
az a keskeny sáv, mitől, hogyan
kopott el, a firka a lépcső szélén,
pohár mélyén a kávé utáni lepkefolt,
a fehér égbe belógó utcalámpa, meg
a kőkirálynő kőpalástja alól
kilátszó lába, azon a köröm, és
azon a törött kövön egy repedés,
az íriszeden faág-tükröződés,
a cipőtalpak nyoma a falon,
a kerékvető csorbulata jobb oldalon,
az érdekel. Ez egy ilyen út,
minden kivágat újabb bejárat,
és neked bejárom, kivágom,
szűkítem, kitárom.
SZÍNHÁZ
Herczog Noémi az első Nemzetközi Roma Storytelling Fesztivál két előadásáról írt.
„Az első Nemzetközi Roma Storytelling Fesztiválon, a Stúdió K-ban roma előadók történeteit halljuk, monodrámáit látjuk, és ennek egyszerre politikai és esztétikai jelentősége van. Hiszen a roma értelmiség ma éppen azért küzd, hogy ne mások beszéljenek helyette a nyilvánosságban. Hogy szava legyen az őt érintő kérdésekben.”
OPERA
Fáy Miklós írt kritikát Vidnyánszky Attila Erkel színházbeli Bánk bánjáról.
„Nem tudom, hogy ez valami elidegenítő effektus-e, hogy ne érezzük már annyira túl közel magunkhoz az éneklő Bánk bán történetét, de nem vagyok képes túllépni rajta. Mármint azon, hogy vajon miért ilyen sötét és ronda Vidnyánszky Attila rendezése. A sötétet még csak értem, mégis a történelem barlangjának mélyén játszódik az opera, de a rútságot, főleg a jelmezi rútságot egyáltalán nem tudom mire vélni.”
Mindez és még sok jó írás olvasható az eheti Élet és Irodalomban.
Az ÉS elérhető online is: www.es.hu
